Dzsinna vagyok.
Sokat küzdöttem. Sokat reménykedtem. Mindig optimista maradtam.
Mindig csalódtam.
Harmincas éveimben járok, és nagyon boldogtalan vagyok. Volt egy kislányom. Minden reményem belé fektettem. Átadtam neki tudásom legjavát. Szembeszálltam a külvilág lenéző szemével, elítélő szavával. Kiálltam mellette mindenekfelett, és ő adta a boldogságot, mikor már elvesztettem a szerelmet.
Fiatal lány volt, amikor elveszítettem. Elhagyott örökre. A boldogságom utolsó reménysége is messze szállt tőlem. De mindez már rég történt. Azóta már nem számolom a múló időt. Minek is számoljam a heteket, a hónapokat, az éveket, az évtizedeket? Az idő csak múlik, a fájdalom pedig megmarad. Mindig megmarad. Nincs előle menekvés sehová sem, sohasem.
Római polgárasszony vagyok Caracalla császár idején, és nem érdekel a politika. Álbarátnőim kinéznek a társaságból: talán ostobának, furcsának és egy kicsit őrültnek tartanak. Nem érdekel engem az a sok üres locsogás, amivel ők szórakoztatják magukat nap mint nap. De én tudom, hogy nem vagyok ostoba. Őrült talán igen, és boldogtalan, de nem ostoba. Pusztán csak nem ért meg engem senki, nincs kivel megosztanom az érzéseim, a gondolataim, a fájdalmam. A magányom. A férjemmel sem. És a legpokolibb csapda az, hogy nincs okom rá haragudni: minden erejével próbál megérteni. És végtelenül szeret. De nem képes érteni engem, és együtt szárnyalni a lelkemmel. Így hát marad a magány. Mellette. És a szenvedés, vég nélkül, határtalanul.
Nincs lehetőségem kitörni. A férjem jómódú kereskedő, mindent megad nekem, amire csak szükségem van. Mikor megcsaltam Kortennel, a légionáriussal – akit éveken át titokban szerettem, aki viszontszeretett, és aki végül magára hagyta szívemet az űrrel és a fájdalommal, a boldogság illúzióját és maradék szikráját is összetörve bennem –; sírva, bűntudatos arccal Gent elé álltam: „Tessék, itt vagyok, hogy visszatérjek hozzád! Szeress, vagy küldj el mindörökre…!” Ő mélabús szomorúsággal rám nézett, enyhén elmosolyodott, és ez a fájdalmas, megbocsátó, mindent eltűrő félmosoly szégyenített meg engem teljesen. Annyit mondott: „Na gyere, gyere, bújj ide, Dzsinna! Szeretlek, Dzsinna, lecsókolom a könnyeidet… sírj csak nyugodtan… szeretlek.” Nem értett, de értetlenül is végtelenül tisztelt mély érzéseimért és erőmért, amivel fájdalmamat tűröm. Néma megállapodás volt ez köztünk évek óta: ő szabadon enged, tisztel és szeret, én pedig panasz nélkül tűröm a boldogtalanságot.
Gent aznap este letérdelt elém, végigsimított hosszú, divatos selyemszoknyámon, amit még Kortentől kaptam, és amiben annyira jól akartam Neki kinézni… Kortennek, a szerelmemnek, és nem Gentnek, a férjemnek… Gent végigsimított lábaimon, letérdelt elém, és azt mondta: „Emeld fel a lábad, az a cipő van rajtad, ami feltöri érzékeny bőröd, pedig mondtam, hogy a kényelmeset hordd. Nekem bárhogy szép vagy… Nekem…” És lehúzta rólam a cipőt, szépen, gyöngéden, türelemmel; a karjába vett, mint egy törékeny, értékes, egzotikus virágot, vagy, mint egy halálosan kimerült, beteg kislányt; és amíg én az elviselhetetlen bűntudattól úgy zokogtam, hogy szólni sem tudtam, szépen az ágyra fektetett és betakargatott. Így szólt: „Aludj csak, Dzsinnám. Szükséged van a pihenésre. Majd én őrzöm az álmod. Pihenj. És minden fájdalom elmúlik egyszer…”
Római polgárasszony és Dzsinna vagyok. És azt kérdezem én tőletek: mondhatom ezek után a férjemnek, hogy „Gent, boldogtalan vagyok veled”?
3 hozzászólás
Szia!
Nagyon jó novella! Elgondolkodtatott, és kellően fel is bosszantott.
:-)))
" … ő szabadon enged, tisztel és szeret, én pedig panasz nélkül tűröm a boldogtalanságot … "
Óóó! A szegény nő! :-)))
Egy apróság.
" … Nincs előle menekvés sehová sem, sohasem … "
Szerintem az egyik "sem" felesleges.
Üdv.
Köszönöm!
Jön a folytatás is… 🙂
MKR
Dzsinna dilemmája tényleg komoly: szeret valakit, de máshoz van kötve…boldogtalan pedig szeretik…Hiába, a szívnek nem lehet parancsolni.:) Jó arra gondolni, hogy ma már az emberek nem kerülnek ilyen helyzetbe, hisz mindenki szabadon választ. Bár nem írtad le, gondolom Dzsinnát a szülei adták férjhez…úgy tudom abban a korban a nőnek ebben (sem) volt szava.