Az alvóhelyiség egyik oldala maga a sziklafal volt, különben plexi, és az egyik oldalon nyitott. Hat ágy állt itt, „spártai kényelmet” kínálva a vendégeknek: egy párna, egy takaró. A sziklafalba vert szögekre esőkabátot, törölközőt, miegymást lehetett akasztani, ennyi volt az összes bútor.
Kissé távolabb, a tisztás szélén körben lerakott kövek jelezték, hogy itt lehet tüzet gyújtani. Ennek nem volt sok értelme, mert ezen a közelebbről meg nem határozott helyen éjjel sem hűlt le a levegő, a sok plexi csak az eső ellen védett, esőben meg úgysem szoktunk tüzet gyújtani. Hat szék egészítette ki a berendezést, amelyeket hat ökörrel sem lehetett volna a helyükről elmozdítani. Az általános konszenzus szerint gyökeret vertek, és csak idő kérdése, hogy zöld lombsátor mikor borul föléjük.
Nem mintha bármi egyébben egyetértettek volna ők hatan. Még azt sem tudták eldönteni, hogy akkor ez most Afrika vagy Dél-Amerika. Jaguár vagy elefánt sehol, és a fákon ugrándozó madarakat senki sem ismerte fel.
Ők hatan meglehetősem rendkívüli körülmények között kerültek erre a helyre, és a pokolba kívánták minden pillanatban. A dolog gyakorlatilag úgy történt, hogy a zárt belső udvar egyik oldala egzotikus erdővé változott; A. B. O. É. An. és M. elég természetesen azt képzelték, az út azért van, hogy arra menjenek. De alig tettek meg néhány lépést, az út egyszerűen megszűnt mögöttük, a fák összezárultak, és máris benne voltak a nagy dzsungelkalandban. Ami hiányzott is, meg nem is.
Normál esetben a mosókonyha ajtaja nyílt ott, ahol a zárt udvarból kiléptek. Mosókonyha nem volt többé, se konyha, se más egyéb, mert ebben a meseerdőben a ruhák maguktól megtisztultak, a kívánt ételek megjelentek a semmiből, a piszkos tányérokat láthatatlan tündérek vitték magukkal, hogy valamiféle Never-Neverland-ben ismét tisztára mossák. Sőt még fürdeni vagy fésülködni sem kellett, nehogy a vendégek elfáradjanak a szokatlan erőfeszítésben – a leborotválásra ítélt szakáll ki sem serkedt, köröm nem nőtt tovább, mint amennyi a gazdájának tetszett, szőkített haj szőke maradt – és ha már a naturalista részleteknél tartunk, bizonyos kisebb helyiséget hiába is kerestek volna. Nem volt rá szükség.
Nagy misztérium ez, de a meseerdőben minden lehetséges.
Azt lehetne hinni, ez maga az édenkert. Munka semmi, csak az élvezet – mert az erdő gyönyörű volt, a madárcsicsergés romantikus, a sziklafal felséges – álmos folyó kanyargott a tábortól két percnyire, ahol úszhattak egyet, vagy jót pancsolhattak egy forró napon – a folyón túl fátlan rétek terültek el, a távoli hegyeket csak kékes árnyékok jelezték – idilli csend és béke mindenütt. Ők azonban úgy vélték, mindig az a legrosszabb, ami éppen van, és többször is megpróbáltak visszajutni a zárt udvarba, ahol ugyancsak gyűlöltek minden percet. Annak idején – talán fél év is eltelt azóta – mintha csak pár lépést kellett volna megtenniük a dzsungelben ahhoz, hogy a táborba érkezezzenek, hogy is értették volna, hogy ugyanez visszafelé miért nem működik? Az a kevés megnyugvás is hamar elpárolgott, amelyet a tábor látványa keltett bennük – B. úgy vélte, minden rendben van, mert a feladathoz tartozik – An. aggódva kereste a kamerákat, É. káromkodott, mint egy kamionos. Erről nem volt szó! Azt sem tudjuk, hogy melyik rendezvényen vagyunk! O. azt sajnálta, hogy nem hozhatta magával az ananászt. Az ananász ebben az esetben nem a gyümölcs volt, hanem egy kis zöld növény, egyszerű cserépben, és O.-t a világ összes ananászfája nem kárpótolta azért az egyért, amely kényszerűségből ott maradt a régi életében. A részleteket csak sejteni lehetett, de O. ütött és harapott, ha valaki túl közel ment az ananászhoz.
A.kifürkészhetetlen arckifejezéssel vizsgálta az ágyakat, a plexit, a kőkört, amely a Stonehenge-re semmiképpen nem emlékeztetett, de tőle nem is lehetett elvárni értelmes észrevételt. Aki egy valaha csődbe ment kocsmában lakik, és a legnagyobb gondja az, hogy a hölgylátogatói egymással párhuzamosan tegyék le a cipőjüket – illetve még csak véletlenül se nyúljanak hozzá a hajdani bárpulton ízlésesen elhelyezett kisvasúthoz – mindegy, A. olyan, amilyen, később úgyis mindenki megtudja róla, hogy aspergeres.
A szextett hatodik tagja egy egészen fiatal lány volt, derékig érő vörös hajzuhataggal, és enyhén gúnyos mosollyal, amely mintha ezt mondta volna: tudom, amit tudok. Ti még nem sejtitek, én azonban egyáltalán nem bánom, ha nagyon meg fogtok lepődni.
A többiek komoly felnőtteknek érezték magukat M.-hez képest; az alig két évvel idősebb An. anyáskodott vele egy kicsit, É. utálta, mint mindenkit, aki nála szebb és fiatalabb, de M. nem igényelt sem pozitív, sem negatív figyelmet. Majdnem minden nap eltűnt a dzsungelben. Fel kell deríteni a környéket, mondta titokzatosan. Kezdetben a többieket is hívta, hiszen nincs unalmasabb, mint reggeltől estig a folyópart, este a hat szék a tűz körül. B. ment volna, de ő egy harcias menyasszonyt hagyott otthon, és M. egy szentnek is elcsavarta volna a fejét; a többiek részben lusták voltak, részben úgy érezték, nem szabad elhagyni azt a területet, ahol a kamerák minden lépésüket nyomon kísérhetik. A kamerák, akiket senki sem látott, de vannak valahol. Láthatatlan alkalmazottak teljesítik minden gondolatukat – természetesen a legfontosabb kivételével, mert vissza nem mehettek, sem a bezárt udvarra, sem haza. Csak jelentéktelen kívánságokról lehetett szó. A. kezében mindig ott volt a szivar és a konyak, O. a sörök nagy barátja volt, É. is megkapott mindenféle kencét, hogy a szeme alatti fekete karikákat eltüntesse, pedig már régen nem voltak ott azok a karikák – végül is, a meseerdőben vagyunk, ahol minden tökéletes.
Az első hetekben folyton egymásnak estek. Miattad vagyunk itt, biztosan te akartad! – El lehet menni, ha nem tetszik a pofám. – De miért nem J. vagy S., akik szintén ott voltak az udvaron? – Mert te félrelökted S.-et, annyira fontos volt, hogy elsőnek lépj be. – An. felkapta a cukrot: Tudd meg, hogy ezerszer inkább lennék S.el, mint veled, és tudd meg, hogy ezentúl nem szólok hozzád, látni sem akarlak. – Persze néhány óra múlva már ismét a legjobb barátságban voltak, É. meg An., mert az egymásra utaltság nagy úr. Azelőtt biztosan a bezártságra hivatkoztak volna, de most senki sem panaszkodhatott amiatt, hogy be van zárva. Ott volt az egész meseerdő, szabadon kóborolhattak mindenhová, és M. mesélt is, a sziklafalon túli zord hegységről, ahol félelmetes szobrok lappanganak a barlangokban – egy másik, vad folyóról, amely vagy húsz méterről zuhog alá, és az sem lenne csodálatos, ha sellők vagy egyéb tündérlányok üldögélnének a parti kövein – a zuhatagos folyón túl igazán magas hegyek emelkednek, némelyik örök hósapkát visel.
Ekkor megint fellángolt a vita, a bosszúság, hogy azt sem lehet tudni, melyik ez a kontinens. Annyi biztos, ha keresztülmehettünk volna a mosókonyha falán, kijutunk az országútra, és azon túl nincs más, csak a Duna. Se dzsungel, se havasok, se Buddhás barlang. És most pontosan itt vagyunk, a zöld pokolban, jegyezte meg O., aki a legnehezebben viselte ezt a csapást. Ez nem volt benne a pakliban! A paklit nagyon sokszor emlegették, és általában ez se volt benne, meg az se; A. érdekes kísérletnek tekintette, amit elég jól el lehet viselni, amíg van konyak és szivar – B. már nagyon vágyakozott a régi élete után – É. gyakorlatilag egy percig se volt józan – An. volt a legfárasztóbb, aki folyton a mamája után sóvárgott. A mama egy kórházban dolgozott, Németországban, és valszeg elég jól megvolt a huszonkét éves, felnőtt lánya nélkül, aki színésznő akart lenni, de még nem jött rá, kivel kellene lefeküdni a szent cél érdekében. És M., hát M. olyan keveset volt ott, amennyit csak lehet. Néha napokra eltűnt, és nem értette, mi bajuk van a többieknek. Akárhová megyek, mindenütt van egy tál étel és meleg takaró! O. vérszomjas bennszülötteket vizionált, és A. pontosan tudta, hogy a havasok között kannibálok élnek. Egyszer is látott egy filmet – általában minden filmet látott, és idézte is belőlük a jobb párbeszédeket. Sosem lehetett tudni, hogy most éppen idéz, vagy komolyan beszél.
Hát jó. A. csak egy van. És A. nem elégedett meg azzal a pörkölttel, amit a láthatatlan szellemkezek tálaltak eléje, maga akarta megfőzni a vacsoráját. Óriási tálon érkeztek meg a hozzávalók, a bográccsal kezdve, húsok, hagymák és fűszerek. A. egész nap főzött, rengeteget magyarázott, nagyképűbben, mint valaha, végül a pörkölt pontosan olyan lett, mint az összes többi, és M. kivételével mindannyian berúgtak. M. legalább annyit ivott, mint a többiek, de valahogy nem látszott meg rajta, irigyelték is keményen – náluk már feljött, mint a talajvíz – az enyhén gúnyos mosoly most sem változott, és mintha megint ezt mondta volna: többet tudok, mint ti öten, ötösfogat, öt majom. O. másnap esküdni mert volna, hogy egy seregnyi majmot látott a tisztáson: pantomimet adtak elő. O.-t csak An, vette komolyan, aki most éppen beléje volt szerelmes – valaki mindig lángra lobbantotta, először, egy egészen rövid időre B., aztán O. Kitartó és reménytelen szerelem volt ez, mert az ananász örökre elválasztotta őket.
É. már korábban eldöntötte, hogy kameraveszélyben soha, a férfiak csak addig érdekelték, amíg arra a bizonyos dologra nem került sor. Sajnos nem lehet mindig elkerülni, mert befektetés nélkül nincs üzlet, de a meseerdő egyik előnye éppen az, hogy az alkoholforrás kiapadhatatlan, és nem kell érte fizetni sem. Az élet eddig is eltelt valahogy, ezután is megtörténik, aminek meg kell történnie. Van valahol a nagyvilágban egy csávó, akit sokszor lehet emlegetni, mint barátot, nehogy már sajnáljanak, amiért nekem egy se jutott a fajtájukból – a csávó kétségkívül létezett, egyszer legalább mindenki látta, a kapcsolat többi részét pedig lepje jótékony homály. Már csak ezért sem értettek egyet. É. meg An., M.-ről meg az volt a véleményük, hogy túl fiatal még, taknyos gyerek marad, akármennyire dobálja is a vörös haját-
A vörös hajcsoda semmi hatással nem volt O.-ra, annál inkább An. fekete fürtjei. A fekete fürtök ádáz harcot vívtak az ananásszal, aki egyértelműen defenzívába szorult. A. és B., amikor éppen nem egymást marcangolták, érdeklődve figyeltek, remélték, hogy az lesz a végeredmény, ami elvárható, O. megadja magát a fekete fürtöknek. Ekkor azonban M., látszólag teljesen véletlenül, arról kellett beszélni, hogy kellene egy csónak. A csónakkal át lehetne kelni az álmos folyón, amire sürgősen szükség lenne, mert azt álmodta, hogy van azon a nagy réten egy tó, és abban a tóban hemzsegnek a krokodilok. Egészen közelről látta őket! Gyerek még, legyintett B., és É. hallotta ugyan a szavakat, de az értelmük nem jutott el egészen a tudatáig. O.-t azonban fellelkesítette az ötlet. Egy csónakkal le lehetne csorogni az álmos folyón, kiderülne, hogy hová vezet. Arra nem gondolt, hogy végigsétálhatott volna a partján, egészen az óceánig, végül is, arra igazán nem hivatkozhatott volna, hogy kevés az idő. M. azt állította, látott egy pálmafát, amely középen hordószerűen kiszélesedik, és valaha a bennszülöttek, amikor még bennszülötteknek nevezték őket, kikaparták ennek a fának a puha belsejét, és attól kezdve csónakként tett jó szolgálatot. O. mindenkit feltüzelt: Menjünk, és hozzuk el azt a fát! A. az utolsó pillanatban meggondolta magát, mert hátha mégis vannak itt rejtett kamerák, és ő egyetlen szereplési lehetőségről se mondana le szívesen. Több hónap kellett ahhoz, hogy meglássák a vízesést, de most végre látták, és általános sikert aratott. Nem egy Niagara, mondták, de azért egészen csinos, és É. mindenképpen alája akart állni, annyira hiányzott neki a zuhany. Nagy nehezen lebeszélték, mert a folyó éppen ott volt a legörvényesebb; aztán meglett a hordópálma is. A láthatatlan manók előzékenyen kidöntötték, és M. szinte ragyogott jó kedvében; tényleg olyan volt, mint egy gyerek.
A pálmafát elhúzták-vonták a táborig, ami nem volt egyszerű, mert a fák elég sűrűn nőttek, és a hordóhasú nem fért el keresztben. O. kijelentette, hogy ő nagy szakértő, egyszer már dolgozott hajóácsként Miamiban. Ez nem volt igaz, O. huszadrangú zenekarokat konferált fel a tévében, és még huszadrangúbb reklámfilmekben domborított, de határozottan ügyesen forgatta a macsetét, és a pálma elfogadható csónakká változott. Most már csak evezőket kellett faragni – egy is elég lesz, jegyezte meg bölcsen A., de az keményfából legyen, különben eltörik a hullámverésben. Az álmos folyó azt sem tudta, mi fán terem a hullámverés, de a manók szolgálatkészen gondoskodtak evezőkről, és M. ünnepélyesen kipróbálhatta a csónakot. Azért ő, mert ő fedezte fel a hordóhasút. Szürreális látvány volt a vízen az indiáncsónak, a vörös hajzuhataggal, de mi már tudjuk, hogy a meseerdőben minden megtörténhet.
Másodiknak O. jelentkezett, aki nem kevesebbet akart, mint lecsurogni a folyón, az óceánig, vagy azon is túl, ahol valaha üveghegyek állták el az utat. An. ráébredt arra, hogy soha többé nem látja O.-t, ha most elengedi, ezért hisztérikus sírásra fakadt. Ne menj el, mert én nagyon szeretlek! – Én is szeretlek, ezért kell elmennem. – Miután ezt a nagy problémát minden oldalról, alaposan megbeszélték, O. helyet foglalt a csónakban, és elcsurgott a messzeségben.
Nem sajnálod? – kérdezte B. – O.-t? – Dehogy, a csónakot.
M. úgy vélte, bármikor csinálhatnak egy újat, amíg vannak hordóhasú pálmák, és a manók leszállítják az evezőket. Hirtelen sokkal csendesebb lett a tábor, és senki sem bízott O.-ban, aki többször is megígérte, hogy küldi a felmentő seregeket. A.-nak egyre újabb filmek jutottak az eszébe, és É. minden ok nélkül összeveszett M.-el – repkedett minden, ami ilyenkor szokott, és M. sokat rontott a helyzeten azzal, hogy a legdrámaibb pillanatokban elnevette magát. Imádta É.-t, nem adta volna egy vak lóért, hogy együtt lehet vele a dzsungelben, az meg nem számít, ha mérges egy kicsit, megnyugszik hamarosan.
Három nap telt el O-tlanul, és egyszer éppen az álmos folyó partján álldogáltak – sürgősen el kellett dönteni, hogy érdemes-e körülnézni odaát, a krokodilos réteken – An. könnyei még most is folytak, de ehhez hozzá lehet szokni – amikor O. feltűnt a pálmacsónakjában – felülről, a forrás felől érkezett. Egyfolytában csurgott lefelé, nem tudta, hogy csak egy hatalmas kört vagy hurkot írt le. Sápadtan és kimerülten kecmergett ki a partra, míg a másik két fiú biztonságba helyezte a csónakot.
Ezt nem hiszem el, mondta An., és a többiek sem hitték el, mert nem sok folyó van a földön, amelyik körbe-körbe folyik, mint a farkába harapó gyűrű – vagy izé – az ouroboroszt akartam mondani, csak attól féltem, hogy ezeket a kínai szavakat a kis M. nem érti meg.
A kis M. sokkal többet tudott, mint a másik öt együttvéve, de nem azért, mintha annyival okosabb lett volna, hanem mert már évezredek óta élt a földön, felhalmozott rengeteg tapasztalatot. Néha kényes madarak, máskor undok, csupasz turkálók vagy vörös démonok formájában jelent meg, és egyszer sem szólta el magát. Amúgy sem értenék meg az emberek. Meg vannak győződve arról, hogy csak az létezik, amit a saját szemükkel látnak; sokszor még az sem, mert amit a sajátunknak képzelünk, az is csak illúzió.
Az egész meseerdőt M. gondolta ki, hogy kellemesen töltsön el két évet, olyanok társaságában, akik egyébként azt sem nézték volna ki belőle, hogy a betűket ismeri.
Most legalább végtelen fölényt érezhetett, amikor elnézte O-t – mozdulatlanul szenvedett az ágyán, a sok-sok plexi között és alatt – An. még mindig zokogott, de ezek már az öröm könnyei voltak. Kedves ananász, elmehetsz a sunyiba, ennyi volt. Élj ezentúl a két macskáddal, vagy akivel akarsz. Az amerikai hajóács az enyém, a karján levő papagájtetoválással együtt – most még búsul egy kicsit, de hamarosan belátja, hogy én vagyok a végzete. A fekete özvegy.
A történet vége már nem érdekes. Amikor letelt a két év, a kivezető utat el sem lehetett téveszteni. A. kis nosztalgiával, a többiek könnyű szívvel hagyták ott a tábort, és a zárt udvarra érkezve már megint csak a mosókonyha ajtaja volt mögöttük. Az udvaron éppen síri csend volt, sehol egy kamera vagy egy feladat, és elég sokáig kellett rugdosni a zsilipkaput, mire odabent valaki fölneszelt. Hitetlen pillantások, aztán persze az újságírók hada. És M.-nek megvolt az elégtétele, hogy az első betűtől az utolsóig ő találta ki a nagyszerű történetet, amit még a bulvárlapok olvasói sem hittek el.