Csak hétvége ne lenne!

Pali bácsiék történetét Mari nénémtől hallottam tavaly szüretkor. Ő meg a körorvos feleségétől a piacon. Mari néném nagyon jó asszony, soha nem ártana még a légynek sem, az meg, hogy valamiféle pletyka elhagyja a száját, egyszerűen elképzelhetetlen, meg se forduljon a fejetekben. Ezt a históriát sem mesélte el máshol, csak az iskolában, a szülői értekezleten, a Kati ángyoméknál, a keresztelőn, meg itt nálunk, a szüreten. Egy szó, mint száz, első kézből való mesét mondok most úgy, ahogy azt hallottam. Se hozzá nem tettem, se el nem vettem belőle egy betűt sem.

A mese a temetőben kezdődött, legalábbis Mari néném így tudja. Tudom, bizarr helyszínnek tűnik első olvasatra, de ne ítélj elhamarkodottan, nincs ebben semmi rendkívüli. Ha itt kellett történnie, hát itt történt meg, hogy két ember útját összepasszintotta a Jóisten. Éppen színes ruhába öltözött minden, az ősz bekúszott a fák ágai közé, színes takaróval borította a járdát, a kis padot a sírok között, de jutott belőle a márványlapokra is. – Kati ángyom ezt hívja söprögetős időnek, tudjátok, amikor az asszonyok söprűvel a kezükben álldogálnak az utcán és beszélgetnek, a levelek meg fogócskát játszanak a lábuk körül. – A nap már lemenőben volt, pedig alig kongatták el a déli harangszót. Két öreg közeledett a temető kútjához. Az egyik jobbról, a másik balról. A nő kezében egy csokor krizantém, a férfi kezében locsolókanna. Nem siettek. Minek? Nem várja őket otthon senki. Legfeljebb a Juci, a néni macskája, de az meg csak egerésszen, ne az ember lábához dörgölőzzön, nem igaz?
A néni, Fánika éppen csak megözvegyült. Az ura sírjára hozott egy csokor virágot. Jóravaló ember volt a párja, az Isten nyugosztalja, igazán megérdemli, egy szép kertes házat hagyott az asszonyra. Ami áldás, az átok is egyben, mit ér az ilyen nagy ház férfiember nélkül? Nincs, aki fát aprítson, kertet ásson, havat lapátoljon, minden szíre – szóra valakit meg kell kérni, hogy segítsen.
A férfi, Pali bácsi már régóta egyedül élt, a felesége hirtelen halt meg agyvérzésben.
De legalább nem szenvedett szegény; – ezt már a néném teszi hozzá nagyot sóhajtva, mondom, csupa szív az istenadta.
Ott tartottunk, hogy Isten egymáshoz közelítette a két öreg útját a temetőkertben, letérni róla nem lehetett, mert ugye, amit Isten egyszer elrendelt, azon ember úgysem változtathat, de talán nem is akartak ők, annál is inkább, mert a kúthoz ez két út volt a legrövidebb.
Egyszerre értek a kifolyóhoz. Talán Pali bácsi egy hajszállal hamarabb, de a belénevelt lovagiassága azt mondatta vele, hogy hagyja, hogy az asszony merítsen előbb a vízből. Ahogy Fánikát meglátta, úgy rémlett, hogy találkozott már valahol az asszonysággal, csak arra nem tudott emlékezni, hogy hol láthatta annak előtte. Fogta hát magát, letette a kannát a földre, kalapját megemelve odalépett az asszonysághoz, ahogy magában elnevezte Fánikát. Szertartásosan, finom meghajlással kezet csókolt neki, majd bemutatkozott:
– Varjúházy Pál, ajánlom magamat!
A nő végigmustrálta a finom urat kutakodó tekintettel a szemüvege fölött tetőtől talpig. Egy pillanatig hallgattak mind a ketten. Fánika meglepetésében, Pali bácsi meg csodálkozásában, hogy még mindig milyen mély benyomást tesz a nőkre. – Erre Kati ángyom azonnal megjegyezte, hogy „vén bolond”! Persze, neki könnyű, mert tudja a történet végét. –
Pár percig kínos csönd volt, amit végül is Fánika tört meg.
– Pali! Hát te nem haltál meg ott, az orosz fronton?
Na, erre aztán a Pali bácsi is nézett nagyot, hogy mi ütött az asszonyságba, hogy így letegezi őt, Varjúházy Pált, az okleveles gépészmérnököt, de akkorra már a másikból ömlött a szó.
– Hát nem ismersz meg? Édes Istenem! Én vagyok a Kasza Fáni, a te menyasszonyod! Hát nem haltál meg, Pali? Levelet kaptunk, hogy eltűntél!
Szó szót követett, hamar végére jártak a dolognak, emlékek kerültek elő az orosz fogságról, a rézbányáról, ahol a Pali hosszú ideig raboskodott, aztán a hazaérkezésről, meg a hírről, hogy a Kasza Fáninak milyen fényes lakodalma volt a bíróék kisebbik fiával.
Egész belepirosodtak a mesélésbe mindketten, elszaladt az idő, menni kellett. Utoljára még Fánika ennyit mondott Palinak:
– Istenem, milyen fiatal ember vagy te, Pali! – aztán csak szemérmesen lesütötte a szemét és elsietett.
Pali bácsi először közömbösen vette a dolgot. Aztán csak nem hagyta nyugodni az a gödröcske Fánika kipirult orcáján. Átkozta magát, hogy olyan bolond volt, hogy még a címét sem kérdezte meg az asszonynak. Titokban azt remélte, hogy előbb-utóbb mégiscsak összeakad vele megint. Egyre gyakrabban járt ki szegény felesége sírjához. Aztán, ahogy teltek a napok, elkezdett türelmetlenkedni, mindenáron segíteni akart a véletlennek, először csak azzal, hogy lassabban járt, tovább maradt, mint szokott. Később már előfordult az is, hogy az újságot éppen ott jutott eszébe olvasni a sírkert előtti téren. Egyre inkább elvesztette a türelmét.
„Férfiak”- mondta erre Kati ángyom enyhe gúnnyal a hangjában, „szoknyát látnak, már lázba jönnek”.
A szerencse az orvosi rendelőben kacsintott Pali bácsira. Éppen a szokásos gyógyszereit ment íratni a körorvoshoz, amikor tátva maradt a szája, hát ki ül éppen az ajtó melletti széken? Fánika. Nagyon megörültek egymásnak, mert szó se róla, a nőt sem hagyta érzelem nélkül a véletlen találkozás egykori mátkájával. A rendelőből már együtt mentek haza.
Hogy út közben mi történt és mi nem, arról nem szól a fáma, egy azonban biztos. Varjúházy Pál attól a naptól fogva gyakori vendég volt özv. Havasi Mártonné, született Kasza Fáni házában.
A kisvárosban hamar terjed a hír, így ez a dolog sem maradt sokáig titokban. Hol itt, hol ott töltötték a hétvégeket békés egyetértésben. Pali bácsi segített Fánikának a ház körül, az asszony meg finom tyúklevessel hálálta meg a férfi kedvességét.
Gyorsan teltek a hónapok. Őszre tél jött, aztán virágdíszével beköszöntött a tavasz. Egy napon Pali bácsi vette a kalapját, csókot lehelt választottja gödröcskéjére és elindult az orvoshoz a szokásos vizitre. Éppen végeztek, amikor hirtelen azt mondja az orvosnak:
– Doktor úr! Ne tessen engem kinevetni, de lenne egy kérésem! – az orvos bíztató szavára aztán kinyögte – Tudna nekem olyan gyógyszert felírni? Tudja, ami kell a férfiaknak. Itt van ez az én párom, a Fáni, megpróbálnám vele, de jól jönne egy kis segítség!
Az orvos, bár kicsit mosolygott a bajusza alatt, teljesítette a kérést. Megírta a receptet, aztán, hogy észre ne vegyék, az öreg kabátzsebébe csúsztatta.
– Na, jó hétvégét, bátyám! – köszönt el tőle cinkos mosollyal, közben nem fért a fejébe, hogy 82 évesen hogy szorult ennyi élet ebbe az emberbe.
A kíváncsiság ott maradt az orvosi rendelőben. – Legalábbis Mari néném így mesélte, annak meg a doktorné, és ő biztosan első kézből tudja ezeket a dolgokat. – Fúrta az orvos oldalát a kíváncsiság, hogy történt-e valami a hétvégén, de Pali bácsinál nem akart a dologra rákérdezni, nehogy kínosan érezze magát az öreg. Gondolt egy nagyot – azért mégiscsak megtudja, amit akar – majd Fánikát fogja vallatóra. Így is esett a dolog. Az asszony jött, az orvos vizsgált, receptet írt, aztán, mintha csak úgy mellékesen érdeklődne, kérdezett:
– Aztán Havasi néni, a Pali bácsival minden rendben? Jól kijönnek egymással?
– Jól megvagyunk, Doktor úr, nem panaszkodhatok, csak hétvége ne lenne sohase!