Egy

A váróteremben idegtépő neonfény mered székekre. A munkaidő. Olyan üresség ez a buszról nézve, ami hidegen beleég az emlékezésbe. Az üvegfalon át már nem látni semmit, a lépcsők mozdulatlansága valamiféle rádöbbenés egy állandó csalódásra. Akitől elbúcsúztunk, azt már elmenőben sem látjuk.
Odakint valami esik. A busz ablakán lassan apró foltok törik meg a várost. Vízcseppek. Némelyik annyira apró, mint a saját mozdulatlansága. Némelyik lassan lefolyik az üvegen kanyarogva, hol vontatottan, hol egészen gyorsan, egy darabig szelíd magányban, aztán hirtelen apró mozdulatlanságokba rohan bele kegyetlenül, mintha valami iszonyatos értelem rángatná keresztül a tehetetlenségen, vagy egy még iszonyatosabb tehetetlenség.
Némelyik csepp lassan lefolyik az üvegen kanyarogva, s közben magába szakít számtalan útjába kerülő parányi cseppet.
Némelyik csepp lassan lefolyik az üvegen kanyarogva, és keresztezi, ellopja, eltéríti egy másik vízcsepp útját.
Odakint valami esik.
Végtelenség.
Valahonnan egy elszakadt vízdarab; egy csepp.
A megszámolható víz.
A legkisebb, ami még kézzel fogható víz.
Érthetetlen, hogy amíg el tudom felezni úgy, hogy két teljes értékű vízcsepp legyen előttem, addig miért hívom így?
Ha pedig már nem tudom tovább bontani, akkor mekkora egy csepp víz?
Mi az összetartozás?
Mik a szavak?