„ … Az a hely, ahol találkoznak a világok – nevezhetnénk hipertérnek, de felesleges, mert úgy sincs belőle több, így elmondhatjuk álomnak, esetleg lidércnyomásnak is…”
Világok egyben – Inszlután inkor
Sz. u. 13*
Hirtelen ébredt a lélek és nem tudta hirtelen, hol is van éppen. Miután körbenézett, csupán erdőt látott, azt is éjszakába burkolózva.
Fák kérgéhez simította ujjait, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban létezik, valóban él, s nem csupán egy kegyetlen álom részese, mint ahogy azt érezte már oly sokszor.
Semmire sem emlékezett, csupán arra a pillanatra, amikor felébredt és tanácstalansága teljesen eluralkodott érzelmei között. Elméje kereste a válaszokat, de csak a kérdések nyíltak meg előtte újabb ágakra bomolva. Sok ezer érzése támadt, de mégis egy egyedülállónak átadta magát, csak hogy kiverje fejéből a riadalmat és a félelmet, amit az előbbi emóciók sora váltott ki belőle.
Érezte a vad éjszaka illatát, a fákon sercegő párát, ahogy érintkeztek az orrával, maga is átadta magát a fényes éjnek. A Hold is világított, s ebben a fényáradatban már nem érezte annyira magányosnak és kétségbeesettnek magát. Helyette lábra állt és elindult valamerre.
Nem tudta maga sem, hogy merre, de nem érezvén éhséget és nem érezvén fáradságot, nem látott maga előtt akadályt sem. Csak ment, csak ment, majd egy utat látva rákanyarodott.
Kis idő múltán egy fát látott, mely az útra dőlve zárta el a további lehetőségeket. Le kellett térnie kitaposott földútról, majd kis kerülővel újra rákanyarodott kicsivel később. A következő részen egy híd vezetett át a túloldalra.
Egy falut pillantott meg a másik felén a katlannak, de képtelen volt átmenni a híd tökéletlensége miatt. A kietlen tájba sanyarú hangulatot teremtve ívelt a híd szerkezete egy szakaszig, ahonnan azonban a feneketlen sötétségbe kanyarodott csupán.
A fények, amik a faluból szivárogtak, nyugodtságot teremtettek a levegőbe, amik meglepő biztonságérzetet sulykolt Konstantinra. Választása nem lévén letelepedett az egyik közelebbi fa tövébe és csendben vizsgálgatta a nagyon kicsi, ám roppant élesen látható kis falucskát.
Körülbelül fél óráig üldögélt így, néha már a semmibe bámulva, amikor halk búgás vette kezdetét. Valamennyire emlékeztette valamire, azonban ekkor nem tudta, hogy mire is pontosan.
Néhány másodpercen belül két oldalról elhaladt felette egy-egy sötét pont, amit még nem nagyon tudott meghatározni, mi is lehet. Valamiféle helikoptereknek hitte ezeket. Cseppet sem meglepődve tapasztalta, hogy a két pont, ami a falu felé haladt, egy távolabbinak tűnt, szinte már látni is alig lehetett, majd egyre közelebb érve egymáshoz értek a falu fölé.
Ekkor nem várt esemény következett.
Fénycsóvák jelentek meg, s a nyugodt kis falvacska valósággal méhkassá alakult át. Két fényoszlop követte a körbe-körbe cikázó pontot, amiket immár teljes pompájukban lehetett megfigyelni. Sötét alakjuk fehér álcát takart. Fénypontok gyulladtak és aludtak ki sorra, egy részük a gépek felé repültek, másikak a falu felé.
A völgy csupán felerősítette a hangzavart, ami a túloldalról jött. Hiába lehetett kilométerekre, mégis tisztán ki lehetett venni a zajból, hogy nem baráti megmozdulásról lehet szó.
Rövidke harc volt. Az egyik gép hamar lángot kapott és úgy robbant szét darabokra, míg a másik sötét füstöt okádva magából indult meg visszavonulási útján. A hídig még eltántorgott megrészegülve a halál csókjától, de aztán az átkelő mellett a földbe csapódott, a földfal oldalába, amin a környező bokrokat és alacsonyabb fákat lángtengerbe borította.
Konstantin kíváncsiságtól fűtve felugrott, és közelebb lépett a hídhoz, majd arról letekintve próbálta kiszűrni, hogy mi is történhetett, hol is lehet, mibe is csöppenhetett.
A bozóttűz nem terjedt tovább, inkább csak barátságosan égett és ropogtatta a környezetét. Néhány kisebb szikra zavarta meg az újra csendbe borult tájat és a tűz szelíd pattogása. Fény derült arra, hogy még sincs teljesen elzárva túloldaltól. A híd mellett vékonyka cső húzódott, aminek messzibe merengő merevsége arról tanúskodott, hogy bizonyára valahol becsatlakozik valami kézzelfoghatóba.
Erőt vett magán és lekúszott a meredek oldalon, egészen a csövezet koppantásáig. Innen már csak csimpaszkodni tudott. Kezével tartotta magát, míg háttal a föld felé mászott magabiztosan és lassan előre, a falu felé.
Furcsa volt számára, hogy semmiféle olyat nem érzett, amit természetesnek hihetett volna. Félelmei alig voltak, valósággal nyugodtabbnak érezte magát, mint valaha – annak ellenére, hogy semmire sem emlékezett.
Csak mászott és mászott, majd hirtelen megtört valami. Egy alátámasztás volt az. Egyik végtagjával a másik után kerülte ki lassan, bár nem lehetett ebben biztos, mivel a sötétben semmit sem látott, csupán körvonalakat. A szeme ugyan hozzászokott a sötéthez, mégis kicsit nehezére esett a tájékozódás. Tovább haladt, majd körülbelül odáig ért el, ahol a híd elemei is a semmibe tűntek el.
Meglepődve tapasztalta, hogy lefelé vezet az útja. Sokáig ereszkedett alá, mire szilárdhoz üthette a lábát. Egy sokkal nagyobb cső volt az, bizonyosan jóval vastagabb és nagyobb átmérőjű lehetett, mert ezen már gond nélkül sétálhatott a katlan alján. Ekkor felnézve a híd bizonytalan vonalait látta kiválni a sötétből, majd feljebb tekintve a sötétkék eget pillantotta meg, ahol a csillagok bontották meg a monoton fénytelenséget.
Sokáig kutyagolt, mire eltűnt szeme elől a napvilág. Belső megérzése azt mondta, hogy ne menjen tovább, mégis nem tudott mit tenni cselekedetei ellen.
Minél erősebben hitte, hogy álmodik, annál távolabb került az önön elméjének irányításától. Mintha csupán egy külső szemlélő lett volna a saját testében, mintha csak egy előre leforgatott filmben szerepelne az ember. Ilyen állapotok között már az sem zavarta, hogy az éjszakai erdő élőlényei közül a növényeken kívül semmiféle neszt sem hallott. Elsiklott afölött a gondolat fölött, miszerint az erdő üres, s ő az egyetlen gondolkodó lény benne. Nem szerette volna túlságosan egyedül érezni magát.
Kis idő múltán egyszeriben eltűnt az összes fény körülötte. Felpillantva látta, hogy elérkezett a túloldalhoz, csupán felkapaszkodni volt képtelen. Nem tehetett mást, meg kellett várnia, amíg fel kel a Nap…
Próbált szundítani egy keveset, de egyáltalán nem volt fáradt. Csak csukogatta a szemét le, ám azon nyomban föl is nyitotta. Egy ideig képes volt csukva tartani, mégsem ért vele semmit sem el.
Észrevette, hogy enyhe hideget érez testén. Feltehetően az izzadsága kezdett ruhájára kihűlni, amit a lágy szellő mondhatni megfagyasztott – legalábbis ő így érezte. Ebből a semmis érzésből egyre józanítóbb részlet alakult ki, ami végül is arra vezette rá, hogy vacogni kezdjen. Egyre erősebben járta át végtagjait a hűvös érzés, ami később kicsapódott ruhája legbelső rétegeire. Minél könnyedebbnek érezte magát előtte, annál erősebben vélte magát most lekötve. Mozdulni is alig tudott a bénító érzéstől.
Aztán hirtelen fények gyulladtak ki körülötte. Körbetekintett, és látta, hogy hol is van. A túloldalon volt már, csupán nagyon mélyen, s nem volt semmiféle létra vagy hasonló feljutási lehetőség. A felvillanó fénypontok szabályosan váltakoztak a környezettel, így alaposabban szemügyre vette, honnan is jöhet ez a reménysugár.
Amit addig vezetéknek hitt, valóban egy körülbelül kétméteres cső volt, csakhogy belsejében üreges volt, járat foglalt belül helyet. Miután azt a következtetést vonta le, hogy a járatba valahogy be kellene jutnia – hiszen biztosan vezet valahova -, emberek hangját vélte felfedezni.
Fordulópont következett be. Mindeddig tanácstalanul kódorgott, amerre csak tudott, ám most, hogy látta, van esély a másokkal való kapcsolatteremtésre, apró bizakodás vett erőt lelkén, míg a nem régen érzett hidegség szinte egyszeriben elillant, ahogy felugrott, hogy lejáratot keressen. Segítségért nem akart folyamodni egy-egy kiáltás révén, mert bizalma még mindig nagyon sandalgó volt annak ellenére, hogy azok felé tartott mindvégig, akikhez most vonakodik odaszólni.
Mindezek helyett bizonytalanul lépkedni kezdett. Sötétséghez szokott szeme most inkább téblábolt a zömök rámpán, ahol hirtelen fémbe ütközött a lába. Azt hitte, felesleges közelebbről megnézni, viszont amikor végigtapogatta fogantyút érzett kezével. Pár másodpercig még várakozott és vizsgálódott, majd miután az imént hallott hangok eltávolodtak tőle a másik oldal felé, bátran meghúzta a kitüremkedést, de nem történt semmi sem. Aztán le akarta nyomni, aminek ismét nem volt semmi eredménye. Dühében oldalra csavargatta, hogy legalább letörni le tudja, viszont nem várt dolog történt. Halk kattanás volt hallható és a következő pillanatban már kinyithatta a fedelet.
Meglátta a bent helyet foglaló szűkebb folyosót, ami csak úgy úszott a mocsokban és bűzlött a szennytől – bizonyára nem kifejezetten közlekedésre találták ki a vezetéket. Körülbelül másfél méter magas lehetett a benti járat, annak ellenére, hogy a cső átmérője nagyobbról árulkodott. Nagyon vastag lehetett a fala. Körülbelül 10 másodpercig csak nézett maga alá, majd leugrott. Másfél méter volt ugyan, de nem számított arra, hogyan is érkezik majd le, így kicsit fájni kezdett a lába.
Immár viszont fényben volt, majd föl tekintett és valamiféle belső indíttatásból becsukta maga fölött a lejárat fedelét. Miután ezt megtette, még mindig tudta, hogy merre kell mennie a falu irányába, mégis ellenállhatatlan kíváncsiságot érzett a vezeték másik vége felé, hogy minél előbb találkozhasson emberekkel – hiszen ekkor már elkerülhetetlen volt, s minél előbb át szeretett volna ezen az aktuson esni.
Elindult végül a kint látott falu irányába, majd lassan emelkedni kezdett a járat. Métereken belül lépcsőzet csatlakozott oldalt a padlózathoz, ami megkönnyítette a felfelé való utazást. Körülbelül két-három percig haladt így előre, amikor megpillantotta a járat végét. Kilépett a szabadba, ahol ugyan még nem volt teljesen a szabad ég alatt, mégis már érezte arcán a szellő illatát, ami a természetből jött.
Nagyobb betonjáratban találta magát, amolyan földalatti alagútban, ami bal kéz felé felfelé kanyarodott és ott már meg lehetett pillantani a csillagokat.
Öröm lett úrrá rajta, mire a sétát leváltotta jóval gyorsabb futásra. Nem is tartott túl soká, mire kiért az alagútból, meglepetten pillantott meg egy hatalmas, egybefüggő szemétkupacot. Autók, motorok, törmelékek alkottak körbe áthatolhatatlan, több méter magas zömök csapdát. Hirtelen nem tudta, mit tegyen, csak ide-oda forgatta a fejét, kereste a kijáratot, de nem tudott egy apróbb kivezető rést, nyílást sem a törmelékek között találni.
Hirtelen háta mögül emberi szót hallott meg. Őt szólították.
– Hé! Állj, vagy lövünk!
Megtorpant Konstantin. Eddig nem tudott túl sokat tenni, de most szinte moccanni sem mert. Fejével próbált körbenézni, hogy honnan is jöhetett a hang, hiszen szeme már minden lehető zugot átvizsgált maga előtt. Csak fordítani tudott testhelyzetén, de nem engedték. Háta mögül felhangzott az újabb utasítás, miszerint tilos többet mozognia, mint addig.
Mivel nem tudott hátratekinteni, nem is vehette észre a mögüle előlépő embereket, akik bizonyára azok voltak, akiket még a vezeték tetejéről hallott. Megragadták a vállát, majd két kezét hátra vetve megkötözték, végül pedig vezetni kezdték az egyik törmelék kupac felé, ahol egy kisebb hordót eltolva megjelentek a kivezető út körvonalai.
Kétségbeesett Konstantin, mégis kibékülve sorsával hagyta, hogy vigyék magukkal az események, nem próbált a sodrással ellentétesen úszni.
Miután kiértek a törmelékek közül, a távolról látott falu kezdett kirajzolódni. Fából összetákolt viskók, néhol rendes, hajdan masszív építmények voltak láthatóak, amiken már kifogott az idő, esetleg az élet próbája. Rengeteg kisebb házikó helyezkedett el itt, két-két helyen torony is magasodott az ég felé, ám ezek nem voltak kivilágítva, egy gyertya lángja sem szűrődött át az ablakaikon.
Végül egy fémrácsokkal körülvett faházba vezették be. Belökték, majd mögötte bezárták az egyetlen kijáratot.
A sötét immár teljesen a hatalmába vette. A helységben egyetlen ablak sem volt, csupán a hézagos falon át szivárgott be valamicske fény. A hideg azonban ezeken a bizonyos részeken át könnyen megtalálta az útját, s immár nem kímélte Konstantint.
A legkisebb és legnagyobb zavaró tényezők ellenére is csupán várakozni volt képes. Nem tehetett egyebet, nekidőlt a bejárattal szembeni falhoz, majd elgondolkodva próbált álomba merülni. Sajnos nem sikerült neki.
Egyedül maradt az éjszakával, a nem megszokott csenddel, amit jelen esetben az alig hallható tevékenykedések jelentettek a háta mögül, illetve innen onnan a falvacskán belül. Azon a falvacskán belül, ami két repülő tárgyat lelőtt és ami most fogságban tartja, az örökké tartó éjszakában…
Néhány átkesergett óra után lépteket hallott meg az ajtó felől. Olyan volt, mintha egy láthatatlan lény tette volna meg ezeket a lépéseket, de valójában hétköznapi ember volt a tulajdonos, csupán néhány méterrel arrébb.
Amikor az ajtó kinyílt, egy kissé elhízott egyén hatolt be a sötét verembe, amit megvilágított egy előkerült fáklya. A fáklya csúcsán életteli láng lobogott, pontosan olyan, mint amilyet Konstantin az erdőben látott a roncsoknál.
Az ismeretlen közelebb lépett, s csak ekkor lehetett megpillantani agyonnyúzott arcát, amit mély sebhelyek és barázdák tagoltak. Félig hosszúkás haja volt, látszott, hogy nem pontosan egy fodrász nyírta. Szabálytalanul lógtak le a tincsek róla, pont úgy, hogy viselőjüket ne zavarja.
– Mit keres itt? – kérdezte nyersen, szinte szőrszálhasogatóan durva hangon. Nem bájcsevejre jött és nem is lelki támaszként.
– Az igazság az…
– Azt kérdeztem, mit keres itt? – szakította félbe.
– Nem tudom.
– Miért?
– Felébredtem az erdőben és kész. Azelőttről nem emlékszem semmire sem – mondta Konstantin, de nem várta meg partnere, hogy befejezze.
– Nem látszik megbízottnak.
– Megbízott – azok meg kik? – kérdezte zavarodottan, majd eszébe jutott, hogy bizonyára azok, akiknek a két gépe „ideveszett”.
– Honnét valósi?
– Nem tudom… nem emlékszem semmire.
– Furcsa, nagyon furcsa. Neve?
– Nem tudom.
– Engem Martinnak hívnak – mutatkozott be – A következő támadásig bezárva tartjuk.
– Te jó ég! Mikor lesz az?
– A mai támadásuk nem volt sikeres, szóval holnap ismét próbálják.
Kicsit erőre kapott Konstantin a kíváncsiságtól és már a ridegséget sem érezte.
– Holnap? Veszélyes? Mikor?
– Holnap – 18-24 óra múlva. Hogy veszélyes-e? Csak azért nem bombáznak le minket, mert szükségük van a harcban edzett munkásokra – mi sajnos tovább bírjuk a nehéz fizikai munkát. Vagy lelőnek, vagy elkapnak.
– Jó, jó… de mikor jönnek?
– Nem lehet tudni.
– Reggel, délelőtt – délután?
– Ezek a fogalmak nálunk megszűntek. Támadási taktikájuk közé tartozik, hogy olyan hatást keltenek a célterület fölött, mintha éjszaka lenne mindig – pszichológiailag hosszú távon hatásos – legalábbis szerintük. De mi már megszoktuk.
„Remek!” – csattant fel magában az, aki nem tudott magáról szinte semmit sem, miközben elhagyta Konstantin privát börtönét Martin – „Várhattam volna napokig a reggelre kint, ha nem jöttek volna! Egyébként is… mit keresnék itt? Még arról sem tudtam, hogy sötét van mindig.”
Egyedül maradt ismét, és szinte csak a gondolatai tudták szórakoztatni. Erősen koncentrált, hogy bármiféle apró emlék is eszébe jusson, de sajnos nem így történt.
Továbbra sem tudta, hogy kicsoda, miért van ott, ahol és miért vonzza kíváncsisága a legmerészebb és leglehetetlenebb irányok felé. Valahogy érezte, hogy miután valójában egy senki, egy névtelen semmiség, nincs túl sok veszítenivalója. Mégis valahogy felállt a szőr a hátán, amikor ilyesféle gondolatok kergetőztek a fejében.
A váratlan várakozás egyre jobban feszélyezte. Nem tudott mit tenni, ismeretlen volt egy testben, ami egy Isten háta mögötti helyen kódorgott – talán valamilyen balesete volt, esetleg valamiféle gyógyszer mellékhatásától szenvedett… Valamiért nem tudta pontosan, miért is ez a két indok fogalmazódott meg benne, mégis próbálta továbbszőni ezeket a feltevéseket.
Gyors pillanatok alatt lesakkozta, hogy bizonyára lehetetlen az, amit elgondolt, csupán a tényt tudta elfogadni, hogy nem emlékszik semmire, ha volt is múltja, olyan hatással volt a jelenre, hogy nem emlékezett arra.
Hirtelen dübörgés rázta fel a semmiből. Ugyanolyan volt, mint amit az erdőben hallott, csakhogy most jóval intenzívebben érezte át, sőt olyan volt, mintha nem csak két gép érkezett volna. Olyan volt, mintha egy végső csapás előfutárának dobogását hallotta volna.
Halk füttyöt hallott, majd hatalmas robbanást. Ez bombázás volt, feltehetően előbombázás. Még egy robbanás szaggatta a dobhártyáját – ez már közelebbi volt. Pillanatokon belül süketítő robaj tárult lelki szemei elé. Az egyik torony irányából jöhetett. Egy-két törmelék Konstantin viskójába is utat talált hol a tetőn át, hol a falakon keresztül. Por lepte el a levegőt, ami kis híján megfullasztotta a rabot. Kis idő múltán, miután leülepedett a por, kiutat pillantott meg.
Mivel senki sem foglalkozott vele a támadás alatt, inkább az életével törődött, mintsem hogy fogságban kellene maradnia, hogy le ne lőjék a falusiak. Ahelyett, hogy gondolkodott volna, futásnak eredt.
A szabadban több gépet látott a feje fölött elsuhanni, mint a falu mögötti hegy felé, véleménye szerint hogy elszállhassanak ott. Közben a házak fölött is körözött két gép és felvette a harcot a falusiakkal. A távolból még Martint is fel vélte fedezni, de ő mit sem törődött velük, hátat fordított nekik és fejét lehúzva rohant oda, ahol talán percekkel, talán órákkal korábban elkapták.
Kiáltásokat hallott, de egyikre sem figyelt igazán. Kapualjtól kapualjig ugrott, mászott, kúszott. Közben lövedékek sivítottak el mellette, amikre szintén fittyet hányt. Valójában még szentségelt is amiatt, hogy az erdő nyugalma helyett most emberek között van, akik harcolnak egymással.
Ő csak túlélni szerette volna az egészet, hogy kideríthesse, mit is keres ott, ahol van.
Gyors sprinttel elért a törmelékekig és a roncsokig, ahol viszont furcsa harc fojt. Nem figyeltek rá, inkább a lejárat felé fordították tekintetüket az ott levők. A falu apraja nagyja ott lehetett. Szinte minden méteren állt valaki és fegyvert fogva támaszkodott a barikádon a pontosabb célzás érdekében. A feljáró tetején is voltak falusiak, akik ilyen szemszögből jobban hasonlítottak katonákra, esetleges lázongókra, akik jól szervezettek.
Mire ideért, nem tudott mit tenni, legszívesebben ő is fegyvert ragadott volna, csakhogy hamarabb vége legyen ennek az egésznek. Azt a feltételezést tartotta szeme előtt Konstantin, hogy tekintve a barikád masszívságát, s hogy logikusan nem egy-két nap alatt épült fel az egész falu, bizonyára több ilyen támadást is visszaverhettek már, sőt még építkezni is volt erejük és idejük.
Most azonban vad tűzharc alakult ki, melyben csak úgy pörögtek az ujjak és a töltényhüvelyek. Mindenki harcolt. Biztos takarásából kipillantott és a feljárót, mit csak sötét árnyalatokban látott, most teljes színében pompázott, minden részlete kivilágítást nyert a torkolattűztől, ami nagyon elgondolkodtató volt. Valahonnan tudta Konstantin, hogy egyes esetekben minden tizedik lövedék jelzőlövedék csupán. Miután ezt a végiggondolta, ismét visszapillantott a tűztérbe és halálos gyönyörködéssel nézte, ahogy esik a földre egy-egy sötét alak a fel-felvillanó fényáradatban.
Váratlan robbanás zavarta meg szemlélődését, majd erőszakkal tört csend. Valami történhetett, mert elnémultak a fegyverek. Egyesek megfordultak és Konstantin felé vetették izgatott pillantásaikat, majd bizalmatlanul átsiklottak felette és sietve a falu másik oldala felé indultak futva. Konstantin ekkor jött rá, hogy a másik oldalról is jöhetnek… megbízottak, akiket itt már visszaverhettek.
Másodpercnyi tétovázás után csak egy-egy fegyver szólalt még meg a háta mögül – mert követte a távolodókat -, majd újra az iménti szivárvány játék színhelye felé nézett, ahol csupán öt ember tevékenykedett, azok is inkább pakolgatni és biztosabb állásokat keresni kezdtek.
Ő csak állt még mindig – ugyanazon a helyen -, s csak értetlenül nézett a lejárat felé. Menthetetlen vágya támadt arra, hogy leveti magát oda, mégis maradni akart volna. Miközben rágódott a távolból újabb lövéseket vélt hallani, de lassan úgy vélte, hogy inkább csak képzelődik. A valóság azonban nem ez volt.
Azok a lövések valódiak voltak és halkan elnyúlóak. Négy gép robogott el a feje felett – ezek már a völgy másik oldala felé tartotta. A támadásnak vége szakadt. Ezek a gépek és az utolsó lövések jelentették a röpke háború lezárását.
Nyertek a falusiak – ahogy az várható is volt. Konstantin viszont nem értette, hogy ezek az emberek hogyan is verhetik vissza az ilyen rettentő támadásokat. Ha pusztán az elsőt tekintjük, ahol két gép lezuhant, több mint veszteséges támadás volt, most pedig legalább öt ellenfél halálát látta, miközben a falu másik oldalára még csak az orrát sem dugta.
Ennyi ember halála, ennyien meghaltak a nagy semmiért. Nem történt az ég világon semmiféle változás a torony ledőlésén kívül. Semmi változás, a két csoport határai nem változtak, a híd lerombolt állapotban van, míg a hegy felől is biztosították magát az itteni embercsoport.
Mialatt gondolkodott és rá próbált jönni, vajon a harc ér-e valamit, vagy sem, egy kéz ragadta meg a bal vállát. Martin volt az. Szörnyű viszályokról árulkodott tekintete, mint lelkében, mint amit testileg szenvedett végig.
– Mit keres itt? Maga fogoly!
– Már megbocsásson, de miért!? – háborodott fel Konstantin.
– Maga fogoly!
– Márpedig nem. El akarok innen menni!
– Hogy!?
Megrettent mind a két beszélő.
– Nem tudom, hogy ki vagyok, nem tudom, hogy miért vagyok itt. Ki akarom deríteni, hogy mi a nevem és hogyan kerültem ide.
– Sajnálom – mondta Martin gúnyosan – de mi meg élni szeretnénk. Maga…
– Nem lehetek besúgó, de ha az is lennék, sokkal többre mennének azzal, ha elengednének és úgy mehetnék el!
– Nem tudjuk, hogy ki maga. Lehet az egy is – jelentette ki Martin, mire ketten is odaértek melléjük. Immár körbevették Konstantint.
– „Egy”? Az meg mi?
– Nem létezhet ember a Földön, aki ne hallott volna a megbízottakról és az Egyről.
– Pedig létezik – nézett magára.
Jelt adott Martin, majd lefogták. Konstantin kapálózni kezdett, de nem ért túl sokat a harcedzett férfiakkal szemben. Kezét összefogták hátul, lábai szabadon mozoghattak.
Amikor végeztek a fogoly visszavezetésével Martin elbeszélgetett még vele egy ideig.
– Tudja, most vesztettünk 9 embert. Négyet a zsilipnél, ötöt a hegynél.
– Engem nem érdekel. Elkaptak és kész. Most mennék – próbált kiszabadulni Konstantin, de nem sikerült neki.
– Alig vagyunk még 300-an! Alig. A termeléshez több ember szükségeltetik. Erre most veszítettünk 9-et. Azonban jött egy – nézett Konstantinra.
Ennek láttán felpillantott a rab is és hihetetlen felháborodással ugrott fel. Kezei továbbra is meg voltak kötözve.
– Nem! Nem maradhatok itt!
– Miért, hova menne?
– Nem tudom… de mehetnék bárhová.
– Az az ajánlatom, hogy maradjon és segédkezzen a mini mezőgazdaságunkban! Fél éve megvagyunk itt. Bár ma kétszer is támadtak, de a mai vereségük elveszi a kedvüket egy időre.
– Termelni? Kapálni!? – a torkán akadt a szó, majd kinyögte: – Hogy? Nincs fény sem! Sötét van egész nap! – rikoltozott.
– Fény van. Csakhogy a tudatot módosítja egy szer, aminek hatására mindig sötét érzetünk van…
– Akkor különbséget kellene tudni tenni nappal és éjszaka között.
– Nem, megoldották, hogy szimplán sötét van.
– Megoldották? Mennyit írunk egyáltalán és kik ellen harcolnak?
Martin sóhajtott egyet, mivel látta, nem lesz túl rövid ez a beszélgetés.
– 2044, Németországban vagyunk, jobban mondva ez a kis talpalatnyi hely, amit védünk az még a hajdani Németország.
– Németország??? Hogy kerültem én ide!?
– Nem tudjuk. A két lábán!
Konstantin gondolkodni kezdett. Mivel értette Martint, így bizonyára ő is német, legalábbis olyan személy, akinek a német az anyanyelve, mert szinte észre se vette, hogy milyen nyelven beszél. Csupán kijött az a száján, amit mondani akart és amivel kapcsolatban akarta azt. Viszont miként kerülhetett az erdőbe – ezt nem tudta. Az is furcsa volt még számára, hogy 2044-et írnak. Valamilyen furcsa oknál fogva 2005-re emlékezett, de aztán eldobta magától ezt a furcsa ábrándot és kétszerte nagy erővel próbált visszaemlékezni arra, mi is történhetett vele korábban.
– Maga szerint honnan jöhettem? – tette fel kétségbeesetten ezt a kérdést.
– Nem tudni. Az akcentusa olyan, amilyet nem igen hallottam eddig. Bizonyára délről, München környékéről… Olyannal még nem találkoztam.
– Azt mondta, hogy a hajdani Németország. Mi történt?
– Maga tényleg kimaradt az utóbbi két évből!?
– A saját életemből maradtam ki. A többit sem tudom viszont…
– Tavaly egy járvány tört ki Little Rock városában – legalábbis így értesültünk. Akkor még nem történt semmi durva. Azonban ez a vírus az agyat támadja meg és közel sem a pusztítás a célja, pusztán az uralkodás.
Miután lezárták azt a területet, a megbízottak elkezdték a mentesítést – akkor még a mi oldalunkon álltak. Ott azonban minden megváltozott.
Már abban a városban is volt párszáz ember, aki ellenálló volt a vírussal szemben, de végül legyőzték őket – napokig harcoltak egymással.
Aztán a vírus elkezdett terjedni – egyesek szerint az U.S.A. indította, de hamar kiderült, hogy semmi köze sincs a földi hatalmakhoz. Földönkívüli eredetű volt a vírus, amit az emberek használtak, de végül kitört az egész világon és egy ember kezében összpontosult a hatalom. Ő az egy. Állítólag az agya úgy reagált a vírusra, hogy összhangban tudta irányítani azt és azt is az.
Néhány hónapon belül a vírussal fenyegetőzve leváltotta minden ország irányítóit és magát rakta helyükre. Az elején ellenállt a legtöbb nép, de egy-két elrettentő példa után – amikor bevetették a vírust – több ország kapitulált. Csupán néhány terület maradt meg. Harcolunk, miközben mi immunisak vagyunk a vírusra. Németek közül is több tízezren, de őket megölték már – lehet hogy éppen a saját szomszédjuk, vagy anyjuk, apjuk. Nem jöttünk rá, hogy mi alapján került ki minket a vírus.
Amióta viszont mi nem vagyunk fertőzöttek, azóta harcolnunk kell. A legjobb egy társadalomban a névtelenség és a kívülállás megszűntetése. Itt is ez folyik.
Jönnek mennek emberek, havi 3-4 ember mindig idetalál, akik nem fertőzöttek, de sajnos egyre nehezebb különbséget tenni a vírusosak között.
– Nem értem. Miért harcolnak? Ez a vírus öl, vagy valami mást tesz?
– Nem. Az életfunkciók maradnak, az egyén biológiája sem változik – csupán az akarata formálódik át, jobban mondva eltűnik.
– Ha mindig harcolnotok kell, én azért elgondolkodnék azon, hogy megadjuk-e magunkat – és talán így, békésen meg lehetne oldani a dolgokat.
– Békésen!? – felpattant Martin, mert előtte leguggolt Konstantinhoz. – Nap mint nap munkára visznek el embereket – ha tudnak. Ha megadnánk magunkat, maradna a rabszolgamunka.
– Jobb, mint a halál – mondta Konstantin, mire Martin nagyon felháborodott, majdnem el is hagyta a többnyire szétdőlt viskót.
– Akkor inkább a halál.
– Nekem mindegy – tért vissza a fő témához -, csak engedjenek el!
– Nem tehetjük. Kell az ember.
Valósággal villámokat szórt Konstantin a szemével, majd így szólt:
– Maguk nem különbek, mint azok, akik ellen harcolnak!
Ezzel lezárult a beszélgetés. Martin csendesen kiment és bezárta a foglyot.
Ismét egyedül maradt, de ekkor már reménytelenül. Nem volt esély arra, hogy szabadon engedjék, sem arra, hogy kiderítse, ki lehet, hiszen a faluban nem ismerték fel, így feltehetően nem is idevalósi.
Összecsapott magában egy nyugalmi érzésritmust, amit próbált szajkózni, hátha lenyugszik, de lassan új érzések törtek fel benne, ez pedig az idegesség volt.
Nem tudott semmit, ez pedig eddig nem engedtette meg ezt az érzést, most viszont kezdett adatokat szerezni mindenhonnan, kezdte felismerni, hogy mi történhetett, bizonyára ő is harcolt valaki ellen. Nem értette, hogy ez esetben miért nem talált maga körül nyomokat hasonlóra jellemzően.
Elhatározta hirtelen, hogy velük harcol, ameddig csak teheti. És ha ezt a földeken teheti meg, akkor ott fogja.
Már csupán a várakozás maradt. Várt, várt…
Nem volt túl sok teendője Konstantinnak. Most újra eljött az idő, amikor valósággal szenvedett önön tehetetlenségétől. Olyan érzés uralkodott benne, ami bitorolja a lelket, pusztítja a bizonytalanságban, miközben meg is bénítja.
Az érzés, amitől egyszeriben már képtelen volt szabadulni, már-már éhségérzetet is okozott, pedig fizikailag egyáltalán nem akart enni, továbbá meglepő módon valamilyen ismeretlen iránt vágyott, amit per pillanat nem ismert fel. Helyette feszélyezte a helyzet, miszerint ő legjobb esetben csak ülhet – így spórolhat energiát, gyűjtögetheti kevéske erejét. Azonban amikor lépteket hallott, szinte megkétszereződött ez a bizonyos ereje, felpattant ültéből és tekintetét a kijárat felé szegezte.
A közeledő hangok ellenére nem történt semmi sem. Közeledtek a zörejek, aztán pedig távolodtak. Nem hozzá jöttek. Nem is bánta belül. Kicsit kellemesnek érezte, hogy megfeledkeztek róla. Az összes ehhez hasonló gondolata elterelte figyelmét a valóságról, mégpedig a hatalmas problémákról, hogy a világ összeomlik körülötte, miközben még csak azt sem tudja, hogy kicsoda is valójában.
Lassan beleőrült a tudatba, hogy semmit sem tud szinte semmiről. Minden ami körülötte zajlott, csupa új érzéssel töltötte el, még annyit sem tud, hogy pontosan mi is történt. Néhány percig még tanakodott, aztán viszont rájött, képtelen tudatlansága ellen tenni. Inkább csak várt – ez már nagyon jól ment neki.
Amíg várt kénytelen gondolatok bombázták. A képzelgései nagyon valószínűtlennek tűntek. Egy-egy villanás jutott eszébe, talán múltjából, talán a képzelete volt túl kacér vele.
Néha egy busz képe vált láthatóvá számára, s miközben a folytatás miatt erőlködött, néhány arc is bevillant. Kedves arcok, jobban mondva ismerősek, így enyhe kellemes érzés fogta el, amikor visszagondolt rájuk.
Az emlékek viszont semmit sem értek akkor. Nem nyújtottak semmiféle támpontot lelkének, így magának kellett oszlopokat keresnie. Nem volt erre azonban ideje, mert Martin lépett be hozzá hirtelen – léptek és kisebb zajok kísérete nélkül. Meg is lepődött ezen Konstantin.
– Jó estét! – köszönt neki gúnyosan, majd Martin elétoppanva szólította fel kezével, hogy álljon fel.
– Hogyan maradt életben kint? Hogyhogy még érintetlen? Mit keresett itt?
– Nem tudok semmit sem – Konstantin tovább bizonygatta.
– Mégis mit csinált itt?
– Nem tudom – szólt ismét, de látszott, hogy semmit sem ér.
Martin keseredetten kezdett rá mondókájára.
– Nem létezik, hogy egy amnéziás érintetlen kintről betéved a faluba, úgy hogy később két támadást is elszenvedünk ugyanazon a napon!
– Nem értek semmit sem. Az erdőben ébredtem, aztán másztam-keltem mindenfelé, végül itt lyukadtam ki. Nem tudom, hogyan kerültem ide, mit keresek itt.
Látszott Martinon, hogy kétségek között hánykolódik, szemei cikáztak, míg álla ujjai között pihentek. Feszülten törölgette képzeletbeli törölnivalóját onnan, majd magabiztos hangon kezdett beszélni ismét.
– Mivel nem nyúltak magához – kinézet alapján sehogy sem… Megelőlegezek egy kis bizalmat. Mivel kevesen vagyunk, a földeken kellene dolgoznia. Most viszont máshogy állnak a dolgok.
Régóta sejtettük, hogy elérkezik ez a nap. Néhány forrásunk – két-három hónaposak – szerint eddig nagyobb harcok kötötték le az erejüket. Több ország is ellenállt, a mai napig. Aggasztó viszont, hogy egy két-háromszáz fős tábort ilyen erőkkel támadnak – ez azt jelenti, hogy talán mi maradtunk az utolsók. Eddigi harcaik során szisztematikusan haladtak a nagyobb felől a kicsi felé, minket pedig csak heti vagy havi rendszerességgel támadtak.
Nagy az esély arra, hogy ez az utolsó napunk. El kell mennünk innen. Az útra pedig szükségünk van minden emberre. Élelmet fog vinni. Megfelel?
– Ha elmehetek innen, persze – nyugodott bele Konstantin.
– Fegyvert azért nem kap – nyugodjon bele…
– Hová megyünk?
Megtorpant tekintet szegeződött rá.
– Az mindegy – ez a mondat megpecsételte a sorsukat. Egyet jelentett ez a néhány szó a halállal.
– Értem – bár nekem is ugyanúgy mindegy… – mondta Konstantin, majd immár teljes életnagysággal felállva terpeszkedett a sokáig tartó ülés után.
Martin elindult kifelé, Konstantin pedig követte őt.
Ahogy kilépett a falu belsejébe, azonnal kerülgetnie kellett a törmelékeket, amik az egykoron még peckesen álló toronyból maradt hátra. Csodálkozott rajta, hogy mennyi munka árán készíthették azt a bizonyos tornyot el, mégis alig egy másodperc hatására ledőlt.
Az útja nem engedte tovább gondolkodni. A faluban rengeteg arc szegeződött rá, néhol piszkos arcok, néhol pedig feltűnően sugárzó tekintetek meredtek vissza rá. Nem tudott szabadulni attól a feltételezéstől, hogy bizonyára mindannyian meghalnak. Egyikük sem éli meg a másnapot, talán már az éjszaka eljöttét sem – ám mikor erre összpontosított, rájött, hogy gyakorlatilag mindvégig éjszaka volt.
Szép lassan elérkezett egy kisebb depóhoz, ahol már el voltak készítve a csomagok. Amint megpillantotta ezeket, olyan érzése támadt, mintha rabszolgamunka várt volna rá, de végül rájött, hogy mindenki ugyanannyit visz, a maradék pedig fegyverrel a kézben, hátizsákkal a vállaikon készülődött.
A ráérős előkészületek során lehetett érezni a levegőben, hogy hosszas búcsúzás folyt a falucskától, kényszeredett szánalom fogott el mindenkit, mégis a legtöbben mosollyal az arcukon gondoltak arra, hogy milyen lesz a jövő, ami immár napról napra fakóbb álommá lett.
A gondolatok erősebbek voltak most a cselekedeteknél. Konstantin ösztönösen vállára vette súlyos terhét, majd kis megkönnyebbülés után vette észre, hogy nem is kell olyan sokat cipelnie, mint ahogy az előbb látszott. Miután felpakolt, egy 17-18 év körüli lányt pillantott meg a távolból.
Alacsony volt, útravalója hátán trónolt, haja hátul összefogva alig érte el a nyakát. Arca szép volt, természetes szép, bőre fehérnek tűnt, azonban ezt csak feltételezte a többiek alapján a félhomály miatt. Egyszeribe olyan vonzalom fogta el Konstantint iránta, hogy alig bírt szívével. Egy ideig csak bámulni tudta, aztán pedig valami elvonta figyelmét. Újra meg akarta pillantani – „véletlenül”, de másodszor már nem találta szemével. Bizonyára elment valahova valamilyen kiegészítőért – vagy egy kis plusz élelemért – esetleg valami hasonlóért.
Nem nyugtatta meg ez a néhány másodpernyi gondolat. Nem tudta, hogy kicsoda, hogy mit keres itt, mégis látni akarta még egyszer ezt a bizonyos lányt. Látni, ameddig csak láthatja.
Hirtelen egy emlék tört fel a felszínre mélyen belülről – Konstantin nem tudta, mit is kezdjen vele.
…Egy buszt pillantott meg, amire gyorsan felpattant. Megszokott képsorok zajlódtak le, majd megpillantott egy lányt – oldalán egy üres hellyel. Csodálkozott, miért nem ültek mellé, azonban egy pillantás mindenféle kétséget kioltott belőle. Leült oda és bátortalan szemrebbenésekkel próbált tájékozódni az ideiglenes partnerét illetően.
Csupán néhány félrevezető választ kapott – nem verbálist – egy-egy elsikló tekintet, majd semmi. Nem tudta, mit tegyen. Aztán másnap a visszafelé úton alakult ki hasonló szituáció. A lány már sejthetett valamit, mert mikor Konstantin felé nézett, ő is visszanézett, de pusztán a tájékozódó pillantás érzésével, mint inkább az érdeklődővel. Konstantin magatehetetlenül szólalt meg – ezekre a részekre tisztán emlékezett. (Természetesen előtte nem köszöntek egymásnak idegenek lévén.)
– Szerinted nagyon ciki, ha a buszon szólítok meg egy csajt?
Egyenesen a szemébe látott a lánynak, azon keresztül a lelkébe, ami már árulkodott a végkifejlettről.
– Hát… – szólalt meg meglepetten – nem tudom.
– Szerinted? – próbálta biztosítani az érdemleges választ magának.
– Annyira nem gáz – szólt a várt felelet.
– Értem.
– … bár nem a legromantikusabb.
– Mit tanácsolsz? – erre a kérdésre egy felhúzott szemöldököt kapott visszafelé, ami arról árulkodott, hogy bizonyára nem veszi komolyan a lány – ez egy kicsit bántotta is. Egy mosoly a végén viszont minden ellenszenvet elvetett.
– Jó kérdés – nem tudom. Ezt neked kellene tudnod.
Ez volt az a pont, amikor ki kellett volna rukkolni az okokkal és a beszélgetés tárgyával, mégis Konstantin kicsit késlekedett. Tudta, hogy nincs esélye, így inkább tovább nyújtotta a barátkozás címen fenntartott részt.
– Hova jársz iskolába? – kérdezte. Halott beszélgetés volt, csupán Konstantin hajthatatlansága látta el egy-egy utolsó lélegzetvétellel.
– Pestre – és te?
A kérdés meglepte. Nem hitte volna, hogy visszakérdez, mégis már készen állt a válasszal.
– Budakeszire – csak sima gimnázium – amint kimondta, tudta hogy ez csupa fölösleges információ, ami teljesen felesleges volt elfecsegnie.
Miközben csönd áramlott a levegőből, a rádióból hallott meg néhány dolgot, ami a vezető „fülkéjében” szólt.
„Jó napot kívánok! A Juventus rádió híradóját hallják, délután fél három van… 2012-re landolhat a Marson az első ember…” – „hogy?” – révedt fel egy percre, de aztán újra vissza próbált emlékezni –
Visszanézett a hölgyeményre, aki kicsit kínos pillantásokat vetett a kinti, „elhaladó” táj felé. Nem tudta, mit tegyen, helyette inkább ő is csendben maradt, és várta a megállót, ahol a lány felszállt az előző nap. Előbb szállt le – azonban a nyugodtsága miatt kizárt volt, hogy Konstantin miatt.
Miután egyedül maradt a kettes ülés kínos fogságában, elgondolkodott, majd nyugodt hangulattal helyezkedett el, immár azzal a tudattal, miszerint bizonyára foglalt, s hogy az a bizonyos fény a szemében, amit csak most látott meg is erre utalhatott…”
Ennyi volt. Semmivel sem volt előrébb. Azonban nem bízhatott emléke hitelességében – legalábbis fennállt a veszély, hogy képzeleg, hiszen 2012-t mondtak valamilyen hír kapcsán határidőnek, ami azt jelentette, hogy bizonyára azelőtti lehet az emlék. Ez a tény viszont lehetetlen volt, mert tisztán emlékezett rá, hogy 22-23 éves. Furcsának találta ezt, mégis úgy érezte, bízhat az emlékében.
Nem volt több ideje gondolkodni, mert halk zümmögést vélt meghallani. Először nem foglalkozott vele, mégis az erősödő hang nem hagyta nyugodni. A zümmögésből aztán morajlás lett, majd pedig az a jellegzetes hang, amit már legalább kétszer hallott, érzett a testén. A támadás megindult ellenük.
A túloldalon már lehetett látni az erdő fölött előbukkanó gépeket, amik ez alkalommal zömökebbek voltak, s jóval erősebbnek látszódtak. Számuk is legalább 10 fölé rúgott. Ez a szám elrettentette Konstantint, lábai remegni kezdtek, mégis engedelmeskedtek neki. Futott arra, amerre a többiek.
Az esemény közeledte ellenére egyáltalán nem volt fejetlenség a tábor lakói között. A hosszú hónapos harcok összekovácsolták az immár nagyobbacska csapattá egyesülő – civilekből katonákká lett emberekből álló – alakulatot.
Csakhamar elérkeztek oda, ahonnan Konstantin jött ki. Az aluljáróba behatolva már a falu külső határában jártak. Ezektől a léptektől fogva fokozottan nem voltak biztonságban. A háttérből közben lehetett hallani egy-két elfúló lövedék hangját, majd tüzes gépfegyversorozatokat – ám ezek a hangok nem érintették még őket. A faluban maradt néhány bajtárs vette fel a harcot a támadókkal fedezeti tűzként magukat a golyók ellenébe állítva.
Már arrafelé járhattak, ahol Konstantin bemászott a vezetékbe, amikor füttyszó szakította meg a lázas menetelést (futást). Rakéták voltak.
Miután becsapódtak, a járat szinte összeomlott a saját súlya alatt. Szerencséjükre nem találták el pontosan a vezetéket, mert a völgy felfogta a detonáció nagy részét.
A robbanást folytonos búgás követett. A hangok kavalkádja végül tiszteletét tette Konstantinnál, aminek a végeredménye az lett, hogy ideiglenesen szinte teljesen megsüketült. Nem volt kétséges, ha ezek eltalálták volna őket, már meghaltak volna.
Ekkor már nem létezett sem élő, sem halott, csak olyan, aki mozgott. Egyesek a földön voltak, mások mint a cövek – úgy álltak a járat falainak támaszkodva. Mintha megnyílt volna az embertenger, egyenesen megpillanthatta körülbelül húsz-huszonöt méterre azt a bizonyos lányt Konstantin. Az emlékezetbeli lány és az ismeretlen között szinte egy szösszenetnyi különbség sem lakozott. Valósággal ikrek lehettek volna.
Az utóbbi felismerés olyan mélyen érintette, hogy szabályos paralízis lett úrrá végtagjain. Mozdulni is alig tudott, ám amikor megindult a sor, az erőltetett menet, ő is automatikusan haladt az emberáradattal.
A lány pedig eltűnt. Ahogy néhány perccel előbb is, most sem tudta, hová lett. Furcsa zavarában vette észre, hogy nem törődik a támadással, azzal sem, hogy él-e vagy hal-e végül, helyette emlékében próbált megkapaszkodni, s megkeresni az ismeretlent, akit úgy érzett, ismerhet valahonnan.
Nem akarta felborítani a sort, mégis erőteljesen reménykedett benne, hogy előrébb kerülhet, csakhogy megtudjon valamit felőle. Önzőnek is titulálta magát, de nem ismervén a részleteket, nem tudta magát hibáztatni emiatt.
Lépteit megszaporázta, fáradtságot egyáltalán nem érzett – amin meg is lepődött. Csak a lány látomása tudta lélegzethez juttatni. Néhány méter múltán emelkedni kezdett a szint, majd dőlve vezetett felfelé a vezeték. Ekkor még mindig nem érte el célpontját Konstantin.
Lassan olyan érzése támadt, mintha egy zavaros álomból próbálná kihámozni életét. Egyre valószínűtlenebb dolgok kavarogtak benne, egyik részről Németországnak hitte a területet, máshonnan magyar településnevek ugrottak be neki. Nem tudta, hogy mi a valóság, s minél jobban táplálta a valóság iránti vágyát, annál jobban rajzolódott az álom körvonala az igazság körül.
Összemosódott látása a hallásával, majd az emlékfoszlányai cserélődtek néhol a jelennel. Végül pedig egy erdőben találta magát ismét, csakhogy immár egy kisebb csapat tagjaként. Ha jobban hunyorított az erdőre, néhol már-már azt hitte, hogy bizonyára a közelben ébredhetett.
A sötét is megszűnt körülötte – megszokott homály helyett most minden egyes részletet tisztán megláthatott. Hirtelen gondolatai most újra feléledtek és a képzeletbeli kísértetet kajtatta szemével, mégsem találta. A fák kérgeiről lesiklott a tekintete, majd egy-egy távoli mozgó pontra vonta figyelmét. Fegyvereket hallott háta mögül, ahogy felhúzták őket, majd mindenki biztos pontot keresett – egyesek ledobálták felszereléseiket, mások beugrottak egy kisebb domb mögé -, s szép lassan kialakult a harcvonal.
A feljáróhoz képest körkörösen helyezkedtek el, védelmileg szinte tökéletesen. Az alacsony létszám miatt viszont nem lehetett esélyük, mert a támadás menthetetlenül szűkítette ezeket a bizonyos vonalakat, melyeket a korlátozott védők nem tarthattak fenn.
Lövöldözés vette kezdetét, azonban Konstantin még mindig alig hallott valamit – dobhártyája az előző robbanástól szenvedett. Ő még mindig középen állt, csoda volt, hogy egyszer sem találták el. Mellette süvítettek el a lövedékek, mégis szemével a lányt kajtatta. Nem találta meg.
Révedezni kezdett, s az álomból egyszerre csak valósággá lett, ami azt eredményezte, hogy ő maga is beugrott egy fa mögé. Felszerelését elhajította, hogy szabadon mozoghasson.
Figyelemre méltó fürgeséggel szabadult meg minden fölösleges felszereléstől, a táskán át a szatyorig, amit a kezében cipelt addig. Jobbra balra tekintett, de bal oldalról éppen egy gránát repült el mellette, amit csupán sötét foltként érzékelt. Nem sokáig időzött a levegőben – mögötte földet ért egy bucka tövében, ahol egy gyors kiáltás hallatszott, majd egy robbanás, amit újabb némaság követett. Néhány testrész repült szét, de azokról amilyen gyorsan csak tudta, elvonta figyelmét.
Nem tudta, mit is kellene tennie, így sóhajtott egyet, majd szapora légzésén úrrá próbált lenni, ám ösztönei nem hagyták. A zűrzavarban még képes volt felfogni, hogy páran meghaltak körülötte, de végül mintha egy érzés elkapta volna fejét -, és így szerette volna megtalálni azt, aki nagy eséllyel már meghalt.
Akik a sor elején voltak, azok már legalább öt perce tűz alatt voltak, míg a derékhad, akik valójában csak az eszközöket szállították, csak néhány másodperce szenvedte el az első áldozatot.
A percek másodpercekként teltek, míg a lélek sebzett vadként dúlt benne. Jobb keze felé nézett ki a fa mögül, majd meglepetten tapasztalta, hogy a lövések irányából kiindulóan (most) egy szabad ösvény keletkezett, ahonnan semmiféle jel nem mutat mások jelenlétére.
Fejébe vett, hogy megkeresi a lányt, aki talán elárulhatja neki, hogy ki is valójában. Futott, ahogy csak lábai bírtak, de rossz közérzete nem hagyta cserben. Mindvégig sípolt benne a vészjelző, mégsem hallgatott rá, viszont ekkor lövedékek csapódtak a körülötte levő fákba, néhol a földbe, de szerencséjére egy golyó sem találta el. Lépett, szökellt, mígnem egy kisebb völgyben meg nem pillantott egy elzárt hat-hét fős csapatot (éppen lelőtték az egyiket az ott tartózkodók közül). Köztük volt az, akit az utóbbi félórában keresett.
Ebben a bizonyos pillanatban megszűnt minden létezni. A harc, az ismeretlenség adta kényszeredett tudat, a félelem, a hirtelen feltámadt éhség – egyszerűen minden. Nem létezett semmi más, csupán Konstantin és ő. Hiába törtek a lövedékek maguknak saját utat, mintha csak elkerülték volna őket. A pillanat elhalt, pusztán a jelen létezett.
Sejteni kezdte Konstantin, hogy minden bizonnyal álomról lehet szó. Nem akarta elhinni, hiszen minden élő alaptudása, hogy amit érzékel, az a valóság, mégis, aszerint kell tennie azt, amire hivatott, amit éppen megtesz.
Ez a világ azonban most összedőlt, a valóság álommá lett, s az álom egy önkényes világgá, amiben pusztán két szereplő létezett, az emléke és ő maga. Az erdő maradt, a helyzet is ugyanolyan volt végül, de mintha előnyben érezte volna magát, mintha felszabadult volna a kötöttségek alól. Immár fegyver nélkül ugrott oda az elzárt csapat közepére és próbálkozott elkövetni a lehetetlen vállalkozást, gyilkosságot a képzelete ellen, miközben maga vált a főszereplőjévé a valóságnak, amit ő maga kreált magának.
Nem létezett idő, nem létezett semmi más, pusztán ennyi. Ezzel a rögtönzött szabadsággal azonban nem tudott mit kezdeni. Sajnos semmiféle előismerete sem volt, nem tudta ki a jó, ki a rossz, csupán emléke nyomát tudta megfigyelni, ahogy elcikázik a szeme előtt. Megismerte a lányt szemlátomást, akiről hitte, hogy egyszer kikezdett vele, mégis kicsit félénken állt a háta mögött, valósággal várta a megfelelő pillanatot, hogy kiderüljön mi is az igazság, a szubjektív igazsága.
Miután teljesen magába temetkezett, hogy kiderítse ki is lehet valójában, észrevette, hogy időközben eltűnt „valójában” minden mellőle. Az erdő megmaradt, ellenben a lövések robaja megcsömörlött, elhalkult, szinte teljesen elárvultak a kis hasadékban, ahol sem testek, sem más egyéb nyomok nem utaltak magára a harcra.
A lány megfordult, s mintha csak az emlék éledt volna fel újra – vetett Konstantin felé már ismerős pillantásokat. Meghökkenve nézett maga mögé, majd kíváncsi tekintettel tett úgy, akárcsak semmi szokatlan nem történt volna. A helyzet abszurditása lévén tűnt olyan természetesnek, amilyen csak volt.
– Vége lenne? – kérdezte Konstantin, miközben közelebb lépett kiszemeltjéhez, mire az mindenféle reakció nélkül válaszolt.
– Nem lehet tudni.
– De, vége van – zárta le nyugodtan ezt a vitát – Nincs több lövés. Nincs több harc.
– Hogy!? – csattant fel ugyanaz a bájos arc, amelyik elbűvölte előtte Konstantint.
– Meg kell tudnom, hogy ki vagy – jelentette ki szárazon végül.
– Én ki vagyok!?
– Igen. Tudom, hogy ez csak egy álom, ezért nem is akarok időt vesztegetni a Semmire.
Ekkor érdekes fordulat következett be a párbeszédben. Olyan volt ez, mint amikor a falak leomlanak egy ketrecben, a tudatlanság bilincsei lehullnak, s marad a puszta ésszerűség, a köntörfalazás nélküli beszéd.
– Mindig is ilyen voltál. Utálod az időt. De miért?
– Ez az én álmom. Jogom van ahhoz…
– Bármit megtehetnél. Egykoron találkoztál velem – mégis itt vagyok. Jól jegyezd meg, mindennek van értelme!
– Hogy mennyire utálom magam, amikor filozofálgatok!
– Ez nem filozófia. Ez te vagy. Utálod az időt. Most pedig itt vagyok én.
Konstantin megszorította a vállainál az álomképet.
– Tudnom kell, hogy miért pont te? Rengetegen voltatok…
– Az idő azonban örök ellenség. Egyik nap a másik után, végül azt veszed észre, hogy élettelen vagy, nem igaz?
Az idő az ellenséged. Az is marad. Ebbe bele kell nyugodnod.
– Ez csupán egy álom!
– Mit számít az!?
– Sokat számít. Nem vagy valódi! Én sem vagyok az!
– Valódibb vagy, mint gondolnád. Egyébként is, mi az, hogy valódi? Érezheted, láthatod amit érezhetsz és hallhatsz -, beszélhetsz velem? Olyat tehetnél álmodban bárkivel, amit csak szeretnél.
– Engem nem érdekelnek a vágyak!
– Az idő a te vágyad. Az időt szeretnéd magadnak egy olyannal, aki a társad lehet.
– Nem kell társ, tudod te is nagyon jól! – csattant fel Konstantin.
– Azért nem kell, mert nem lehet társad, vagy azért, mert utálod a társaságot?
– Zola írta azt a „Germinal”-ban a legelvetemültebb gyerek képében, hogy „…Jobb az embernek egyedül, úgy békességben maradhat…”.
– Te szereted a békességet.
– Úgy van, nem kell annál több.
– De a békesség nem szeret téged.
– Valahogy mindig kicsúszom a karmai közül… de most nem ez a lényeg.
– A lényegi kérdés nyitott. Ha gondolod, megválaszolhatod, ha nem, akkor itt maradsz örökre!
– A lényegi kérdés az, hogy hányszor kell még meghalnom.
– Meghalni? Semmit sem tudsz a halálról!
– Sokszor elkerült. Eggyel több vagy kevesebb alkalom már mindegy.
– „Sokszor elkerült” – a szerencsét összekevered a cinizmussal. A lényegi kérdés: miért nincs társad?
– Talán azért, mert 4000 évet ugrottam.
– Nem. Nem ugrottál te egy percet sem. Még mindig ugyanott toporzékolsz.
– Velem akarod elhitetni, hogy mindent jobban tudsz rólam, mint én magamról!? Vicces. Te csak egy álomkép vagy.
– Egy álomkép vagy sem, feltettem a legrégebb óta foglalkoztató kérdést.
– Ez nem kérdés, ez kijelentés. Egyedül vagyok. Mindig is egyedül voltam. Néha jöttek emberek, néha mentek. Elébük is mentem, de nem volt sok értelme. Eddig akit társamnak fogadtam nem igazán tett rám pozitív hatást.
– És én?
– Te?
– Jól hallottad. Én? – ismételte el a lány a kérdést.
– Téged nem ismerlek. Nem is foglak.
– Hogyan szól az emléked?
– Egy busz, egy beszélgetés…
– A fele sem igaz, amit mondasz.
– Komikumot belőlem szeded – így legalább viccesnek találom egy picit…
– A fele sem igaz! Nem beszélgettünk. Meg sem szólítottál.
– Mi a különbség? Megismerkedünk, te elhajtasz – mert általában komplett ember nem szólít le senkit sem ilyen nyílt szándékkal.
– A baj veled mindig is a kötöttségeidben volt. Az időt is úgy fogod fel, mint a semmit – talán létezik, talán nem.
– Úgy jobb, ha azt mondom, hogy semmiféle esélyem sem volt!?
Megkönnyebbült arc fogadta a hosszas vita után Konstantint.
– Miből gondolod?
– Ennyire azért én sem szeretem ismételni magam.
– Ismerkedj csak magaddal!
– Utálom magamat! Így most jobb!? Mindazonáltal nem akarom megismerni magam. Egyszer kiismertem már évekkel ezelőtt!
– Az emléked ugyan hamis, mégis ha továbbgondolkozol, láthatsz valakit – valakiket. Kik ők?
Kutatni kezdett magában Konstantin.
– Nom?
– Nem, előrébb!
– A buszról?
– Igen, mondhatjuk, onnan.
– Erzsi, Julianna?
– Ők sem léteztek sohasem…
– Hogy?
– Nevek, nevek… állandóan csak hazudnak nekünk. Kik ők valójában?
– Számít ez?
– Jobban, mint gondolnád. Válaszokat vártál tőlem, most megkaphatod mindet.
– A válaszokért él az ember, nem pedig a puszta létért. Engem bizony nem érdekel ez a válasz. A nevek nevek, nem mások. Címkék, hogy megkülönböztessünk másokat. Hazudhatnak, de van ilyen!
– A nevek hazudnak, de az emberek nem.
– Most te mit teszel?
– Hazudnék? Nem kérdeztem mindig igazra?
– Igaz volt, de nem te vagy. Hazudtál mindvégig – csupán egy emlékem vagy, egy megszokott, nyomorúságos emlék egy időből, amit áldok, hogy eltemethettem.
– Felteszek egy kérdést: honnan tudod, hogy nem én vagyok a valódi? Nem én vagyok az, akivel most beszél, s nem fordított a világ? Egyszerűbb elhinni egy 4000 év múlva beteljesülő mesét, mint most az életnek átadni magad?
– Túl szubjektív itt minden – ezzel elmosolyodott – Nem lenne benne kihívás. Az őrültségből kilábalni viszont igazi teljesítmény lenne!
– Jellemző… Minden kérdésről eltereled a figyelmet, elkanyarodsz mindenhonnan, mert utálod a válaszokat.
– Ho-hoooo – kihagytad az időt!
– Reménykedj, hogy hamar vége legyen ennek az egésznek!!!…
* Szövetség után