Titkos hódolattal emlékszem minden egyes együtt töltött percünkre. Szerettem Vele lenni. Nem tudom, hogy Ő miért volt velem; talán csak kihasznált, de talán szeretett. Csak azt tudom, hogy én Neki adtam volna a testem-lelkem mindenestül, ha akarta volna. Mindenki azt mondta, hogy gyerekes vagyok, amikor elárultam nekik, hogy sírtam a boldogságtól, amikor együttaludtunk. Mélységesen megbántottak. Ők nem érezték azt a szerelmet, azt a felemelő érzékiséget, amit én akkor átéltem. De valójában ez szomorú. Annyira boldognak lenni, hogy sírunk, ez bizony szomorú. Senki nem érezheti át, amíg nem éli meg. Bizony ezen érzéki élmény nem sokaknak adatik meg. Talán jobb is. Milyen is lenne a világ, ha minden felszínes ember mély érzésekkel lenne (meg)áldva?!
Hirtelen arra eszmélek, hogy már nincs velem. Bús és kétségbeesett vagyok. Nélküle. Ezt eddig nem bírtam még elképzelni sem, most pedig bele kell törődnöm. Fájdalmas. Azóta átalakult az életem. Még mindig Ő a központja. De már csak az az énje, ami nincs jelen mellettem testi valójában. Azonban az életemet, a boldogságomat most is Ő adja.
Ha valami jó érzést akarok meríteni, azokra a lopott
percekre gondolok, amiket Vele töltöttem. A könyöke puha érintése, szavai
szikár tartása, mosolygó szemei. Emlékszem mindenre.
Tisztán és élesen. Sosem tudok feledni. Most az életemet
az tölti ki, hogy próbálom elképzelni, hogy Ő hogy szeretné,
hogy éljek. Nem dohányzom, mert nem szerette. Nem virulok, mert
ilyenkor mindig a bántón kérő tekintete jut eszembe.
Nem húzogatom a vállam, mert az gyűlölte a legjobban.
Csak szerényen élek, és néha-néha egy kis csalafinta
mosoly bujkál szájam szegletében, amikor arra gondolok, amit velem tett
Egy naplóból
By Angeliche