Az asszony gépiesen szállt fel a hazafelé tartó vonatra. Nem érzékelte a többi utast, nem emlékezett a jegyét kezelő kalauzra, minden kívülről jövő inger észrevétlen maradt számára.
Mozdulatlan, maszkszerű arcáról szinte leperegtek a szavak: a szabad, a foglalt, a hová, a kérem, a köszönöm. Egyetlen mondat ismétlődött benne vég nélkül, mint mikor a lemezjátszó tűje felakad.
– Egyáltalán nem biztos, hogy a lánya meg fog gyógyulni – közölte vele a professzor a klinika folyosóján. Az asszony a halványzöld csempéket figyelte, az egyiken egy haránt irányú repedés látszott. Olyan 3-4 cm. lehetett. Nem emlékezett, hogy válaszolt-e valamit az orvos szavaira.
"Nem-gyógyul-meg-nem-gyógyul-meg-nem-gyógyul-meg…"
Mintha a vonat is ezt a ritmust vette volna fel, ahogy később a léptei is az utcán, fel a lépcsőn, be a lakásba. A konyhában leült a legközelebb eső székre, a szeme valószerűtlen élességgel meredt az ebédlőasztal terítőjének mintáira.
Nem gyógyul meg. A kisebbik, a kedves-bújós beteg. Rákbeteg. Szeretett volna sírni, de száraz volt a szeme, a szája, a torka szinte tört a szomjúságtól.
Miért? Csak valahol mélyen a tudata alatt folytatódott a kérdés: miért éppen ő?
A nagyobbik, a makacs, a konokul önfejű korán kivált közülük, elment, férjhez ment, 18 évesen gyereket szült, egy év múlva még egyet. Aztán elvált. Egyedül egy kislánnyal és egy kisfiúval, albérletben. De nem engedett. Az asszony remegett érte, híreket várt legalább, de ritkán kapott, azt is másoktól.
A kisebbik diplomaosztóján ott voltak mind a ketten. Távolra kerültek egymástól a nagy tömegben. Pedig az asszony igyekezett felé. Az járt a fejében, hogy a nagyobb, az okosabb is ott lehetne most az ünnepeltek között. Emberibb életet élhetne…
De a fal nem mozdult közöttük. Csak a két kicsi nyitott rést rajta a mamához.
Az asztalterítő mintái egy pillanatra összefutottak a szeme előtt, de hamar kiélesedett megint a kép.
A szobában csörgött a telefon. Lehet, már jó ideje, de eddig észre sem vette.
– Anya! Hol voltál? Mi van, mi újság?
– Donor kell. A csontvelő-átültetéshez. Nem tudom, ki ad majd…
– Jaj, anya, hát én. A testvére. Tudod, hogy csak én adhatok.
Az asszony visszatette a helyére a telefonkagylót, lassan, akkurátusan, mintha ez lett volna a legfontosabb dolga a világon. és végre-valahára sírni kezdett.
Most már jó, most már minden jó lesz. Drága gyermekeim.
6 hozzászólás
Kedves Kati! Megható történet, jó tollal megírva! Bemutatod azt a vívódást, és szenvedést, amit az asszony érez. És, mint ahogy egy jó íráshoz illik, a végén jön a feloldozás és a remény: az anya könnyei. Egyetlen mondat van, amit kicsit megkérdőjelezek: "Mozdulatlan, maszkszerű arcáról szinte leperegtek a szavak…" Sztem kicsit képzavaros. Üdvözlettel: én
Szia Bödön!
Köszönöm, hogy elolvastad. Azon a mondaton, amit említettél egy párszor én is fönnakadtam, de aztán hagytam. Lehet, hogy még alakítok rajta. De akkor ott a vonaton nagyon úgy éreztem, hogy egy maszk van az arcomon, és nem reagál semmiféle mimikával semmire.
Üdv: Kati
Kedves Kati.
Az írásod jól tükrözi a hatást, ahogy reagál egy anya a valóságra, aki először megszólalni sem tud.
Szeretettel,
Ica
Kedves Ica!
Nem könnyű arról írni, ami személyesen is ennyire érinti az embert. Köszönöm, hogy elolvastad.
szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Én már elég sokat olvastam tőled. Ez a kedvencem.
Szeretettel:Ági
Kedves Ági!
Későn vettem észre, hogy itt jártál. Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati