A nagyapám akkor már nagyon beteg volt. Kint lakott a tanyán, már tíz éve. Egyedül. Apám mindig mondogatta neki, hogy költözzön be hozzánk a faluba, de Ő hallani sem akart róla:
– Itt maradok a földem mellett! A halál mindenhol utolér, hiába is mennék el hozzátok.
Vasárnaponként szoktuk meglátogatni. Mindig vittünk friss kenyeret, húst, és egy liter bort is.
Akkor is vasárnap volt.
A hosszú gyaloglástól fáradtan nyitottam az ajtót, és bekiabáltam:
– Nagyapó, megjöttünk!
Nem jött válasz, csak halk nyögések, és öklendezések hallatszottak a tisztaszobából.
Apám sietve lépett be:
– Úristen! – kiáltotta falfehér arccal. Csak állt az ajtóban, és nem tudta, mihez kezdjen. Bekukucskáltam a lába mellett. Nagyapám ült az ágy szélén, előtte a fehér zománcos lavór, és hányt. Legalábbis minden olyan volt, csak amikor a lavórba néztem, akkor ijedtem meg én is. Vér volt benne. Sötétvörös, nyálkás, hányadékos vér.
Apám észbe kapott és lefektette az öreget. Egy vizes ruhával letörölgette az arcát, majd kivitte a lavórt, és kimosta.
Ott maradtam nagyapám mellett. Halott-fehér arca tűzpirosra váltott, mosolyogni próbált:
– Nincs semmi baj, csak elrontottam a gyomromat.
Bejött apám, az ágyhoz lépett:
– Mióta van ez így?
– Három hete… Amikor az a felhőszakadás volt… Nagyon megfáztam.
– Beviszünk a városba, a kórházba.
– Ne, fiam! Itt akarok maradni… anyád is itt halt meg, meg aztán itt a föld, az állatok. Nem megyek sehova.
– Nyugodjon meg! – biztatta apám – Gondom lesz mindenre, de most elmegyek egy lovas kocsiért, és bevisszük a kórházba.
Apám elment, és amikor betette az ajtót, ránk csukódott a csend.
Ott ültem az ágy szélén, életemben először kerültem közel az elmúláshoz. Azelőtt azt hittem, a halál mindig csak másokért jöhet. A mi családunkból senki sem halhat meg. De most világossá vált, hogy az én papám is meg fog halni, és egyszer majd az apám is. Hirtelen nagyot fájdult a szívem, mert rájöttem, hogy én is meghalok majd. Sírva fakadtam, és nagyapó arcát simogattam:
– Papóka, ne halj meg!
Ő rám nézett, és vigasztalni kezdett:
– Ugyan Gergő, ne félj! Sokat játszunk mi még együtt. Ráültetlek a pejkó hátára… amikor szántjuk majd a földet… elviszlek a patakhoz, ahol kézzel fogjuk majd a halat… Ne félj, nem lesz semmi baj.
Egy kissé megnyugodtam. Megfogtam nagyapám kezét, és arra gondoltam, milyen jó is lesz, ha majd együtt megyünk a patakhoz. A papóka mindig erős ember volt. Nagyon tudott dolgozni. Meggyógyul majd, és minden szép lesz megint.
Simogattam az arcát, és egyre türelmetlenebbül vártam, hogy visszatérjen apám. Féltem, mert valami azt súgta nekem, hogy nagy baj lesz. Hirtelen nagyon kicsinek éreztem magam. Elérhetetlenül távolinak tűnt a pejkó, meg a patak a halakkal.
Nagyapám megint öklendezni kezdett. Rohantam volna a lavórért, de már késő volt. Sugárban hányta a vért rá a ruhájára. Meg akartam keresni a vizes ruhát, hogy letörölgessem a vért, de Ő odaintett magához:
– Mond meg apádnak… hogy nem tudtam volna innen elmenni. Kis unokám, szeressétek a földet… ne adjátok el… A föld az élet…
Sírni kellett volna, de gombóc volt a torkomban, nem ment se le, se föl. Csak álltam ott, nagy, értetlen szemeket meresztve. Csak bámultam, és reszkettem.
Így talált rám az apám, jó fél óra múlva. Anyám is eljött, és amikor meglátta nagyapámat, jajgatva sírni kezdett. Bejött a kocsis is, csendben mondta apámnak:
– Fel kell öltöztetni, amíg ki nem hűl.
Anyám sorra szedte elő az ünneplőt a szekrényből. Amikor a zakóhoz ért, megállt a keze:
– Te! – fordult oda apámhoz – Ennek a zsebében dudorodik valami.
Apám kíváncsian nyúlt bele a zsebbe, és amikor a kezét kihúzta, csodálkozva mondta:
– Egy marék föld van benne! A fene se érti ezt! Más ember pénzt rak a zsebébe, Ő meg egy marék földet. Ki érti ezt?
Tényleg, ki érti ezt?
10 hozzászólás
Megható történet. Szépen leírva. Teljesen átéreztem mindent. Jól fogalmazol. Gratulálok!
szeretettel-panka
Ha megkésve is, de kösznöm a kritikát. Majd elnézek a te oldaladra is, ha lesz egy kevés időm.
Millali
„Kint lakott a tanyán, már tíz éve egyedül.”
Szerintem, ebben a mondatban nem igazán jó a szórend. Persze, ez attól függ, maga az alkotó mit tart fontosnak, amikor közölni akar valamit az olvasóval. Nekem mindenesetre jobban tetszik így:
Már tíz éve egyedül lakott kinn a tanyán.
Vagy
Egyedül lakott kinn a tanyán már vagy tíz éve.
Nem biztos, hogy igazam van, de elolvasva az írásodat, úgy éreztem, a prózában nagy hangsúly van az egyedülléten. Ezért gondolom úgy, hogy nem jó elbujtatni a mondat végére az „egyedül”-t.
”A mi családunkból senkis sem halhat … „
Itt becsúszott egy felesleges „s”.
”Apám kíváncsian nyúlt bele a zsebbe, és amikor a kezét kihúzta, csalódottan mondta:”
Az alkotásod egyik fontos üzenetének a családon belüli összetartást éreztem. Éppen ezért, nekem nagyon furcsán hat ebben a mondatban a „csalódottan” szó. Tudod azért, mert azt sejteti, hogy az apa a kabát zsebében kincset, pénzt remélt találni. Épp csak az imént történt egy tragikus esemény. Így azonban olyan hatást értél el ezzel a szóval, mintha kapzsi lenne az apa. Esetleg azt érzi olvasó, hogy máris az örökség körül forognak a gondolatai. Az utána következő mondatokban inkább a csodálkozásnak adsz hangot. Ezt érzékelteted bemutatva, hogy a családtagok értetlenül állnak a zseb tartalma felett. Ez segítséget adott nekem ahhoz, hogy harmadjára olvasva így javítsam magamban ezt a mondatodat:
”Apám kíváncsian nyúlt bele a zsebbe, és amikor a kezét kihúzta, csodálkozva mondta:”
Szia!
A történeted eszembe juttatta egyik volt munkatársamat. Legalább huszonöt éves történet. Az idős Imre bácsi, akármikor valami új munkát kapott a főnökünktől, rámutatott a vasdarabra és azt mondta:
– No, fiam! Itt a kenyér!
Azt tartotta, hogy akinek munkája van, annak mindig van kenyere is. Akkor legalábbis így volt, de nem folytatom, mert itt nem szabad politizálni.
Nála a vas egyenlő volt a kenyérrel. Történetedben szereplő Nagyapónál pedig a föld egyenlő az élettel. Ha ilyen idősek tanítanák a fiatalokat az életben, az életre, akkor nem volna annyi probléma … azt hiszem.
Gratulálok a prózádhoz!
Szia Artúr!
A kint lakott a tanyán… Ebben a mondatban a szórendet megoldottam. Eredetileg így gondoltam, ahogy javítottam is. Ezt a novellát időhiány miatt a középső fiam gépelte le, és nem néztem át utána.
Apám kíváncsian… Ezt a mondatot is kijavítottam. (A segítségeddel, amit nagyon köszönök.)
Ezt érzem, és nevezem én építő jellegű kritikának, vagy segítőszándékú műhelymunkának. Természetesen ezt rólad írom, de nem neked. Egy-egy alkotótársunknak tanulni kellene ebből, és nem az üres frázisait pufogtatni.
Köszönöm a segítségedet, és a véleményedet a prózámról.
Üdv:
Millali
1.
Amennyire tudom, figyelemmel kísérem az oldalon zajló eseményeket. Valahol már írtam, hogy a hozzászólások ugyanannyira jellemzik a megíróját, mint az alkotások is.
Korábban kifejtettem neked, hogy általában háromszor olvasok el egy alkotást. Némelyiket csak egyszer, és van olyan is, amelyiket háromnál is többször.
Az első olvasáskor sima olvasó vagyok. Ha megfog az írás, akkor már biztos, hogy fogok hozzá véleményt írni. Ha nem fog meg, szó nélkül tovább állok. Akkor is tovább állok, ha az írás érdekes lenne, de tele van helyesírási hibával. Volt idő, amikor szóvá tettem ezt, de vagy megsértődött az illető, vagy azt kérte, írjam le neki én az összes hibát. Na, azt azért mégsem. Nem vagyok hajlandó mások lustasága miatt annyit dolgozni. Egyszer megtettem. Az illető szépen feltöltötte a kijavított alkotást, de a következőt ismét rengeteg helyesírási hibával írta meg.
2.
A hibákat kiválóan jelzi egy jól beállított szövegszerkesztő. Még arra is van mód, hogy a szóismétléseket jelezze. Persze, ismerni kell a helyesírási szabályokat, mert egy szövegszerkesztő telepítéskor csak az alapokkal rendelkezik.
Mielőtt hozzászólást írok, előtte még egyszer elolvasom, de már úgy, mint alkotó. Kritika írásakor nagyon vigyázok arra, ne azt tegyem szóvá, én mit hogyan írnék, hiszen nem az én alkotásom. Igyekszem megérteni a szöveg üzenetét és annak tükrében véleményezni. Harmadszor pedig azért olvasom el, hogy felderítsem az esetleges hibákat, elütéseket. Ezt is belefogalmazom a hozzászólásomba. Sosem azért írok kritikát, hogy ráerőltessem valakire a véleményemet. Nem kötelező megfogadni a tanácsaimat, mert sosem biztos, hogy igazam van.
3.
Ha véleménykülönbséggel találkozom, akkor pedig igyekszem megérteni a másik álláspontot, közben védve a magamét. Ha az én érveim fogynak el előbb, akkor bizonyára nem nekem van igazam. Olyan véleménnyel azonban nem lehet mit kezdeni, amiben olyasmi szerepel például: „Az alkotás gyenge. Nekem nem tetszik.” Vagy pedig: „Írásod mélyen megérintett engem.”
Ezekkel a véleményekkel semmire sem jut az alkotó, ha fejlődni vagy változni szeretne. Aki fogadja, annak szívesen segítek. Legalábbis annyira, amennyire a jelenlegi tudásommal képes vagyok. Közben rengeteget tanulok én is. Egyre ritkábban teszem meg, mert általában addig tetszik ez másoknak, amíg dicsérek. A legfontosabbat majdnem elfelejtettem. A kritikából sosem szabad kihagyni, meg kell említeni az alkotónak, hogy mi tetszett az írásában és miért tetszett. Hiszem, hogy minden írásban van minimum legalább egy jó gondolat.
Szia Artúr!
Ha megkésve is, de hálás köszönettel fogadom a hozzászólásodat. Sok, eddig ismeretlen dolog tárult fel előttem, és örülök, hogy megosztottad velem, és a többiekkel.
Egy kérdésem lenne, amit belső levélben küldök majd.
Üdv.:
Millali