Már a múlt évezredben is hozzátartozott a városképhez, vézna virgácsaival oly gyorsan tudta tekerni citromsárga biciklijét, mint senki más, néha még a Babettával közlekedő hölgyeket is versenyre késztette. Alig változott valamit az évtizedek alatt, kicsit vékonyabb szálúra metszette az idő bozontos haját, őszebbre festette gondosan nyírt szakállát. Senki nem ismerte életkorát, tán csak orvosa és az őt igazoltató fiatal rendőrök.
Csárli egyedül élt, szülei meghaltak már régen; komám, én is meghalok egyszer, anya mondta, és azt is mondta, ne féljek, várni fog rám, citromos-túrós palacsintával, olyannal, amilyet csak ő tudott sütni; hát, nem félek én a haláltól, olyan lesz, mintha elaludnék az ablak előtt, a kockás plédembe burkolózva, lábamat feltéve a puffra, és amikor felébredek, anya ott vár.
Csárli enyhén értelmi fogyatékos volt, ám mindig olvasott, amikor csak tehette. Mindent. Újságot, könyvet, Bibliát, kereskedelmi szóróanyagot, gázszámlát, plakátot, furcsa agyával mindent megjegyzett, mindent vissza tudott mondani, autista vonásokat mutatott, miközben allergiával és epilepsziával küzdött, ráadásul egy vesével született.
Csárlit vagy szerette az ember, vagy nem. Csárli is vagy szerette az embereket, vagy nem, ösztönösen ráérzett, hogy kivel érdemes szóba elegyedni, kinek kell segíteni, kit érdemes nagyívben elkerülni. Akkora szíve volt, akár egy működő gázkazán, legalább annyi melegséggel is. Anya mondta, hogy jó legyek, amíg nem találkozunk, vigyorodott el, kócos fogsora mindig fehéren csillant.
Egy napon a parkban találkoztam vele, kedvetlenül intett, nem úgy mint máskor; láttam, nagy a baj. Kérdeznem se kellett, kifakadt belőle a szó, áramlott, ahogyan a fertőzött sebből a genny. Csárli nehezen tűrte az igazságtalanságot, fájt neki, csípte a szemét, könnyezett tőle, szorította mellkasát; hülye vagyok én?, kérdezte tőlem, anya nem mondta ezt, anya szeretett. Nem sokon múlott, hogy elsírja magát. Kostos atya üvöltött vele; te hülye idióta, anyád forog a sírjában, mert ilyen nem normális kölyke van, takarodj innen! Csárli nem értette, mi a baj, samponnal, sikárkefével megtisztította a megfeszített Krisztus bronztestét, piszkos volt, zöld foltok éktelenkednek az oldalán, megigazgatta a töviskoszorút Jézus homlokán, a keresztet is megcsuszolta, utána lefestette fekete festékkel. Kostos atya tajtékzott, Csárli pedig csak állt előtte némán, lógó karokkal, lehajtott fejjel, úgy érezte, kitéptek lelkéből egy darabot. A pap nem bocsátott meg neki, ő sem bocsátott meg az atyának. Soha többé nem tette be lábát a templomba, soha többé nem ment füvet nyírni, virágot ültetni, söprögetni, takarítani, még a fejét is elfordította, amikor a téren biciklizett keresztül.
Csárli télen megfázott, tüdőgyulladást kapott, a kórházban kötött ki. Kétnaponta meglátogattam, vittem neki forró húslevest, gyümölcsöt, csokoládét. Lassan tért vissza belé az élet, mintha már nem is igazán akarná, mintha már nem lelné benne örömét.
A futball-világbajnokságot a kisváros főterén felállított kivetítőn nézte, sokkal szótlanabb volt, mint régen, de még mindig szeretett az emberek között forgolódni, málnaszörpöt ivott, minden este két korsóval, és mindig a gyengébb csapatnak szurkolt. Ma sem játszanak a magyarok?, kérdezte a körülötte ülőktől, pedig legszívesebben nekik drukkolnék, nevetett.
A döntő napján is ott ücsörgött a kivetítő előtt, kezében az elmaradhatatlan málnás korsóval, a franciáknak drukkolt, imádta a kék mezüket. Amikor győztek, könnyes szemmel ücsörgött; anya is biztosan nekik szurkolt volna, jelentette ki, ő is örülne, hogy nyertek. Szép volt a ruhájuk, tette hozzá mosolyogva, szépek voltak azok a barna bőrű, villogó szemű, izmos fiúk. Különösen a tízes. Ő futott a leggyorsabban, majdnem olyan gyorsan, mint ahogyan én, vigyorgott.
Néhány napig nem találkoztunk, aztán csütörtökön délután, amikor jöttem haza Budapestről, a főtéren összefutottunk. Ült a padon és elmélyülten olvasott. Megálltam előtte. Lassan felnézett rám, elmosolyodott. Győztek, jelentette ki. Mert ők voltak a legjobbak.
Nézd, Csárli, mit vettem, húztam elő táskámból a nejlonszatyrot. Leültem mellé a padra, lassan, nagyon lassan nyitottam ki a szatyor száját, érdeklődve figyelt. Előhúztam a szatyorból a mezt, szétnyitottam, Csárlinak elkerekedett a szeme. A franciák ruhája, a szép kék ruhája, ámuldozott, neked van ilyened, nagyon örülök! Nem, Csárli, ez nem az enyém, nézd csak meg jobban, mondtam, s megfordítottam a mezt, nézd csak, mi van ráírva?
Csárli lassan olvasni kezdte: CSÁRLI! Tízes szám. Elhallgatott, mozdulatlanul bámulta a mezt és ismét elolvasta, hangosan: CSÁRLI! Tízes szám.
A tiéd Csárli, nyomtam kezébe. Vedd le az inget, gyere, azonnal fel kell próbálnod.
Zavartan vetkőzött, aztán nehezen belebújt a mezbe. Kihúzta magát. Csárli, a tízes, hadarta, már nevetett. Meg fogom mutatni anyának is. Igen. És elmondom, hogy tőled kaptam. És azt is elmondom, hogy vannak még jó emberek ezen a földön, akiket kell szeretni, mert tőlük lesz jobb itt minden.
Váratlanul magához ölelt, olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Aztán pedig, amikor elengedett, kapkodtam a levegőt, szaporán, mélyen, mert a szemem is befátyolosodott, biztosan Csárli erőteljes ölelésétől.
“Az légy, aki vagy, érezd jól magad, ha elhajózol hosszú vizeken…”, énekelte tökéletesen tisztán, pontosan Csárli Charley nótáját, közben boldogan himbálta csípőjét és annyira ragyogott a szeme, mintha csillogó gyémántokat rejtegetne bennük, melyeken a nyári napfény penderedett táncra.
Ültem a padon és néztem őt, élveztem határtalan örömét, amint mutogatta mezét a járókelőknek, és kezdtem én is elhinni, amit mondott: vannak még jó emberek ezen a földön, akiket szeretni kell, mert tőlük lesz itt jobb minden.
10 hozzászólás
Igen. Vannak még jó emberek a földön.
Bevallom, megkönnyeztem az írásod.
Szeretem az Egervári novellákat. 🙂
Vox
Szia Vox!
Köszönöm, örülök, hogy tetszett ez az írásom. Az írók és a költők nem sokat törődnek az elesett, sérült emberekkel, az elefántcsonttorony ablaka magasan van, nem látnak ki a való világra, bár lehet, nem is akarnak látni semmit, mert a világnak van csúnya oldala is, mely gondolkodásra, cselekvésre készteti az embert. És az nem mindig kényelmes, hiszen a „szívecskés szmájlik” hálásabbak és problémamentesebbek.
Joc
Kedves József!
Hatása alatt állok!
Elöször is a folyékkonyan futó sorok telítettek tartalommal,
egyik sor a másikat´építi´!
Szükségtelen mentesen.
A stílus kifinomult,sok sok átéltet hordoz!
Másodszor a tartalom,a téma nagyon ember-közeli!
Minden túlzást és ahogy elöbb említettem,minden szükségtelent
mellöz.
Emberi,hús-vér öltözetben!
Különösen tetszett benne az emberi méltóság kihangsulyozása
és a szeretet kimutatása.
Azt az érzést adta írásod,hogy nincs szebb semminél,mint ´adni´
és örömet szerezni!
Gratulálok:sailor
Kedves Sailor!
Köszönöm hozzászólásodat! Egyetértek veled, adni és örömet szerezni nagyon jó, az egyik legfontosabb emberi cselekedet. Ezt mindenkinek gyakorolni kellene, nem csak szavakban. Persze egy íróklubban a szavak mérvadók, én is gyakran beszélek az írástudók felelősségéről, akár újságírásról, akár irodalomról van szó. A világ most ismét sok témával szolgál, melyről kell beszélni, az írástudók pedig hatással lehetnek a közgondolkodásra. az irodalom mit sem ér együttérzés nélkül; maga a szó is tökéletes: együtt és érzés, mely újabb gondolatokat teremt, megmutatni, ami jó, és megmutatni azt is, amely csúnya, fájdalmas. A nem szép történetek is gondolkodásra ösztönöznek, és nem baj, ha az írástudó nem akar mindig szép lenni.
Köszönöm még egyszer hozzászólásodat!
Joc
Kedves József!
"az irodalom mit sem ér együttérzés nélkül;
maga a szó is tökéletes: együtt és érzés, "
Mennyire igaz!
Különben üres szavak,melyek lehet szépen
hangzanak,de kihagyják a legfontosabbat,ahogy írod,
az együttérzéset és azt,hogy hidat
épitsenek az emberek közt.
Mégegyszer köszönöm az élményt,amit írásod adott!
Szép napot:sailor
Szia Joc! 🙂
Szakmai érintettségem miatt is közel áll hozzám a fogyatékkal élők sorsa – különösen az autistáké –, így ez a novellád hamar lelkembe férkőzött.
Nehéz írásodhoz méltó szavakat találnom, mert annyi érzést, lelki táplálékot tettél bele, hogy – sokadszorra is – elérzékenyültem.
Jellemábrázolásodból felismerhetőek az autizmussal élő ember domináns tulajdonságai; megmutatkozik, milyen jó megfigyelő, emberismerő vagy, ezen kívül tájékozott a témában.
Jó a stílusod, bele tudsz vinni történeteidbe, gyakorlott mesélőként igaz meséket mondasz, mindenkor megmutatkozik életszemléleted: embernek lenni, emberként tisztelni embertársaidat, önzetlenül adni, és ettől szebb lesz a világ; ehhez kevés is elég, egy mosoly is gyógyító balzsam lehet, de sajnos sokan fukarkodnak vele, pedig nem kerül semmibe.
Szívmelengető novellád nevelő ereje vitathatatlan.
Értékes, gondolatébresztő, felemelő írás.
Gratulálok! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Sailor!
Örülök, hogy egyetértünk!
Joc
Szia Kankalin!
Köszönöm véleményedet! Úgy sejtem, embernek lenni nem egyszerű, jó embernek lenni még annyira sem, mint az előbb is írtam már, az együttérzés fontos, bár nem jellemzője a mai világnak, nem oly mértékben, mint kellene. A z írástudók felelőssége is, hogy az elesetteket a figyelem központjába állítsa, mert társadalmilag rossz a megítélésük, akár autistákról, hátrányos helyzetűekről, akár hajléktalanokról van szó.
Sajnálom, hogy ily érzéketlen a mai világ!
Joc
Kedves Joc!
A novelládról eszembe jutott egy film, a Virágot Algernonnak című regényből készült Charlie, amely egyfogyatékos emberről szól, Algernon pedig egy kísérleti egér. Annak idején nagy kedvencem volt.
Ebben az írásodban szembesülök azzal a sajnos nagyon is létező és fájdalmas problémával, hogy éppen az löki el ezt a szerencsétlen, támogatásra szoruló és szeretetre vágyó embert, akinek éppen a hivatása miatt kellene kiállni mellette. Sokszor tapasztaltam, hogy a nem hívő emberek sokkal-sokkal érzékenyebbek és szeretettelibbek, mint a hívők. Emiatt is ódzkodnak sokan a hittől.
Maga a novella rendkívül olvasmányos, igen jó stílusod van, viszed az olvasót magaddal. Számomra azt üzeni, hogy tényleg van még jóság – és amíg ember él a földön, lesz is mindig.
Klári
Kedves Klári!
Nagyon köszönöm véleményedet! Én is nagyon szeretem azt a könyvet, filmet, az eredetit, egyszerű, jó emberek vannak benne. Persze, az ember gyarló, a kicsi legalább kis örömet szeretne magának, a nagy nagy örömet, miközben elfelejtkezünk arról, hogy az élet nem harc, törtetés, hanem ölelés és nevetés.
A z ember gyarló, csodára vágyik, közben nem látja, nem találja a csodát, hitet akar, de örök benne a kétkedés, azt akarja, hogy álmai megvalósuljanak, de képtelen álmodni.
Ne citáljuk a történelmet, én is azt mondom, amit te, a világot mindig a jóság mentette meg, mindig a jó emberek oldották meg a problémákat, még akkor is, ha olykor (túl sokszor) az életükkel fizettek is.
A sérült emberek nem értik az igazságot, hanem érzik, mérhetetlenül pontosan, mert ők élik az életet, nem pedig ki akarják találni, hogyan működjön, és nem érdekli őket, hogy a végén mindenkit ott vár a hinta, mely átlendíti őket az életen, a halálba.
Köszönöm! Még egyszer!
Joc