Égiháború

Szerénke esküvője

ESŐS-BORÚS nyári délután a lakás tágas nappalijában ültünk, előttünk kis asztalon friss pogácsa. Forró teát kevergetve, borzongva terítettünk magunkra a meleg gyapjú pulóverünket. Szerénke táskájából fényképet vesz elő, átnyújtja. – Nézd, az esküvői képünk. A fényképen menyasszony csipkeruhában, arcára fagyott mosollyal, bánatosan néz maga elé. Mellette vőlegénye, szigorúságot erőltetve magára. Valahogy nem sugárzik róluk a boldogság.
– Ilyen kellemetlen esős napon mindig eszembe jut az a nap, – szakítja meg gondolataimat Szerénke.
– Ha nem kellemetlen neked, kérlek, mondd el.
Nagy sóhaj után kezd hozzá. – Polgári esküvőnket pénteken tartottunk. Nem mondhatom, hogy zavartalan volt a nap, mert délutánra a fényképészhez voltunk bejelentve, ahová elkésve érkezett. Utána szüleimhez utaztam, ahol apám az általános iskola igazgatója volt. Úgy egyeztem meg immár hivatalosan férjemmel, hogy ő rokonságával az esküvő napján jön utánam.
Frigyünk megpecsételését a sziráki katolikus nagytemplomban az Úr 1949. év szeptember havának első vasárnapjára tűztük ki. Sok meghívót küldtünk szét. De nálunk általában, ez az ünnepi aktus sem zajlott le zökkenő nélkül. De miért is történt volna minden normálisan?, mikor eddig is minden visszájára fordult.

A NAGY NAP délutánján teljes díszben, készen állok, amikor váratlanul beborult az ég, és nemsokára olyan felhőszakadás, valóságos égiháború zúdult a tájra, ami a környéken állatokat (szarvasmarhákat) sodort el, az utakat eláztatta, a patak kiöntött, hídját elvitte az áradat… Micsoda ítéletidő volt! – sóhajtotta. – Nekem eszembe jutott a mondás, hogy akinek az esküvőjén esik az eső, házassága alatt sokat fog sírni. Mivel nekem nemcsak esett, de úgy szakadt le az égből, mintha dézsából öntötték volna, ezért a mondást úgy értelmeztem, hogy nagyon sokat fogok majd sírni. Kisvártatva hozzátette: ami sajnos, szóról-szóra beteljesedett!
A templom teljes pompában, virággal feldíszítve pompázott, a pap és a helybeli vendégsereg ünnepi díszbe öltözve várta a lezúduló vízáradtat végét, aminek nem akart vége szakadni. Szerénke elnevette magát: Képzelheted, a körülöttem levők milyen aggódó pillantásokkal néztek rám. A vendégsereg egy része a templomban, mások szüleim lakásán várták a vőlegény érkezését. Párom most kivételesen nem önhibájából – de hogy az égiek jóvoltából szokásához hű maradjon, – a saját esküvőjére is késve érkezett.
– Vőlegényed és családja miért időzítették útjukat az utolsó percre?
– Ebben igazad van, de ha ismernéd a családot, ahonnan az én párom indult, nem csodálkoznál semmin. Ő és ők eddig is, midig, mindenhonnan elkéstek, s ezt ők természetesnek tartják. Aztán folytatja: Hosszú órák teltek el kínos várakozással, amikor végre a vőlegény és a többi vendég, kerülő utakon, sokuk bőrig átázva megérkezett.

MINDEZ NEM ELÉG, más meglepetést is tartogatott a nap, amitől a megmaradt icipici kedvem is elpárolgott. Vőlegényem (immár polgárilag férjem), „kedves” családjával, megfeledkezett a menyasszonyi csokorról. Ezért az elázott virágokból ügyes asszonyi kezek varázsolták elő csokromat fehérszegfűből (zöld aszparágusszal), kezembe nyomták, és már indulhatott a nászmenet a templomba, hogy Isten áldását kérjék arra a frigyre, amelyet jobb lett volna meg sem köttetni.
– Hogy-hogy senki se gondolt a menyasszonyi csokorra? – tettem föl a kérdést.
– Tudod, most utólag visszagondolva, humorosan fogom föl a dolgot. Szerény voltam ahhoz, hogy ilyenről beszéljek velük, egyébként nem is gondoltam rá, hogy ilyesmit el lehet felejteni. Elmélázva folytatta: Hidd el, mindennek ellenére, számomra nagyon megható volt az esküvő. A szemem könnyben úszott a meghatottságtól. A szertartás alatt azért fohászkodtam a Teremtőhöz, hogy életünk folyója végre jó mederbe terelődjék, s én még mindig bíztam abban, hogy házasságunk boldog lesz. Rövid hallgatás után megkérdezte: Úgy-e, számodra is hihetetlen, hogy a történtek után még tudtam hinni a jövőben, pedig a hosszú és bonyodalmas jegyesség után más rég’ visszadobta volna neki a jegygyűrűt. Aztán hangosan elnevette magát, de látszott rajta, hogy jókedve nem szívből fakad.

ESKÜVŐI VACSORÁT szüleim otthonukban rendezték. Anyukám előre megszervezett mindent. Azonban nekem bőven kijutott még a kellemetlenségekből, de erről majd később szólok. Édesanyám nagyon értett a vendéglátáshoz, volt állandó segítsége, Terka néni, az iskolai gondnok felesége. Rajta kívül régi jó baráti család teljes létszámban már napokkal előbb eljött segíteni a rendezésben. Nem akarom fölsorolni a sok finomságot, amit étel-ital-édesség formájában föltálaltak. Az egészet megkoronázta a különlegesen díszített, négyemeletes menyasszonyi mogyorótorta, anyuka specialitása. Az vacsorán – a pezsgőkön kívül – nagy tetszést aratott a sziráki Tramini bor. Kellemes emlékként őrzöm a terítés, tálalás színpompáját, a sok-sok finom étel-ital különlegességet.
A történetnek azonban még nincs vége, sóhajtott Szerénke. Életem nevezetes napjáról még másik epizód is kitörölhetetlen emlékként maradt meg bennem, amire keserű szájízzel gondolok vissza.

VACSORA KÖZBEN két sógornőm áthívott egy másik szobába. El se tudtam képzelni, mit akarhattak tőlem. Hamarosan megtudtam, mert ahogy bezárták utánunk az ajtót, valósággal rámtámadtak. Jóakarattal sem lehet ráfogni a beszélgetésre, hogy a nevezetes naphoz illően úri modorban zajlott volna le. Ugyanis Klári mindkét kezét csípőjére téve, dühösen gesztikulálva, kidülledt szemekkel, kipirulva, jellegzetes tájszólásával fordult hozzám, imigyen:
– Mit gondolsz – Te? Azt hiszed, hogy anyánk majd a cseléded lesz, ha oda költözöl? Ő tart el majd benneteket, ő fog körülötted ugrálni, főzni, mosni, takarítani?
Képzeld el a helyzetemet. Megállás nélkül, egymás szájából kapkodták a szavakat, úgyhogy én, ha a meglepetéstől meg tudtam volna szólalni, akkor se lett volna rá alkalmam. Csak néztem rájuk, egyikről a másikra… Teljesen megbénított a rámzúdított szózuhatag.
Mikor végre kifáradtak, és szóhoz jutottam, igyekeztem nyugodt hangon válaszolni. – Nem értem, miről beszéltek, mert én abba a lakásba sohase akartam beköltözni, pedig már jóideje biztatott erre a lépésre édesanyátok és Béla. Az esküvővel azért vártunk, mert ez ellen minden porcikámmal tiltakoztam. Most is a bérelt szobából indultam szüleimhez, minden holmim ott van, ahol engem szeretettel vesznek körül. A háziasszony fölajánlotta, hogy esküvő után ott lakjunk. A nagyszobában ketten is elférnénk, a használaton kívüli helyiséget konyhának berendezhetnénk. Meghatott az ajánlata, mert kezdetnek nagyon jó lenne ez a megoldás. Kulturált környezetben, a város központjához és munkahelyemhez is közel lakhatnánk.
Nem tudom, honnan veszitek ezt a képtelen ötletet? – kérdeztem. Éppen én voltam, aki az együttlakástól kezdettől fogva határozottan távoltartottam magam. És ha netán eddig lettek volna olyan gondolataim, amilyenre célozgattok, biztos, hogy ezek után elálltam volna tőle.

MÉLY CSEND fogadta szavaimat. Próbáltam megnyugtatni őket: Nincs szándékomban oda költözni, de ha a rossz sorsom mégis úgy hozná, biztos, hogy engem senkinek se kellene eltartania, rendes fizetésem van, nincs szükségem rá, hogy bárki helyettem, vagy rámdolgozzon. Mindennel el tudom látni magam, hiszen tudjátok, hogy menekülésünk miatt semmik se maradt háború után, s amim van, azt magam erejéből teremtettem elő. Nem szorulok rá, hogy akár a férjem is eltartson, biztos jövedelmem van, mindent meg tudok szerezni, ami kell, fogadhatok takarítónőt, ha időm nem engedné, hogy magam végezzem el a ház körüli teendőket. Kimeredt szemmel néztek rám, jobb kifejezés, ha azt mondom, hogy bámultak engem.
Nem lehet pontosan idézni azokat a nem éppen szalonképes közbeszólásokat, amelyek fejtegetésemet kísérték. Jól ismertem őket, milyen tapintatlanok, nemegyszer tanúja voltam veszekedéseiknek, mégsem gondoltam volna, hogy esküvői vacsora közben ilyen kíméletlenül letámadjanak. Még jó, hogy csak ketten ugrottak nekem, a legidősebb testvér kimaradt belőle, lehet, hogy őt is fölkérték, de talán nem azonosította magát nézeteikkel. A három nő közül egyedül ő volt normálisan gondolkodó valaki a családjukban.

AMIKOR vége lett a társalgásnak, bementem a vendégek közé, igyekeztem palástolni, mi történt a másik szobában. Csak azt nem értettem, hogy újdonsült férjemnek vagy anyósomnak nem jutott eszébe megnézni, mi okozza távolmaradásomat, mert mindketten alaposan ismerték sógornőim temperamentumát és rosszindulatát irányomban. De lehet, hogy mindez valamennyiük tudomásával ment végbe. Föltételezem róluk.
Nem szóltam anyukámnak, férjemnek se tettem említést arról, mi történt, mert sógornőim még a vendégek előtt is képesek lennének patáliát rendezni, ahogy otthon szokták. Magamban tartottam, bár nagyon nehezemre esett. Mindenképpen sikerült emlékezetessé tenniük esküvőm napját! De várhattam-e tőlük ennél jobbat?
*
SZÓRAKOZTATÁSUNKRÓL gramafon gondoskodott, sok lemezzel. Vacsorát követően a fiatalság táncra perdült. Már jóval elmúlt éjfél, mikor a menyasszonynak át kellett öltöznie. Apukám kollégájának lánya vette le fejemről a koszorút, néhány pillanatra barátnőm (Piroska) fejére helyezte, hogy ő lesz a következő menyasszony a jelenlévők közül, aztán átvonultunk egy másik szobába, hogy átöltözzem. Erre az alkalomra saját tervem alapján varrták nekem a különleges szabású, hosszított derekú, lefelé egyenletesen bővülő ruhát. Rajta elől felülről lefelé végig, gombok sorakoztak, – ami karúságomat mégjobban kihangsúlyozta. Abban táncoltam tovább hajnalig.
Sok ajándékot kaptunk. Kollégáimat egy fiatalember képviselte. Szépen megmunkált fára két rézoszlopon kis rézharangot erősítettek, előtte keresztbe téve apró ásó és kapa került. A faalapra erősített réztáblán a következő fölirat: „Ásó, kapa válasszon el benneteket!” (Talán előrelátható, hogy e kívánságuk nem teljesült.) Kollégáim nászajándékul egy díszes borítékban az összegyűjtött nagy összeget jókívánságok kíséretében – adták át.
Vendégeink sokáig maradtak. A távollakókat, akik csak másnap indulhatnak haza, szüleim ismerősöknél, részben otthon szállásolták el.

HÉTFŐ, hajnal felé járt, mikor lepihentünk a fárasztó és eseménydús nap után. Szép, kora-őszi délelőttre ébredtünk. A tegnapi vihar után friss volt a levegő, sütött a nap és az esőtől minden üde és tiszta lett. Ebéd után összecsomagoltunk, elbúcsúztunk a rokonoktól. Néhány percig magamra maradtam anyukámmal és apukámmal. Látva gondterhelt arcukat, én is könnyezni kezdtem. Szeretettel és meghatottan öltem át mindkettőjüket, hálásan köszöntem meg mindent, amit értem tettek. Utána feldíszített lovashintón vittek ki az állomásra. Szüleim nászajándékul üdülési beutalóval ajándékoztak meg; így indultunk Balatonszabadiba.
Barátnőm. Szerénke könnyeivel küszködve még annyit tett hozzá: Tudod, én hinni akartam abban, hogy megszabadulva családjától, Bélával boldog házasságban fogok élni. De reményeim nem váltak be.
Azt hiszem, mára ennyi elég volt, fejezte be Szerénke a mondókáját, és készülődni kezdett. Ha számodra nem unalmas – házasságom zűrös történetét legközelebb folytatom.
*