Egy leporolt oldalnyi szenvedély

Egy szempár. Semmi több.
És mégis minden! Lényed összes rezzenése ott táncolt, ott örvénylett abban a fekete pupillában, s a szempillák fekete kerítésén át meg át törve ejtett rabul és vont magához.
Egy mogyoróbarna tekintet, mely ha akart, szelíd volt és simogató, lángjai melegséget sugároztak, de túl közel menvén megégettek.
Tapasztalt egy tekintet volt és mégis, mintha ismeretlen érzés félelme csillant volna, mikor én tükröződtem benne. Elgyengült és hűtlen lett.
Először mindketten menekültünk a másik hatalma elől, persze hiába. Elkapott, megfogott és elvarázsolt egy érzés. Szikrázott és vibrált, míg az idő cigarettaszünetet tartott. Tudtam, hogy vége lesz, de befogtam a fülem, becsuktam a szemem, hogy ne halljam a gondolatokat, ne lássam a Napot, mely biccentve köszönt be az ablakon, hogy aztán tovább haladva az égen ránk szabadítsa a hajnalt.
Mélylevegő…és néhány esetlen mondat egy forró lépcsőn ülve kéz a kézben. Kegyetlen észérvek és meglepő lélekjelenlét.
Kívül szomorú mosollyal búcsúztam, belül, elviselhetetlen csalódottság tombolt…éveket öregedtem egy délután alatt.

Aztán sokáig kísért egy tekintet mindenhol és mindenben és egyre csak hiányzott. Kitöltött valami fájdalmas semmi, amibe talán túlságosan is belefeledkeztem…
Aztán megértettem a miérteket és becsuktam egy kis ajtót a szívem pincéjében, lakatra. Néha ugyan lemegyek kicsit port törölni-mert szeretem azokat a régi emlékkacatokat-de sosem maradok túl sokáig.
Így tudtam csak megőrizni harag nélkül azt a szépséget és szenvedélyt, amivel gazdagítottál.
Mára egy szempár, semmi több. Ennyi maradt belőled.