Celeste szégyene

Az asszony emiatt biztos pipa lesz – gondolta Charlie, miközben lehúzta a fejét, hogy az őt megbilincselő rendőr könnyebben besegíthesse a járőrautóba. Az öreg Ford komótosan gördült ki a szálloda parkolójából, s kanyarodott rá a Park Roadra. Semmi villogás, semmi sziréna. Hangtalanul suhantak az éjszakában. Miután kissé lehiggadt, s rájött, pillanatnyilag nem fenyegeti veszély, Charlie megemelte a hátsóját és lassan kihúzta alászorult kezeit. A csuklói kicsit fájtak.
– Rendőrurak – hajolt előre a hátsó ülésről, – lennének olyan kedvesek…
A magasabbik zsaru gumibotja hatalmas erővel csapott le a rácsra. Charlie hátrahőkölt, és úgy határozott, szünetelteti a társalgást egy kis időre. Arcát az üvegre tapasztotta, s próbált elmerülni a kirakatok fényeiben. Ez csak reflex. Hamarosan megenyhülnek.

Csak az asszony meg ne tudja…

Rosszul indult az este. Ha Charlie alaposabban belegondolt, a délután se volt már az a kifejezett sétagalopp. S ahogy próbálta felidézni, hogy is jutott idáig, hol is tört meg, mi volt az az apró kis momentum, amin elcsúszott az egész élete, lassan rá kellett ébrednie, az egész év pocsék volt. Talán sosem volt szerencséje. Lehet, egész életében peches volt, de ezt a gondolatot igyekezett mielőbb elhessegetni zúgó fejéből.
Ha a közeli ismerősei kérdezték volna erről, azt mondja, februárban kezdődtek az igazi bajok, mikor elvesztette az állását, s csak az asszony jó szívének, s titokban lekötött pénzének köszönhette, hogy nem került tartósan az utcára.
Mert Charlie így is csak céltalanul rótta az utcákat, míg a jó Celeste az éjszakai műszakot nyomta a városszélen, s volt, csak az utolsó pillanatban ért haza, mikor épp a nap első sugarai nyalták tisztára az utakat a hajnali eső után, s alig egy perccel azelőtt csusszant a paplan alá, mielőtt az asszony kulcsa elfordult a zárban. De Celeste erről mit sem tudott. Celeste jó asszony volt, csak kicsit együgyű.

És Charlie nem volt rossz férj. Egyszerű, los angeles-i krapek volt, kissé lusta, a kártyában szerencsétlen. Összeillettek. Zsák, meg a foltja.
Legtöbbször nem a lapokkal volt a gond, még csak nem is a téttel, vagy a döntéseivel. Charlie jól játszott. Ügyesen emelt, és jó érzékkel dobta be a kártyáit… Inkább a partnerek megválasztásával akadt a kelleténél több problémája. Bízott az emberekben, s azt hitte, ha az asztalukhoz engedik, hogy játsszon, mindjárt a barátjukká is fogadják….

S még akkor este, a rendőrautó hátsóülésén sem érezte igazán, hogy becsapták. Inkább hálás volt nekik! Közéjük ülhetett, elüthette velük az időt, míg az asszony távol volt, ráadásul még egy kis gubával is hozzájárulhatott jóvoltukból a rezsihez. Persze, tudta, hogy amit igazságnak vél, az csak féligazság, s amit a kártyaasztalnál mondanak, azt mindig le kell osztani kettővel, de mégis…
Egyszerűen, rosszkor volt, rossz helyen. Mit tehetett ő arról, hogy épp egy kisebb maffia-partyra tévedt be annak az éjszakának a közepén? Arról sem tehetett, hogy játék közben meghallott ezt-azt, s emiatt fontos lett pár embernek…
– Elnézést – szólította meg ismét a zsarukat. Ezúttal nem sújtott le a gumibot. A sofőr álmosan figyelte az utat, a társa lassan hátrafordította a fejét. Sapkája sültjén meg-megvillant a színes kirakatreklámok, neonok, villanyoszlopok tetején gubbasztó égők fénye. A zsaru őt figyelte.
– Megtudhatnám, hová visznek?

Nem lesz semmi gond, hiába a csend! Beviszik. Kicsit megbüntetik. Van nála pénz. Zsebből kifizeti őket – eleget nyert az éjszaka. Hazárdjátékért amúgy sem kaphat sokat. Csak időben érjen haza! Celeste soha nem bocsájtaná meg a kimaradását….

– Az őrsre – szólalt meg kisvártatva a gumibotos zsaru. – Kihallgatásra.

Charlie kezdett nyugtalan lenni.
Egy kihallgatás nem két perc, ráadásul az ilyesminek komoly nyoma van. Talán most kellene megajánlania a zsebpénzt a két fakabátnak…
Nem jutott tovább gondolataiban, mert a díszpécser számsorokat olvasott be a rádiójuk hangszóróján. A magasabbik rendőr válaszolt. Rövid "értettem" volt, és egy válaszkód. A sofőr lassított, indexelt egy autóbuszmegállónál, és egyívben fordította meg az öreg Fordot.
Az utca kihalt volt. Hajnali kettőkor, sehol egy lélek. Charlie szorítást érzett a torkában.

Nem az őrs felé mennek! Mégsem arra!

– Gond akadt? – kérdezte a sofőrt. A hangja próbált higgadt maradni.
– Az őrsön nincs hely – válaszolta. – Túlterheltek a kalitkák.
– Be akarnak zárni? – kérdezte elhűlve Charlie.
– A biztonsága érdekében. Csak a biztonsága érdekében – ismételte meg a gumibotos, nyomatékot adva mondandójának.
– A őrs zárkájában talán elfelejtené, amit nekünk ma már egyszer elmesélt… – így a sofőr.

Veszélyben vagyok! – suhant át Charlie agyán. Nem érek haza hat előtt. Celeste megtudja! Nem passzol ez a családi képbe.

– A keleti városrészben lévő fogházba szállítjuk.
– A St. Jordan-be? – kérdezte Charlie.
– Igen – válaszolták egyszerre.
– De hisz az egy női börtön – ellenkezett lázas igyekezettel. Nem találta a megfelelő hangszínt, a hangja a saját füle számára csak halk nyüszítésnek tűnt.
– Igen – válaszolta a gumibotos. – De ez most a legbiztonságosabb. Egy darabig ott elrejthetjük a világ elől…

Mindenképp megtudja! – fehéredett el Charlie. Inkább a maffia! Nem szeretné ennek kitenni az asszonyt. Mindig olyan jó volt hozzá. Mindig úgy vigyázott, nehogy bajba keveredjen. Ekkora szégyent nem bírna elviselni!

Lassan elhagyták a zsúfoltabb részeket. A házak alacsonyabbak lettek, a villanyoszlopok is ritkábban suhantak el a szemük mellett. Az emeletes épületek családi házakká törpültek, a bevásárlóközpontok apró vegyesboltokká. Charlie úgy döntött, tesz egy utolsó kísérletet:

– Elnézést! Mindenképp haza kellene mennem…
A gumibotos hátrafordult, és felvonta a szemöldökét.
– A nejem…
– A fegyházból telefonálhat. Ön nem rab. Legalábbis, nem a szó klasszikus értelmében. Megkülönböztetett bánásmódban részesül.
– Azért, amit hallottam? – kérdezte.
– Mondhatni. Felkeresik holnap reggel a kollégáink, és alkut ajánlanak.
– De nem lehetne, hogy…

Charlie elakadt. Tudta, hogy nem.

– Nyugalom. Nem lesz semmi baj – nyugtatgatta a gumibotos.
A Ford ráhajtott a St. Jordan felhajtójára. A portánál lassítottak, de az őr intett, szabad utat adva a kis csapatnak. Charlie örült volna, ha megállítja őket. Ha azt mondja, teltház van. Haza akart menni, nehogy megbántsa az asszonyt.
– Innen átveszik a helyiek – mondta a gumibotos. – Reggel telefonálhat.
– A társam kisegíti a járműből, leveszi a bilincset, az itteniek pedig felkattintják a sajátjukat – de ez csak formaság.
Az autó megállt. Charlie-ról már ömlött a víz. Ez nem lehet!
A gumibotos szállt ki elsőként. Kinyitotta a hátsóajtót, és kisegítette a férfit. Charlie arccal az autónak fordult, s hagyta, hogy a zsaru levegye róla a bilincset. A fegyház két nagydarab börtönőre odalépett mögé. Óriásira nőtt, öblöshangú nők voltak. Kattant az új bilincs, és megszólalt az egyik:

– Megfordulni, mákvirág!
Mielőtt bármit is tehetett volna, hatalmasat sóztak egy gumibottal a hátára.
– Megfordulni! – üvöltöttek rá újra.
Charlie lassan feléjük fordult, még épp időben, hogy lássa megnyúlni a jó Celeste arcát, és ahogy elönti azt… először a harag, aztán a mindent elsöprő szégyenérzet .