Diáksztori – Hódításom igaz története, avagy hogyan csináljunk hülyét magunkból

Iskola. Péntek. Dél elmúlt. Matek dolgozat.
„Istenem, mi jöhet még?” – kérdeztem magamtól, miközben kinn álltam a folyosón, padtársammal. Kezemben matek füzetemet tartottam. De ugyan minek?
Én sem gondoltam komolyan, hogy tanulni fogok, miközben Ő ott áll lenn, egy fél emelettel lejjebb. Ezzel társam is így volt, habár teljesen más megfontolásból. Ő lázadt a rendszer ellen. Egyenesen arra vetemedett, hogy ki se hozta a füzetét, sőt a tantárgy iránti megvetését kifejezendő, tüntetőleg még a számológépét is otthon hagyta. És mindezt úgy, hogy bukásra áll matekból. Micsoda felelőtlenség! Micsoda nagyszerűség!
Miközben ezek a gondolatok cikáztak fejemben, némán mosolyogtam belül. Pontosan tudtam, hogy átlát rajtam. Tudtam, hogy tudja: a füzet csak álca. Eszemben se volt a dolgozatra készülni.
Nem azért jártam ki az elmúlt hetekben a folyosóra, hogy mozogjak egy kicsit. Nem! Dehogy!
Őt akartam látni. Látni, ahogy nevet, ahogy a barátnőivel csacsog, ahogy játszik. És minden alkalommal reméltem, hogy elkaphatom pillantását, hogy a szemébe nézhetek.
Most is ott állt a falnál, kecsesen, mosolyogva.
Becsengettek…
„Kész! Vége! Beülök matekra, megírom a dogát, és aztán hazamegyek. Nélküle!” – gondoltam. Nem csak gondoltam: tudtam. Hogy én odamenjek ahhoz a gyönyörűséghez? Egyedül? Hát kérdem én: van ehhez jogom? Hogy én a kis senki zavarjam Őt?
Elszomorodtam. Ezzel a péntekkel lezárul a harmadik hét. Három hete már, hogy azon az estén megláttam, s egyből bele is szerettem. És azóta képtelen voltam odamenni hozzá. Három hete minden nap le-, de még inkább összetörve mentem haza. Mert egy visszautasítással el lehet számolni. De a gyávasággal soha.
Teltek a percek. Jövő héten szünet, s nekem kilenc napot kell kibírnom anélkül, hogy látnám.
– Tudod? – kérdezte barátom.
– Mi van? – pontosan tudtam, mit kérdezett, de kellett egy kis idő, amíg rendezem a gondolataimat.
– Tudod a matekot? – intett a fejével a füzet felé.
– Én ne tudnám? – kérdeztem vissza mosolyogva.
– Segíthetnél majd…
– Mint mindig. Hagytalak már cserben?
Nagy csönd.
– Na jó, ne válaszolj! – fordultam el tettetett sértődöttséggel.
– Csak hülyéskedtem – röhögött társam. – Dehogy hagytál.
Újabb percek teltek.
– Hol van már az a hülye nő? – kérdezte barátom felindultan.
A mindenféle tisztelettől mentes megszólítás a matek tanárnak szólt. Akaratlanul is elmosolyodtam.
Hogy a függelemsértés teljes legyen, már egyenesen uszított.
– Én biztos nem írom meg! Ha öt percen belül nincs itt, akkor megmondom, hogy nem vagyok hajlandó megírni.
– Dupla óránk van.
– Nem érdekel.
Jól szórakoztam magamban. Aztán pillantásom újra rátévedt. A mosoly lehervadt arcomról, de ez nagy hiba volt.
– Miért nem mész oda hozzá?
Elsőre fel se fogtam, mit is hallottam. Társamra néztem. Ő is engem nézett. Akkor hát ő volt a kérdező. Hát erre mit lehet mondani? Egy pillanatra elfogott a düh. Hogy lehet ilyen komoly dologról, ilyen nemtörődömséggel beszélni?
Aztán egyre kellemetlenebbül kezdtem érezni magam.
„Mondj valamit! Mondj valamit!”
De mit? Ezt meg kellett fontolni. Ha elkezdek szabadkozni, akkor kiröhög. És jön a lelkifröccs, hogy „ennyire kell neked ez a csaj”, meg „gyáva vagy”. Nem biztos, hogy a szemembe mondaná, de biztos ezt gondolná. És én is…
Nem volt más választásom. Hanyagul odavetettem neki a füzetem, és mély lélegzetet vettem. Senki se higgye, hogy megjött a bátorságom. Igazból most ment el igazán. De visszaút nincs.
„Kiröhögne!”
De képtelen voltam elindulni. Féltem. Nagy félelmemet az sem zavarta, hogy tétlenségem kezdett hosszúra nyúlni. Kínosan hosszúra.
– Menj már! – sürgetett barátom.
– Megyek.
– Látom.
– Nem könnyű ám – mondtam szemrehányóan. Mit tudhat ő erről?
– De persze úgy könnyebb, hogy állsz itt, mint egy rakás szerencsétlenség!
„Elkezdett alázni! Rajtam fog röhögni!”
Újabb nagy levegő.
– Egyáltalán hogy is hívják? – kérdeztem kétségbeesve.
– Kitti! Nagyon jól tudod, hogy Kitti! De most már menj, mert mindjárt jön az a … (a szó, ami itt állna, erősen sértő volt, mind a matektanárra, mind a legősibb mesterséget űző nőkre nézve.) Még nagy kínomban is elmosolyodtam. Barátomra néztem és… sok szerencsét kívántam neki.
A szituáció láthatóan megdöbbentette, de az illemről nem feledkezett meg. Kezet rázott velem, és… megköszönte.
Én pedig elindultam. Le a lépcsőn. Egy fok. Két fok. Két és fél.
„Még visszamehetsz!”
„Most vagy soha! Nincs visszaút!”
„Úgyse mered!”
Leértem. Egy fehér köpenyes alak majdnem fellökött. Rá se néztem, de hallottam, hogy valamit magyaráz. Mintha valaki a nevemet mondta volna. Tudomást se vettem róla, csak egy valakit láttam.
„Nem merem! NEM MEREM!”
Minden egyes „nem merem” egy-egy lépést jelentett, s mire ötödszörre kiáltottam fel magamban, ott álltam előtte. A tenyerem izzadt, a szívem dobbanása, mint valami óriási robaj, a torkomban valami gombóc lett, amitől nyelni se tudtam. Csak néztem azt a hosszú vörös hajat, azokat a gyönyörű szemeket, azt a pisze orrot.
„Legyél laza! Csak úgy félvállról, mintha nem érdekelne!”
Miközben ezen isteni tervek jártak a fejemben, rádöbbentem, hogy nem csak egy szempár figyel értetlenül. Legalább négy.
A barátnői. Őket kihagytam a számításból. De így végre eszembe jutott valami értelmes mondanivaló.
– He-hello! – kezdtem meg vesszőfutásom. – Van egy órá… úgy értem perced, Kinga? KITTI! Akarom mondani, Kitti!
– Van! – mondta Kitti, láthatóan jól szórakozva a szerencsétlenkedésemen.
„Van. Miért ezt mondta? Van. Fuss Balázs, fuss!”
Pár lépéssel arrébb mentünk. Én pedig folytattam úgy, ahogy elkezdtem.
– Szóval… hello!
– Szia! – köszönt a lány ismét, egy halvány mosoly kíséretében.
„Istenem, de szép!”
– Ráérsz suli után?
„Micsoda könnyedség!”
– Hm… nem!
„Nem… nem baj. Köszönj el, és hagyd ott. Te mindent megpróbáltál.”
– É-és hétvégén?
„Hétvégén??? Hisz nem is érsz rá!”
– Sajnos nem. Nem leszek otthon.
„Sajnos? Na, ez már haladás.”
– És szünetben?
„Igen, ez az! Szünet, szabadság, lehetőség!”
– Hát nem tudom…
„Mondtam, hogy fuss!”
– Hm… nem tudod. A számodat meg tudod adni?
„Ez jó ötlet! Na nem mintha fel mernéd hívni!”
– Aha, persze.
„Oh, igen!!!”
Remegő ujjaimmal bepötyögtem a számot, majd zsebre vágtam a számot.
– Te is megadnád a tiédet? – kérdezte, és már vette is elő a telefonját.
– Pe-persze.
És megtörtént. Megcsináltam. Randit kértem Tőle, és ha azt nem is, de telefonszámot kaptam.
– Egyébként hogy hívnak? Mert csak az Odréra emlékszem.
„Emlékszik? Emlékszik!”
– Balázs vagyok – mondtam, s most már némileg felszabadultan hozzátettem. – Persze egyszer már bemutatkoztam…
– Hát tudom, de az az este eléggé… – kínosan kereste a szavakat.
– Felejtős – mondtam. – Tudom.
S most először egymásra mosolyogtunk.
– Nem lesz órád? – kérdeztem, próbálva egy kicsit oldani a hangulatot.
– Nem. De ahogy látom neked se.
– Nekem? Dehogynem. Matekom lesz. Csak késik a tanár.
– Nem Fritzcel leszel? – kérdezte csodálkozva.
– De…
– Hát ő körülbelül öt perce ment fel. Majdnem átestél rajta.
A következő kép, amire emlékszem, hogy rohantam fel a lépcsőn. Azt hiszem azért elköszöntem tőle.
Azonban hiába a kétségbeejtő helyzet, alig bírtam magammal.
„Megszereztem a számát! Megvan a szá… Úristen!”
Szörnyű gondolat fogant meg bennem. Félőrülten kutattam a telefon után, hogy megbizonyosodjak: elfelejtettem elmenteni a számát.
„Hogy lehetek ilyen barom? Vissza kell mennem!”
Egy másik hang válaszolt fejemben:
„De nem most!”
És igen. Nyert a józanész. A terem ajtaja csukva. Bentről nem hallatszott semmi. Bekopogtam, benyitottam.
– Elnézést, tanárnő! – mondtam. Itt már visszatért a megszokott lélekjelenlétem. Ez a nő már nem tudott zavarba hozni.
– Nocsak, nocsak! – fordult felém a tanárnő. – Hol jártál, báránykám?
– WC-n, tanárnő! Ezért siettem annyira lefelé!
– Szóltam, hogy gyere, nem?
– Nagyon kellett, tanárnő!
– Hazudsz!
– Komolyan mondom!
– Esküdj!
– Nem házasodom.
A tanárnő kezdte elveszíteni a türelmét.
– Velem te ne szemtelenkedj, mert mindjárt kiváglak!
– Papírból?
Hupsz. Hát ez kicsúszott. Az osztály jobbik feléből hitetlenkedő felhördülések, a másik feléből pedig elfojtott nevetés hangja hallatszott.
– Elnézést, tanárnő – mondtam megbánó ábrázattal. Hangsúlyozom, csak az ábrázat volt megbánó!
– Takarodja a helyedre! – hördült fel kedvenc matek tanárom, ilyen finom hölgytől nem várt erélyességgel. – Óra után irány az igazgatói.
„Hát, ez pech!”