Egy mondat a szerelemről

Behunyom két szemem s lilás szemhéjam mögött felsejlik minden mozdulatod, ahogy nekifeszülsz az ég illatának s gyengéden harcolsz velem, ilyen ez a szerelem, ki nem mondott s tán nem is ez a neve, de van valami fénylő remegés abban, ahogy magadhoz szorítod rég nem érzett bőrömet s nem szólsz, csak nézel révetegen rám, mintha arra emlékeztetnél, hogy nem köt össze veled semmiféle kötelék, csak valami régi s rég elfeledett baljós rebegés, hiszen közös az ég felettünk s szemedből olvasom ki következő szavadat, mégsem vallható be az egész világnak, hogy bár összerendelt bennünket a kósza szelek királya, képtelenek vagyunk fénytelen szemekkel elmondani ezt, s így elsiklik minden a kezemből, elhalkul a muzsika s eltompul a fény, megakadnak a szavak s ámulva nézi a világ őrültségünket, hogy sorsunkon változtatván külön-külön veszünk bele a végtelenség sötét folyamába, s csak ki tovább él, az tudja meg az igazat rólunk; és én tudom s nem is bánom már nagyon, hogy te leszel az, kinek vállára szakad majd az ég kékje s az őszinteség vég nélküli óceánja.