Zoltán idősödő szüleivel élt együtt. Minden nap eljárt dolgozni, majd hazament, szobájába vonult, leült, bekapcsolta a gépét, s zenét hallgatott. Csendesen élt, pedig hangzavarra vágyott.
Hivatalnok volt, vagyis szürke, semmihez sem értő ember, ahogyan valaki mondta egyszer egy olyan társaságban, ahová addig, addig a napig rendszeresen járt. Nem hozzá beszéltek, nem neki mondták, mégis őt találta el, mert ő is így gondolta. „Semmihez sem értő ember.” Minden hivatalnok, csak jobb híján hivatalnok, mert semmi máshoz nem ért. Mennyire semmilyen papírlapokat helyezni egymás alá, s kinevezni azt ügyiratnak. Nem látta be, mitől lehetne ő, mint hivatalnok értékes, mégis minden nap reggelén megfogta finom bőr aktatáskáját és a mást ígérő félnyolcas verőfényben elindult gyalog hivatala irányába azt remélve, hogy legalább ma nem találkozik azzal a lehetetlen alakkal, aki egy ideje folyvást megjelenik, s képtelen kérésekkel bombázza.
Tudni vélte, hogy más, hogy sokkal több ennél, csak…csak valami nem sikerült. Legalábbis eddig nem. Igen, ezt remélte. Eddig. Ez vitte tovább, ettől élt, ez volt képes megemelni, mikor nagyon lent volt. Akart valamit, s a vágy, eziránt a valami iránt nem hagyta békén.
Amint beért, kinézett a folyóra. Látta a nádast, a vadkacsákat, a csónakot, ami csak úgy, álmodozón himbálózott a parthoz lazán rögzítve, s látta a zöld növényharmóniát. Arra gondolt, legszívesebben lemenne, s mint az egykori, a legendabéli Hany Istók a nádasba, a víz alá merülne, s onnan talán soha nem is jönne elő még egyszer. Milyen szabadság rejtőzhet abban a vízi rengetegben. A mélyzöld hűvös, az illatos sűrű, a zavaros, bújtató békanyál….Csak alámerülni, esetleg ott lent kecsesen tovaúszni a meder irányába, onnan figyelni azt, ami a mélyből látszódik, s felejteni a felszínt, a forró folyópartot, a betonjárdát, a parkoló autók fullasztó abroncsszagát, az iroda kartoték-fülledtségét. Kinézett a folyóra, állt, s percek múlva ült csak le miközben táskájában kutatott. Asztalán iratok kupacban, mindenfelé. Tolla ott, ahol jobbkeze előzőnap hagyta.
Úgy érezte, szeretik, elégedett mégsem volt. Ennyivel nem érheti be, nem, ez túl kevés. Csak a veszteseket szeretik ennyien. Az apjára gondolt. Őt is csak kevesen szerették.
Ajtaján sűrűn benyitottak ügyfelek, kollégák, s kolléganők. Bizonyos kolléganők egy nap többször is. Előfordult, nem is ritkán, hogy hosszan időztek nála. Szerették, ahogyan beszél velük, ahogyan hozzájuk szól. Élvezték választékos stílusát, plasztikus kifejező képességét, figyelték mozdulatait. Szerettek a tekintetébe merülni. Valósággal ujjongtak, mikor Zoltán úgy beszélt, mintha egy romantikus regényből idézett volna.
A férfi élvezte mindezt, mert hódítónak érezhette magát. Kalandornak, aki csak úgy, mellesleg ül itt, ebben az irodában, mert bármikor megtehetné, hogy egy másik, izgalmasabb életbe kezd. Egyedül rajta múlik, csak most nincs hozzá kedve.
Egy bizottsági ülésen fedezték fel egymást Beátával. A nő szőkén, kosztümben, harisnyás combokkal, egy igazgatóhoz méltó fegyelemmel ült a hosszú asztal mellett, Zoltán pedig ingben, elegánsan, vele szemben. Beszámolóra készült éppen, ujjaival babrált, mikor megszólították:
– Most pedig megkérem dr. Császár Zoltán vezető-tanácsos urat, foglalja össze a bérlakás- pályázat eredményét.
A Bizottság elnöke szintén nő volt. Nyájas, alamuszi fénnyel villanó, apró barna szeme, csontos álla, göcsörtös ujjai már korántsem vonzották úgy Zoltán tekintetét, most mégis felé fordult, jelentőségteljes mozdulattal megfogta a mikrofont, bekapcsolta, s mielőtt megszólalt, egy utolsó, alig észrevehető mosolyt küldött Beátának. Két hét múlva randiztak először.
A lány örült Zoltánnak. Jogász és még helyes is. Vezető-tanácsos. Kezdetnek nem rossz, sőt…Sokfelé mutatkozott vele. Bál, fogadás, istentisztelet, s mindenféle reprezentáció. Az események, az alkalmak egymást érték Zoltán életében. Jöttek-mentek, forgolódtak, fontoskodtak itt is, ott is. Beáta jelentős személyiség volt a városban. Zoltán elfogadta ezt, s igazodott. A kedvében járt, mert úgy érezte, szereti. Tartozni akart hozzá, s a nő is lehetőséget látott kettejükben. Pontosabban hármójukban, mert Beáta egy kisfiút is nevelt. Várt ajándék volt neki ez a srác, elnyűtt, régi szerelmének bánatpénze, akit féltett kincsként rajonghatott körül. Igazi, szoros, szimbiotikus kapcsolatban élt anya és gyermeke. „Mint borsó meg a héja”, ahogy Beáta mondogatta annyiszor. Együtt mentek mindenhová, együtt voltak mindenütt. Mindig, s mindenkor hárman. Így mentek Beáta atyai örökségét is rendben tartani a hét szombatjain nyaranta.
A falu harmatos volt és csendes, mikor hétvégén megérkeztek. Az autó megállt, kicihelődtek, pakolás, szatyrok, kellékek, kulcs, a nagykapu emelve nyílt, s Zoltán a levegőbe szagolt. Édeskésen szúrós légáramlat, finom állatillat, a nagy diófa sziluettje, idill, a szombat harmóniája. Azt gondolta, megérkezett. Mindig, minden ilyen hétvégén azt gondolta.
– Jaj, de jó idejönni. – mondta úgy, olyan ábrázattal, mintha épp az élet vízéből kortyolna. – Érzed, milyen tiszta a levegő?
– Ott van hátul a zsinór. – válaszolt Beáta, s gyakorlatias mozdulattal a csomagtartó irányába indult. – Kiveszed?
Hosszú göngyöleget emelt, s úgy ment be a kapun. A fűnyíró hátul várta. Pöffenve indult, az ég világítóan kék volt, s csak lassan bukott alá a nap. Végtelen hétvégi délutánok teltek így. Meleg volt, simléderes sapkája alól csorgott a verejték, tolta a gépet, az égre bámult és kényszeresen a hétfőre gondolt.
Máskor, ráérő idejében a szabadságról olvasott sokat, s közben vad zenéket hallgatott. Minden sejtjével érezte a rock lendületét, mikor ki tudta zárni a külső disszonanciát. Ilyenkor mindig elhitte, más lesz reggeltől a világ, mert már ő is más lesz, más tud lenni, hisz oly könnyen legyőzhető a rossz, csak ökölbe kell szorítanunk mindkét kezünk. És Zoltán esténként, zenéje magányában mindig átélte ezt. Volt, hogy rávette magát, súlyzót ragadott, indulatosan emelgetni kezdte, bömböltette a lejátszót és egy röpke órára valaki másnak hitte magát, vagy legalábbis addig, míg anyja rá nem nyitott és nem emlékeztette: „rajtad kívül fiam, még mi is itt élünk”.
Apjával sokat beszélgettek. Az idősebb Császár véleménnyel volt mindenről.
– Tudod az a színésznő, na, mi is a neve? Ejnye, már, de hisz tudod?
– A Szendrői?
– Az az. Na, az is otthagyta az urát. Kurva. Fontosabb volt a művészi önmegvalósítás, vagy mi a fene, mint a három gyerek…- s Zoltán apja furcsa fintort vágott, hogy kifejezze undorát.
– De úgy tudom, rég nem éltek jól.
– Mert a nő mehetnék volt….Külföld, hírnév….riszálás. – gúnyos ívvel mondta ki ezt az utolsó szót.
– Apu, ezt nem tudhatjuk. Egyébként, jó színész.
– Dehogy, hülye ripacs volt mindig. Sose bírtam…
– Én szerettem, abban az 56-os filmben is, ahol…….
– Szar volt, nem érted?!! Egy ilyen nő semmi, egy nagy nulla, nem érted?!!….- ordította, s közben a fotel karfáját csapkodta. Te is olyan hülye vagy, fiam. Tűnj innen, ne is lássalak.
Zoltán a szobájába ment és zenét kapcsolt. Leült, székével az ablak irányába fordult, s minden idegszálával igyekezett a kinti zöldbe feledkezni. Finom alkonyillat úszott, s már bent is érezni lehetett. Hany Istókra gondolt, a hűs, vad vízivilágra, az egyedüllétre. Hitte és vágyta a magányt.
Beátával három évig járt és szerette valahogyan. Kötődött hozzá, de se magának, se másnak nem tudta volna elmondani, hogy amit érez, valójában micsoda. Mindenesetre együtt voltak, bár nem bútoroztak össze. Eleinte tervezték, főleg a lány, hogy falura, oda az apja örökébe költöznek, gazdálkodnak majd, baromfi, disznó, vetemény, s boldog paraszti idill, elszakadás a várostól, élet máshogyan, élet együtt, de miután Zoltán túl közömbös maradt, később ez már szóba sem került. Hétvégén találkoztak, ő aludt a lánynál. Nyugodt esték voltak ezek, Zoltán tévét nézett, Beáta a gyerek körül forgolódott, s órák teltek el, míg ölelkezhettek végre. Nyaranta külföld, vagy a Balaton, vagy így egymás után. Zoltán, közben Annára, egy hajdan volt szerelemre emlékezett. Néha sírt is, bár nem értette az okát. Nem érdemli meg, gondolta, s tovább sírt.
Évek teltek el, mire ráeszmélt, Beáta mást akart és benne is mást látott.
– Tudod, szeretem a könyveket. Régen ponyvát, főleg horrort, ma inkább szépirodalmat. Márai, Camus, Tolsztoj….és, persze Jókai. – mondta kipirult arccal, lelkesen, a konyhaasztalra támaszkodva, egy pálinkás poharat szorongatva.
Beáta mosolygott, s nagy kék szemekkel figyelte Zoltán emelkedett kedvét.
– Soha nem olvastam el egyetlen egy könyvet sem. – válaszolt. – Arra gondoltam, mennyi mindent csinálhatnék helyette….Nem akartam az időt fecsérelni, mikor dolgozni is lehet.
– De hát olvasni. Az értelmes ember olvas. Az fontos, arra szükség van, nem?
Beáta szája lebiggyedt, s alig észrevehető, pillanatnyi mosolyt szúrt Zoltán felé.
– Biztos, ha te mondod.
És Zoltán újra a pálinkás üveg után nyúlt.
Többször érezte, hogy elveszett, mint szerette volna. Valójában, soha nem akart így érezni, hiszen, ha valaki elveszett és ez látszik is rajta, azzal végérvényesen megbélyegzi magát mindenki előtt és visszavonhatatlanul. Nem, ettől írtózott a legjobban. Ő határozott és kemény, mint az apja. Ő olyan. Nem lehet megalázni, a lelke érinthetetlen, páncélozott, a felszínes megjegyzések leperegnek róla, mert tudja mit akar, előre megy, nem néz hátra soha, hisz, így kell, ez kell, ettől lesz tekintélye, különben mindennek vége. Zoltán sokszor merengett részegen apja jelleméről kótyagos, mély hajnalokon.
Mindene megvolt. Sokszor mondták ezt neki, hogy ne érezze, talán igazuk van. Otthon is ez várta. Olyan is volt, hogy elhitte, hogy elégedetten feküdt le, mert azt érezte, mégiscsak messze jutott. Jó ez így. Külön életet élni? Tulajdonképpen minek? Neki itt van helye, idetartozik, nincs miért elmennie, de reggel felkelt, a nap árnyaltsárgán világított ruhásszekrénye ajtaján és újra máshogyan látta. Kínzóan, türelmetlenül máshogyan. Emlékeit kereste folyton. Elmúlt kapcsolatain tűnődött. Majdnem négy év Annával. A sok, hosszú telefonbeszélgetés, az egy-egy napos kirándulások, a wellness – hétvégék és a menetrendszerű éves nyaralás júliusban, majd az elköltözés, a lakótelepi lakás, a nem egész másfél év távolság, a másik otthon.
Egy este, abban a bizonyos lakótelepi lakásban leült közvetlenül Anna mellé a közösen vett franciaágyra és a konyhában kibontott borosüveget kettejük közé rakta le úgy, hogy véletlenül se lehessen felrúgni. Másik kezében két karcsú poharat egyensúlyozott, majd egyiket Annának nyújtotta, töltött és beszélni kezdett.
– Sokszor elgondolkodom azon, hogy kit, hogyan szeretünk. Úgy érzem, szüleinket, testvéreinket, nagyszüleinket, tehát azokat, akikkel kicsi gyermekként is körül vagyunk véve, egy fokkal jobban, mint bárki mást. Értük lehet, hogy egy picivel jobban aggódunk, mint akárki másért. Persze, ne érts félre, téged nagyon szeretlek, csak érted…..na hát tudod, hogy miről beszélek. A család, ugye érted?
– Nem, egyáltalán nem értem. – és Anna hangja sírásba fulladt. – Nem tudom miről beszélsz, hogy mondhatsz ilyet, hogy érted, hogy anyádékat jobban? – zokogta vádlón. – Ennyit jelentek neked? Ne legyél csodabogár, drágám! Érted, ne legyél csodabogár!
Zoltán nem értette. Miért lenne ő csodabogár? Mit akart ezzel mondani Anna? Soha nem érezte magát különcnek. Szeretett volna az lenni, de tudta, ahhoz más kell, ahhoz talán újra kellene születnie, és ez az egész meg csak úgy kiszaladt a száján, mert annyira természetesnek hitte, hogy a szüleinket….jobban.
7 hozzászólás
Hát igen…Elgondolkodtató…
Nagyszerű alkotásodhoz gratulálok!
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Nagyon köszönöm.
Üdv: I
Tiszteletem, István!
Érdeklődéssel olvastam művedet. Nagyon elgondolkodtató, nagyon emberi.
Örömmel olvastam újra tőled, írásaid mindig gazdagítanak.
Laca
Kedves Laca!
Sokat gondolkodtam, hogy feltegyem-e a fenti szöveget. Még a tavaszi karantén alatt írtam, majd javítgattam, de máig nem vagyok benne biztos, hogy így akartam-e…:) Mindegy, most már fent van.
Köszönöm, hogy olvastad.
Üdv: I
Kedves Zsarátnok!
Szoktalak olvasni attól függetlenül, hogy még sose írtam hozzád!
Már a cím is érdekes.Csodabogár.Kinek mi a csodabogár!
Volt benne több rész ami tetszett!Egyet kiemelek".Úgy érezte, szeretik, elégedett mégsem volt. Ennyivel nem érheti be, nem, ez túl kevés. Csak a veszteseket szeretik ennyien."Nos szerintem a veszteseket senki nem szereti.
Maximum szánják."Soha nem érezte magát különcnek. Szeretett volna az lenni, de tudta, ahhoz más kell, ahhoz talán újra kellene születnie, "Szerintem nem számít, hogy valaki különc vagy sem.Ha különc akkor különc.
Nincs sehol megírva, hogy egyformán kell gondolkodni és érezni meg az sem, hogy bármiféle sorba be kell állni.
Bár Te a sorban állásról pont nem írtál. Ez most csak hirtelen eszembe jutott.Vannak benne nagyon érzelmes részek.
Azért érezhető rajta a "Zsarátnokság"Tetszett!
Kedves Ágnes!
Köszönöm, hogy olvastál, és, hogy életre hívtad a "zsarátnokság" kifejezést. 🙂 Persze, sok megosztó mondat, gondolat van ebben a szövegben is. Így van rendjén, szerintem. Ez az írás csak egyféle megközelítése a hétköznapok szürkeségében sodródó, vergődő kisember kiútkeresésének, belső vívódásainak. Természetesen többféle nézőpont létezik.
Szeretettel: I
Kedves Zsarátnok!
Nekem ez nem jött át belőle"szürkeségében sodródó, vergődő kisember kiútkeresésének, belső vívódásainak."
De a kiútkeresés meg a hasonló téma kör nem tartozik az érdeklődési körömhöz.Fel sem merült bennem a kérdés!
Még mindig meg tudok lepődni.Van ilyen erre nem is gondoltam!Köszönöm, hogy ezt leírtad!
Természetesen ahány ember annyiféle.Köszönöm, hogy válaszoltál!
Szeretettel:Ági