Coccolino maci és a hét fejű sárkány

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, élt egy kedves mackócsalád. A papamaci a Kerek erdő Málnagyűjtő Egyesületnél dolgozott. Minden reggel felkelt, reggelizett, adott egy puszit feleségének Márta macinak, és az alvó gyermeknek, Coccolinonak. Ezután munkába indult, és csak délután ért haza. Márta maci pedig takarította a házat, gondoskodott a gyermekéről, iskolába vitte, ebédet főzött, mosott, vasalt. Szépen teltek az évek, Coccolino pedig szépen tanult. Szerzett két nagyon jó barátot: Manót, az erdei egeret, és Miaút, a macskát. Minden szabadidejüket együtt töltötték. Az évek pedig repültek. Coccolino felnőtt, de nem tudta mi legyen vele. Egész nap csak azon tanakodott, hogy mivel foglalkozzon. Apja, Brumi maci, szerette volna, ha fia folytatja a családi vállalkozást és málnaszedő lesz. Az egyik vasárnap megkérdezte hát, fia hogy döntött.
– Coccolino, drága fiam! Döntöttél már?
Coccolino azonban nem tudta mit feleljen. Zavartan ült az asztalnál, és csak túrta tányérjában a málnafőzeléket. Végül úgy döntött elmondja családjának élete álmát.
– Édesapám, édesanyám… Én szeretnék… szeretnék világot látni…
– Az meg milyen foglalkozás drága fiam?!- förmedt rá az apa maci.
De Coccolino szerint, ez fontos dolog volt.
– Én… elmennék világot látni. Megismernék sok-sok állatot, és el tudnám dönteni, mit tegyek. Megtalálnám a tökéletes helyet, ahol élni lehet, és a tökéletes párt, hogy olyanok legyünk, mint Te meg a mami.
A mama maci pityeregni kezdett. Imádta fiacskáját, nehezen engedte el, akárhova ment. Rögtön eszébe jutott, mikor az iskolával nyári táborba mentek. Egy hét múlva, mikor hazaérkeztek, már az iskola előtt várta, hogy a nyakába ugorhasson.
– Hát… Ha így döntöttél drágám, akkor én támogatlak. Nagyon fogsz hiányozni, de ha menned kell, hát menj. Szeretettel várlak majd minden nap haza. -mondta Márta maci. De Brumin látszott a csalódottság. Azonban nem akart Coccolino boldogságának útjába állni. Tudta, hogy haza fog térni, csak időre van szüksége.

Márta maci egy hatalmas zsákot tömött tele Coccolinonak a nagy útra. Manó és Miaú már fel volt pakolva, ők is Coccolinoval tartottak. Márta maci megint elsírta magát, ráakasztotta a hatalmas táskát fia vállára.
– Vigyázz magadra Coccolino! Mi mindig visszavárunk! Tudom, hogy egyszer nagyon büszkék leszünk rád… -búcsúztatta mama a fiát.
A három jó barát, integetés közepette egyre jobban eltávolodott a szülői háztól.
Mentek mendegéltek erdőről erdőre, már azt sem tudták merre járnak. Még egyszer csak beértek egy hatalmas erdőbe. De ez más volt, mint az előzőek. Sokkal nagyobb volt. A fák óriásiak voltak. A fű nagyobb volt, mint ők. És nagydarab bogarak repkedtek az égen. Miaú félénken megszólalt:
– Miaú… Ez félelmetes… miaú! Hol vagyunk? Miaú…
– Jaj Miaú! Alig haladtunk valamit, és te máris feladnád? Milyen világjáró lesz így belőled? -mondta Coccolino dühében. -Haladnunk kell tovább!
Miaú picit leplezte félelmét, még Manó büszkén sétált barátja mellett. Elérték az erdő belsejét, mire besötétedett. Így még félelmetesebbé vált a táj. Olyan volt, mint egy nagy dzsungel. Még mindig nem tudták merre járnak. Egy hatalmas, nem is, óriási bogár repült föléjük. A kinézete szúnyogra emlékeztetett. A három barát egyszerre a földre huppant. A bogár nevetett egyet.
– Ne tőlem féljetek! Bújjatok el! Itt az este! Bújjatok el! -kiáltott, majd szélsebesen elrepült.
Coccolino leült a földre. Elgondolkozott, majd Manóra pillantott.
– Valami nem tetszik itt nekem… Valami nem jó így…
– Mire gondolt ez a valami? Mitől kell félni? -ijedezett Manó, aki még nagyobbnak látott mindent egér lévén.
Miaú pedig tovább fokozta a félelmet. Azt mondják a macskáknak hét élete van. Ő már az elsőt is nagyon féltette. A Kerek Erdő legfélősebb cicamicája volt.
– Most mi lesz? Biztos van itt valami nagy vadállat, aki nagyon éhes, és meg akar enni! Biztosan sült cicát akar enni málnával… -el is képzelte, hogy ott van egy hatalmas tálon.
Coccolino bátran felállt, és induljt parancsolt.
– Indulás! Nem rettenünk meg semmitől. Keresünk egy szállást éjszakára, holnap pedig már ki is keveredünk ebből az erdőből.
Felkerekedtek és tovább haladtak. Kisvártatva megláttak egy óriási barlangot. A bejárata hatalmasabb volt, mint azt bárki is el tudja képzelni. Egymásra néztek, és bementek. Hűvös éjszaka volt. A tájat köd borította. A hold pedig, nem volt nagyobb, mint egy pislákoló gyertya lángja. Ezért hát Coccolino tüzet rakott. Az egész barlangot bevilágította a piciny fény. Nyugodtan és elégedetten ücsörögtek a földön. Még nem, egyszer csak, a sötétből mormogást hallottak. Mintha a föld is megremegett volna. Reszketni kezdtek a falak. A három barát átölelte egymást, és várta mi fog történni. Egyre erősebben érezték a rezgést. Lassú, lomha tempóval előlépett egy monumentális méretű emberszerű szörnyeteg.
– Ki merészel bejönni a házamba?
Miaú, Manó és Coccolino szeme tágra nyílt. Meg sem mertek szólalni. Az óriás azonban nevetgélni kezdett.
– Miféle lények vagytok ti? Milyen picik… Ti még reggelire sem vagytok jók… Mit kezdjek veletek? -kérdezte az óriás. Erre Coccolino és barátai nem feleltek. Az arcukra fagyott a rémület.- Hát jó. Akkor elviszlek titeket a királyhoz. Ő okos, bölcs és éhes, majd megmondja, mi legyen veletek. -ezzel berakta őket egy ketrecbe, és lefeküdt aludni. A horkolása megrázta a falakat. Coccolinoék nem bírtak aludni. Halkan pusmogtak.
– Most mi lesz Coccolino? Te nagy világjáró! Mekkora bajba sodortál minket! -nyávogott Miaú.
– Ne aggódj. Kitalálunk valamit. Csak kis falatok vagyunk nekik, nem hiszem, hogy meg akarna enni a király.
A nap felvirradt, az óriás pedig felkelt. Nagyot ásított, majd elővette nagyon nagy tálját, és birkacombot reggelizett. Majd megtörölte a száját, és szótlanul felemelte a ketrecet. Elindult vele a királyhoz.
Hamarosan oda is ért, mivel hatalmas lépteivel a fél erdőt átlépte. Bement a palotába, és letérdelt a király elé.
– Hatalmas királyom! Ezeket találtam éjjel a házamban. Úgy gondoltam elhozom neked ajándékba, hogy Te dönts a sorsukról…
A király ásított egyet, majd ezt kérdezte:
– Mik ezek?
– Nem tudom felség…-válaszolt lehajolva az óriás.
Coccolino bátran felállt a ketrecben, és így szólt:
– Én maci vagyok. Ő egy egér, ő pedig egy cica…
Az óriáskirály hatalmasat nevetett, úgy, hogy beremegett az egész erdő.
– Maci? Egér? Macska? És ilyen picik…? -nevetett- Akkor csak köretnek lesztek jók…
Miaú megijedt. Eszeveszetten rángatni kezdte a ketrecet, majd Coccolinot.
– Nem azt mondtad, hogy túl picik vagyunk, hogy megegyen? He? Nem azt mondtatd? Miaú…!
-Nyugalom drága barátom. Lehet, hogy tévedtem…
Coccolino elgondolkozott. Most mit tegyenek? Csak ült, és bámult maga elé. Még nem, az óriáskirály üvölteni kezdett.
– Hozzatok valamit, mert széthasad a torkom! Segítsen valaki!
Coccolinoban megcsillant a remény. Megrázta a ketrecet, és odaszólt a királynak.
– Hatalmas óriáskirály! Megnézem a torkodat.
-Te? Mit akarsz, pont Te?
-Megvizsgállak, és ha meggyógyítalak, szabadon elmehetünk! Áll az alku? -mondta tudálékosan Coccolino, a király pedig vakarta a fejét.
– Hát… Rendben van. Úgysem laktam volna jól veletek. De ha nem sikerül, ti lesztek a báránysültem köretei! -rápillantott a szolgákra- Vegyétek ki!
Coccolino kiszabadult a ketrec rácsai mögül. Felmászott a király vállára.
– Most belemászok a torkodba. De nehogy lenyelj mert akkor örökké fájni fog a torkod!
A király rábólintott, és Coccolino megkezdte útját a király torkában. Pár perc múlva egy méretes báránycsontot húzott elő. Kidobta majd kimászott a hatalmas torokból, és leugrott a padlóra. A király megfogta a nyakát, a torkát, és örömmel nyugtázta, hogy nem érzi a nyilalló fájdalmat.
– Ügyes vagy kismackó! Hogy csináltad? -kérdezte most már sokkal barátságosabban.
– Felség… Egy méretes báránycsont akadt meg a torkán. Ez sokatokkal előfordulhat, ha továbbra is húst esztek…
A király elcsodálkozott és egyben meg is rémült.
-Akkor mit együnk?
– Legyetek vegetáriánusok! -felelte okosan Coccolino.
– Az micsoda? -értetlenkedett a király és leemelte fejéről a koronát.
– Egyetek zöldséget. Sok benne a vitamin, ezért egészségesebbek lesztek. Emellett soha nem fog fájni csonttól a torkotok!
Az óriáskirály töprengett egy keveset, majd elállt trónjából, fejére helyezte a koronát, és így kiáltott:
-Parancsba adom, hogy az erdő összes óriása ettől kezdve csak zöldségeket és bogyókat egyen! Aki ellenszegül, halálnak halálával lakol! Ti pedig, kedves barátaim, menjetek utatokra. Legyen szerencsétek!
Coccolino elindult az ajtó felé, majd visszafordult.
– Király! Kérdezhetnék valamit? -az óriás bólintott.- Szerinted mi a tökéletes munka? Hol van a tökéletes hely?
Az óriás ismét mélyen elgondolkodott, majd így válaszolt.
– Szerintem a tökéletes hely, Óriásország. Itt mindent úgy tehetünk, ahogy akarunk. A tökéletes foglalkozás pedig…a vadászás. Nálunk minden óriás arra törekszik, hogy elegendő élelmet vadásszon a családjának. Indulj, és járj szerencsével!
Manót és Miaút kiengedték a ketrecből. Coccolinoval útra keltek az újabb kalandok felé.

Erdők, mezők követték egymást. A tavasz nyárra váltott, majd a nyár elköszönt, és bekopogott az ősz. Lehullottak a fák lombjai, minden állatka élelmet gyűjtött, hogy elegendő legyen a hosszú, zord télen. A levelek gyönyörű arany, piros és barna színekben pompáztak. Coccolino és barátai keresztül kasul haladtak, még nem véget ért egy erdő. Kijutottak egy tisztásra, melynek végén homokos és sziklás part tárult eléjük. Futva rohantak a tengerik. Körbetekintettek, de nem láttak egy lelket sem. Leültek a tengerparti sziklára. Miaú fáradt volt, és nem látta utuk eredményét.
– Te Coccolino… Most mit tegyünk? Bandukolunk már egy jó ideje, de csak egy tengert találtunk. Meddig megyünk még? Mit is keresünk pontosan? -a csalódás hangja szólalt meg a pici kis cicából. Olyan elhagyatottnak tűnt a sziklán kuporodva, mint egy falevél lehullott társai nélkül. Most már Coccolino is kételkedett benne, hogy megtalálja azt a helyet, ahol minden tökéletes, hogy rálel arra a foglalkozásra, amit szeretne űzni, és megtalálja élete párját. Mama maci úgy engedte el, hogy egyszer büszkék lesznek rá, de már ez sem biztos. Mire is lennének büszkék? A fiúk erdőről mezőre bandukol, és nem talál semmit. De Coccolino tudta, hogy hosszú út áll előtte, és nem adhatja fel.
– Ne aggódj Miaú. Egyszer biztos megtaláljuk, amit keresünk. Most pihenjetek, én körbesétálok a parton.
Coccolino így is tett. Elindult keletnek, és rótta lábaival a partot. Váratlanul megpillantott valamit a parton vergődni. Odarohant hozzá, hátha segítségre szorul. Amint odaért, észrevette, hogy az a valami nagyon gyönyörű. Hosszú, aranyszínű haja van, homlokán apró piros kövecske, viszont az alja hal. Pikkelyes. Lehajolt hozzá, és karjába vette a fejét. A titokzatos ismeretlen megrémülve vízért kiabált.
– Segíts rajtam idegen! Vizet, vizet, mert meghalok!
Coccolino elvonszolta a tengerig, és belecsúsztatta. Majd kérdően pillantott a gyönyörű halra, aki megkönnyebbülten úszott közelebb hozzá.
– Köszönöm. Megmentetted az életemet. Ki úsztam a partig, ahol egyre jobban fájt a halászhajó szigonya okozta seb. Kifeküdtem ide, de elájultam. Mikor feleszméltem, már nem bírtam visszamászni. Ha te nem jössz, én meghalok. Mond el hát idegen, ki vagy te?!
– A nevem Coccolino. A Kerekerdőből jöttem a barátaimmal.
Miaú és Manó hallották a kiabálást, és csobbanást, ezért odaszaladtak.
– Coccolino, jól vagy? -kérdezte Manó, aki szintén elámult a gyönyörű ismeretlentől.
Coccolino félszegen tett el egy kérdést.
– Bocsáss meg, hogy megkérdezem, de te miféle lény vagy? Még sosem láttunk ehhez foghatót.
– Sellő vagyok… És ez a baj. Senki sem láthat meg minket, sellőket. El kell gyertek velem a királyi palotába, ahol döntenek a sorsotokról. De ne féljetek, kiállok mellettetek, hiszen megmentetted az életem.
– De hogy jutunk mi a víz alá? Ott nem kapunk levegőt! -ijedt meg a pici maci. A Sellő azonban megnyugtatta.
– Seholtenger vízébe nem lehet megfulladni. Csak gyertek!
Messze, messze beúsztak. Egészen a tenger közepére, ahol a legkékebb a víz, mint a búzavirág szirma, és átlátszó, mint a legtisztább üveg. Ott van a tengerek királyának a palotája. Azt mondják háromágú szigonyával kedvére vihart támaszt, és a hajósok kincseit örökre a tenger birodalmába zárja. A sellő beúszott a palotába, és vitte magával a jövevényeket. A király ott ült trónusán, kezében a háromágú szigonnyal.
– Mit csinálsz te lány? Ide senki sem jöhet be! -förmedt rá a király a gyönyörű sellőre.
– Apám…! Ők megmentették az életemet. De neked kell határoznod, a sorsuk felöl…
A tengerek királya felállt és határozottan felelt.
– Halál rájuk! Senki sem fedezheti fel, és nem láthatja Seholtenger lakóit.
-De apám! -vágott közbe a sellő.- Nem teheted ezt velük, hiszen megmentették az életemet. Nélkülük én nem lennék. Légy irgalmas!
Coccolino előrelépett, és így szólt.
– Király! Én sosem fogom elárulni, hogy láttam Seholtengert. És a barátaim sem. Csak szeretnénk továbbmenni, hogy elérjük a célunkat.
– Azt nem lehet. Aki egyszer látta Seholtengert, az nem hagyhatja el. -felelt a király.- Vedd feleségül a lányomat, és légy a trónörökösöm, mivel megmentetted az életét. Vigyétek a szobájába!
A három barátot bezárták egy szobába. De Coccolinot egy belső szobába zárták. Seholtenger csodálatos… gondolta Coccolino. Meseszép korallok alkotnak szigetet, és hidat, zöldmoszatok övezik az utakat. Mindenfelé sellő lányok és fiúk úszkálnak. A palota pedig gyönyörű. Arany kilincsek, és ezüst ajtók…
Beesteledett, a víz haragos színeket öltött, mikor Coccolino szobájának ajtaján kopogtak. A sellő hercegnő lépett be.
– Látod, atyám, a király, nagyon irgalmas. Megkímélte az életeteket, és neked adta királyságát… velem együtt…
– Bocsáss meg hercegnő! De én nem vehetlek el téged. -hajtotta le fejét Coccolino- Tovább kell mennem! Ma éjjel megszököm. Ha megértesz engedj elmenni!
– Értelek hős maci. Menned kell, hát menj. De vigyázz, Seholtenger határán őrök állnak. Apám pedig nagyon haragos lesz.
– Köszönöm hercegnő. De még egy kérdés: hol a legjobb a világon?
A hercegnő eltöprengett.
– Seholtengerben. Itt mindig tiszta és hűs a víz, kedves minden sellő. Itt szeretek élni, és majd egyszer én leszek Seholtenger királynője.
Coccolino beengedte barátait, akik a nyakába borultak. Kiúsztak az ablakon, egészen Seholtenger partjáig. Kiszálltak a vízből, és leültek az egyik sziklára.
– Coccolino… Azt hittem örökre itt kell maradnunk! -nyávogott Miaú.
– Én is… Nagyon féltem, bár szép hely. És kedves a hercegnő! -válaszolt Manó.
Coccolino pedig csak töprengett, majd felállt, és tovább ballagott az útján, hogy egyszer elérje kitűzött célját…

Fagyos tél volt az idei. A fák csupasz ágai, dideregtek a csüngő jégcsapok alatt. Az út nedves volt, és hideg. A három jó barát beért egy csodálatos erdőbe. A lelógó jégcsapok orgonaként zenéltek a fákon. Az erdő zuzmaraköntösbe bújt, a szél az arcukba fújta a faágakon pihegő hópihéket, és úgy duruzsolt a szunyókáló növények között, mint egy jó manó. Barangoltak a fák között, még elértek egy hóborította palotához. Hópihe volt fala, jégcsap a kilincse, és szél a belseje. Elhagyatottnak tűnt, ezért besétáltak. Nem láttak senkit, de a látvány lenyűgözte őket. Ebben a pillanatban egy piciny szárnyas lény repült el mellettük. Arany haja volt, kék szemekkel. Ruhája jég volt, szárnya hópihe.
– Mit kerestek itt idegenek? -szólt vékony, alig érthető hangján.
– Azt hittük nem lakik itt senki. Ezért betértünk. De ha zavarunk, azonnal megyünk! -mentegetőzött Coccolino.
– Ha már itt vagytok, gyertek el a királynőnkhöz, biztosan szívesen megvendégel benneteket. A Jégkirálynő biztosan örömmel lát benneteket! -ezzel előre is repült. Több jeges terem vezetett ahhoz a pompás helyiséghez, ahol a Jégkirálynő ült trónusán.
– Üdvözöllek titeket! Kik vagytok?
– Én Coccolino maci vagyok. Ő Manó, ő pedig Miaú. Köszönjük a vendéglátást!
– Semmiség. De holnap térjetek vissza uticélotokhoz. Itt veszélyes. -mondta fagyosan a királynő. A koronája tündéri jégcsap, ajka fagyos zúzmara, bundája a hópihék, haja pedig hűvös dér. Coccolino csodálkozott.
– Mi veszélyes errefelé? Itt minden olyan nyugodt. -gondolatait szavakba öntötte.
A királynő azonban megrázta a fejét, és elhaló hangon közölte a rideg tényeket.
– Mindez tíz éve kezdődött. A közeli hegyek gyomrában aludt egy hétfejű sárkány. Az egyik tündérhad felébresztette álmából. Azóta rendszerint eljön, és lángokba borítja az erdő egy részét. Ha elér a palotáig, nekünk végünk! Senki sincs aki legyőzné… Ezért kell holnap mihamarabb távoznotok.
– Én megpróbálom! Legyőzöm a sárkányt! -lelkendezett Coccolino.
Miaú azonban rögtön közbeszólt.
– Coccolino! Meg akarod öletni magad?
– Mit mondok majd anya macinak? -förmedt barátjára Manó.
– Fiúk! Mama maci büszke akar rám lenni. Ha hazamegyek, és nem tettem semmit, mire lesz büszke?
Hamarosan eljött a rémisztő másnap. A Jégkirálynő aggódva engedte útjára a pici macit, aki bátorsággal felvértezve indult le a jeges mezőre. Érezte lába alatt olvadni a talajt, tudta: a sárkány közeleg. Hamarosan meg is pillantotta vérfagyasztó tekintetét, amiből rögtön volt hét is. Egy pillanatra megdermedt, de bátor volt, ezért küzdeni akart. A sárkány azonban hangosan felnevetett.
– Egy ilyet küldtek, hogy legyőzzön? Nem lesz nagy akadály a palotáig!
Coccolino összeszorította fogát, vett egy mély lélegzetet, és lekiáltott a sárkánynak.
– Nem jutsz el a palotáig! Megfékezlek gonosz szörnyetek!
A sárkány tüzet okádott, és perzselte a fákat. Nem maradt semmi épen amerre ment. Coccolino elbújt a szikla mögött, de az sem jelentett számára nagy menedéket. Védekezett a pajzzsal, de az sem ért sokat. Bemenekült egy barlangba, ahonnan hallotta a sárkány dühítő kacaját. Most mitévő legyen? Kérdezte magától. Már kezdte feladni, mikor megpillantott egy ágacskát. Levetette derékszíját, rákötötte, és készített egy csúzlit. Köveket gyűjtött magának, és bátran kilépett a sárkánnyal szembenézni. A csúzlival szembelőtte az egyik szemén, majd a másikon, a harmadikon, egészen meg sem állt hétig. A sárkány jajveszékelve forgolódott, mikor Coccolino jégkardjával pontosan a szíve közepébe szúrt. A palotánál is lehetett hallani a sárkány kiáltását, aki a földre rogyott.
– Kicsi maci… Te vagy… aki legyőzött… a szívem… mellett… van a… mágikus kő… mely megvédi a tündéreket… -fulladt ki a sárkány.
Coccolino a szívéhez hajolt, és elvette a bordón fénylő követ. Az erdő egy pillanatra fényáradatban úszott. Szaladva ért vissza a palotához.
– Királynő! Királynő! Megöltem! Megöltem a sárkányt!- átadta a bordó kövecskét, amiről nem is tudta mi az.
– Köszönöm neked Coccolino a népem nevében. Térdelj le! -a maci letérdelt- Megszerezted népünk ősi védelmezőjét a Lenor követ, mely mindig pompás illatba borítja az erdőt. Ezennel én, a Jégkirálynő, Lenor lovaggá ütlek. Neved mostantól Sir Lenor Coccolino maci. Eladatod védelmezni a gyengéket, és elesetteket, a jó és boldogság nevében. -a királynő lovaggá ütötte a pici macit.
– Felség… kérdeznék valamit…
– Mond bátran lovagom! -mosolygott az amúgy mindig zord királyné.
– Hol van a világon a legjobb hely?
A királynő törte a fejét, majd így válaszolt:
– Jégországban, a palotámban. És most menj, hogy elérd célodat. Érd el azt, amiért elindultál. És vidd magaddal ezt a zsák aranyat.
Coccolino eltöprengett. Majd elégedetten válaszolt.
– Köszönöm. De már elértem az utamat. Hogy hol a legjobb hely? Hát otthon. Az óriás Óriásországot mondta. A sellő Seholtengert. Te pedig Jégországot. Mindenki azt, ahol él. Tehát megtaláltam a kérdéseimre a választ. A legjobb hely, ahol a szeretteink vannak, az otthonunk. Legyen az bárhol. Esetemben tehát a Kerek erdő. A legjobb foglalkozás tehát segíteni másokon, ahogy azt lovagoknak illik. És a legszebb maci, csakis otthon lehet. Ott kell keresnem.

Maci és barátai örömmel indultak végre haza. Coccolino megtalálta a válaszokat, amiket keresett. Papa maci és Mama maci tártkarokkal várták haza. És hogy mi lett végül Coccolinoból? Hát… A zsák aranyból létesített egy málnaszedő üzemet, és feleségül vette a helyi kismackót, Petrát. És persze boldogan élt még meg nem halt, szüleivel, Petra macival, és három gyermekével…