Hideg téli délután volt, északról orkánszerű széllökések remegtették meg a házat. Nagyapa közelebb húzta karosszékét a kályhához, hogy elgémberedett végtagjait megmelegítse. Nemrégen fűtött be, a cserepek lassan langyosodni kezdtek. Felemelte az asztalról a fazekat, apró mozdulatokkal szürcsölte a kihűlt levest. Nem találta különösebben ízletesnek, pedig egész délelőtt ezzel bíbelődött. Felesége halála óta saját maga készítette el az ebédjét, de az elmúlt három év alatt mindig úgy érezte, hogy valami kimarad belőle. Talán felesége szeretete, mert az asszony minden bizonnyal azt is belefőzte. Nagyon hiányzott neki Klára. A mosolygós arca, az időnkénti zsémbelődései, az esti beszélgetések. Az utóbbi időben nemigen volt kihez szólnia. Fiai és lánya állandóan dolgoztak, bár kötelességszerűen meglátogatták apjukat, akkor is siettek, látszott rajtuk, hogy lélekben nincsenek jelen, mert valamilyen fontos problémán törik a fejüket. Az unokák pedig óvodába, iskolába jártak, nekik is megvolt a maguk napközbeni elfoglaltsága. Ennek ellenére nem hagyta el magát. Senki sem gondolta volna, hogy már betöltötte a nyolcvanadik életévét, olyan frissen és fiatalosan mozgott. Orvosai dicsérték, milyen ritkaság, hogy ennyi idősen nem szorul rá arra, hogy gyógyszert szedjen. Reggelente mindig ugyanabban az időben kelt, elvégezte a szokásos szertartásokat, amihez néhány légző- és kargyakorlat is hozzátartozott, majd elolvasta a megyei napilapot. Nem akart lemaradni a világ nagy eseményeiről, bárkivel el tudott beszélgetni a legújabb politikai történésekről. A leves után elővett a kamrából egy régi cseresznyebefőttet. Elérzékenyülten nézegette az üveget, ami még Klára keze nyomát őrizte, mert még ő tette el évekkel ezelőtt. Könnyező szemmel bontotta ki a celofánból, az első falat mennyei mannaként áradt szét a nyelvén. Ekkor berobogott a kisebbik fiú. Megrökönyödve nézett apjára:
– Hát te meg mit csinálsz?
– Hogy-hogy mit csinálok- értetlenkedett nagyapa.- Kompótot eszek.
– Milyen kompótot?- faggatta tovább a fiú.
Nagyapa nem értette, legkisebb gyermeke miért kerít ekkora feneket holmi falatozásnak.
– Ezt még szegény anyád csinálta. Kóstold meg, te is! Nagyon finom.
A fiú felháborodása nem ismert határokat:
– Te teljesen megőrültél? Hiszen ez már romlott! Beteg leszel tőle.
– Ugyan már, miért lenne romlott. Egyáltalán nincs rossz íze- tiltakozott nagyapa.- Egyél belőle te is!
– Dehogy eszem! Neked sem lenne szabad. Ennyi idő alatt méreganyagok halmozódnak fel benne. Már régen ki kellett volna dobni.
Az idős ember még mindig csodálkozott fia kitörésén. Feleségével mindig meg szokták enni a régi befőtteket is, sőt úgy tartották, minél régebbi, annál finomabb. Érthetetlen volt hát számára, hogy fia milyen kivetnivalót talál ebben.
– Most azonnal ki is dobom az összeset- határozott a fiú.
Nagyapa megijedt. Ezek a kompótok nem csupán finom csemegék, hanem Klára kézzelfogható emlékét is őrizték. Sokszor üldögélt a kamrában a polcon sorakozó üvegek előtt, közben látta Klárát, amint a konyhában sürög-forog, fáradhatatlanul teszi el télire a finomabbnál finomabb gyümölcsöket.
– Kérlek, ne tedd! Hidd el, nem lesz tőle semmi bajom. Mindennap eszem belőle, csak te eddig nem vetted észre.
A fiú azonban határozott léptekkel a spájzban termett, és egy kosárba tett mindent, amit talált.
– Ne dobd ki! Ígérem, nem fogok enni belőle, csak hadd maradjanak itt.
Most a fiún volt a csodálkozás sora:
– Ha nem eszel belőle, akkor aztán tényleg minek foglalná a helyet.
Nagyapa megpróbálta lefogni fia kezét, de esélye sem volt a fiatalabbal szemben. A fiú, amilyen sebesen jött, úgy távozott, de az üvegeket magával vitte. Aztán csak a csörömpölés zaja hallatszott a kukából.
Nagyapa visszaült a kályha elé. Klára együttérzéssel tekintett rá a falon lévő fényképről.
– Nagyon hiányzol- suttogta, és hagyta, hogy a könnycseppek végigsétáljanak az arcán.
19 hozzászólás
Nagyon jól sikerült írás, a nosztalgiahangulat különösen tetszik benne. Gratulálok!
Üdv: Tibi
Kedves Tibi!
Köszönöm, hogy meglátogattál.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Megható (sőt, megkönnyeztető!), szép történet.
Szeretettel: Colhicum
Köszönöm szépen, Colhicum.
Szeretettel: Rozália
Szia Kedves Rozália!
Engem is megkönnyeztettél, nagyon szép történet. Igazából nem tudjuk jól szeretni a hozzánk tartozó kedveseinket.
Maristi
Kedves Maristi!
Igen, néha nem ártana, ha másként szeretnénk hozzátartozóinkat.
Rozália
Hú Rozália, te mindig meglesz valami nagyszerű írással. Nagyon jó lett ez is! 🙂
Köszönöm Boer, örülök, hogy tetszik.
Rozália
Szia!
Úgy, de úgy sajnáltam szegény öreget! Ha már nem tud az ember segíteni, legalább hagyja békén… És a legszomorúbb, hogy annyira mai ez a történet 🙁
Remek írás!
Kedves Ági!
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Szépen megírt, megható történet, nagyon tetszett!
Szeretettel gratulálok: Zagyvapart.
Köszönöm a gratulációdat, Zagyvapart!
Szia!
Jól mutatod be, mi az értékrend ma, és mitől beszélnek el egymás mellett a generációk. Megható történet. Én úgy emlékszem, a kompót és a befőtt között van különbség. Előbbi azonnal fogyasztandó, utóbbi valóban minél öregebb, annál finomabb, és ami a fő, nem halmozódhat benne fel méreganyag, mivel nincs is benne olyasmi. Nekem kedvencem a házi lekvár is. Nemrégen ettem 2000-ben készültet. Valóban maga a csoda, főleg hogy hasonló emlékek kapcsolódnak hozzá nekem is.
Köszönöm, hogy felidézted ezt az érzést nekem az írásoddal!
Kedves Artur!
Nem is tudtam, hogy különbség van a kompót és a befőtt között. Azt hittem, egymás szinonimái. Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel: Rozália
Kedves Artur!
Megnéztem az értelmező szótárt, de nem tesz különbséget kompót és befőtt között.
Szívfájdító , és egyben lenyűgöző írás.
Olvasás közben nyeltem a könnyeimet.
Nagyon szép. Örülök, hogy olvastalak.
Kedves Zsike!
Köszönöm szépen!
Rozália
Nagyszerű írás Rozália!, megható, szívből gratulálok!:)
Nagyon köszönöm Sleepwell, őszintén örülök, hogy tetszik.:)))