Az asszony sóhajtva tette le a szatyrokat. A kora nyári melegben alig várta, hogy végre a hűvös lakásban legyen. Főzni nem kell, van még maradék tegnapról:
„Végre lesz egy nyugis este a fiúkkal…” – és előkotorta táskájából a kulcsot.
Amikor azonban belépett a konyhába és lerakta a vásárolt holmikat is, csak a férje jött elé a szobából. Gyors puszi, ölelés, majd körülnézett:
– Hát a fiatalúr…?
– Khm… elment… – felelte zavartan a férfi.
– Elment? – kérdezett újra a nő. – És mikor?
– Hát… velem együtt…
– Olyan korán?!? – jajdult fel a nő. Jól tudta, hogy élete párja félórával utána, kb. félhétkor indul. – Hogy engedhetted el? – bontakozott ki a karjából.
– Annyira menni akart… – mentegetőzött a férfi, az asszony azonban letorkolta:
– De hát még szinte gyerek…!
– Már kamasz – jött a javítás, – és különben is, mit akarsz, hiszen nyár van, hajtja a vére… – de felesége villámló tekintetétől a többi benne ragadt.
– Hát… hát…! Ez annyira jellemző! – csattant fel méltatlankodva az asszony, ellökve ma-gától a párját. – Férfiak! Csak arra tudtok gondolni!
– De hiszen ez az élet rendje – próbálta csitítani a másik, – már felnőtt…
– Még csak kamasz – vágta oda a nő könnyes szemmel. – És ha történik vele valami…? Enni, inni sem tud… szegény Marcikám… – sóhajtott egy nagyot.
– Tud magára vigyázni – ölelte át két erős kar, – és reggelizett mielőtt elment.
– Akkor is – sóhajtott újra az asszony, – emlékszel Samu már tényleg felnőtt volt, mégis… egy nap elment és többé nem láttuk… – és egy-egy kövér könnycsepp gördült ki mindkét szeméből.
– Az régen volt, akkor még máshol laktunk, de itt a temető…
– Igen, a temető – nézett fel férjére vádlón, – ahol annyi féle ember megfordul és kutyák is járnak. És te elengedted… egyedül… – odament a nyitott ablakhoz, kihajolt és végignézett az utcán jobbra is, balra is. – Marcikám, te szépfiú, merre jársz?
A férfi tanácstalanul ácsorgott mögötte, nem igazán tudta, hogy mit tegyen.
– Mégis mit vársz tőlem? – mondta kissé talán gorombábban, mint akarta. – Nem én va-gyok az apja! Talán kísértem volna el? Hogy kinevessék a haverok? Miért nem mész vele te? Végül is te akartad…
– Tudod, hogy én dolgozom – fordult felé felesége, – nem érek rá, hogy olyan sokat legyek vele, mint régen…
– Ez nem válasz. Marci éppen abban a korban van, amikor igenis igényli, hogy foglalkoz-zanak vele…
– Persze, tudom – jött egy újabb zajos sóhaj, – de…
Sosem derült ki, hogy a nő mit akart mondani, mert az előszoba felől tompa puffanás hal-latszott. Egyszerre kapták fel a fejüket. Valaki beugrott a bejárati ajtó nyitott kisablakán. Egyszerre meredtek várakozásteljesen a konyhaajtó felé.
És egyszerre ömlött el arcukon a megkönnyebbült a mosoly, ahogy egy szürke-fekete csí-kos cirmos sétált be rajta. Egy pillanatra megállt, majd észrevéve a két gazdit, peckesen fel-tartotta a csak a végén begörbített farkát és odament hozzájuk.
– Marcikám! – örvendezett az asszony. – Hát itthon vagy! – és leguggolt, hogy megsimo-gathassa a kiskandúrt.
– Te kis csavargó… – mondta kedvesen a férfi is, ahogy a macska a kezéhez púposította a hátát, – hát szabad így ránk ijeszteni…?
1 hozzászólás
Jól írsz. Korán kitaláltam, hogy macsekról van szó, de ez valószínű, annak köszönhető, hogy többet (és szívesebben) vagyok állatok (kutyák) között, mint emberek közt.
Gratulálok. a