Egy mondat a hiányodról

[IG_KITOLT]Ülök csendesen ágyam átölelő, süllyedő világában s csak nézem az ablak megtört fényeit, és egyetlen érzés dobol lassan kiürülő fejemben; egy elvakító, csendes őrület, mely máshová nem engedi elkószálni sápadt gondolataim felemésztő kóborlásait, csak erre az egyetlen, megfojtó érzésre figyelek, ami úgy lapul meg rajtam, mint titokban felöltött, áttetsző felhőfoszlányokból gyúrt álruhám – szabadulni képtelen vagyok tőle; bámulom hát az odakinn csivitelő világ fodrozódásait, de nem ér el hozzám egyetlen halvány fuvallat sem, nem érzem kínban remegő bőrömön azt a felém futó, átölelő, lusta fényt sem, amit a bukott Nap küld felém, összekuszálódott nyalábokban, s nem hallom a csituló utca neszekkel ékes dallamait sem, mert zakatolva erősödik görcsös agytekervényeimben az a mindent felülíró, sóhajtó gondolat, hogy mennyire hiányzol.