Egy pohár zsír

Megmosta azt a tál frissen pucolt zöldséget, majd az asztalhoz ült. Arcán – akár a fák évgyűrűi – kérlelhetetlenül ott sorakoztak a múlt apró árkai. És ahogy a tűző nap végigsimított azokon a ráncokon, az az érzésem támadt, mintha számot akarnának adni mindarról, amit tulajdonosuk átélt az elmúlt nyolcvan évben. Nagyanyám egyik kezét a fejének támasztotta (frissen vágott hagyma és petrezselyem illata terjedt szét nyomban a fülledt nyári levegőben), majd megszólalt.
– És milyen az élet ott a nagyvárosban kisunokám? Rendesen kosztolsz?
– Sok az ember, de már megszoktam. Enni nincs nagyon időm, épp csak bekapok egy-két falatot – tudod, sok a munka.
– Hát csak azért egyél rendesen! Emlékszem, amikor gyerek voltam, kínomban még a meleg zsírt is megittam…
– Hogyhogy?! Nem tudtad, mi az?
– Dehogynem. – mondta félig lehunyt szemmel. Ismertem ezt a szokását: ilyenkor szokott visszaemlékezni mindarra, amit azok a ráncok őriznek. Majd folytatta:
– A háború alatt történt. Apámat elvitték katonának, én meg ott maradtam anyámmal és öcsémmel abban a félbehagyott házban, amelyet még a harcok előtt kezdtünk el építeni. Munka nem akadt, s anyám az utolsó szem krumplit ásta elő a földből, hogy legyen mit ennünk. Tudod fiam, abban az időben sokat nélkülöztünk. Emlékszem, édesanyám esténként keserűséggel a szívében mondta nekünk, ha enni kértünk, hogy „már alszik a kenyér, nem szabad felkelteni”.
Egyik nap a szomszédban játszottam Katival, a legjobb barátnőmmel, mikor megéreztem, hogy valamit sütnek a konyhában. Bekéredzkedtem, hogy egy kis vizet igyak (de valójában abban reménykedtem, hogy kaphatok egy falatot abból a finom sültből). Az étel már nem volt ott, viszont a visszamaradt meleg zsír az asztalon pihent egy pohárban. Annyira éhes voltam és olyan jó illata volt, hogy egy húzásra felhörpintettem az egészet. Mikor kiderült a turpisság, anyám jól elporolta a fenekemet. Később – sokkal később – már csak nevettünk az egészen…
Kinyitotta a szemeit, arca megélénkült: – Apropó! Vigyél magaddal egy kis kacsazsírt, ha mész vissza a betonrengetegbe. Jól jöhet még… Én már csak tudom! – mondta, s azzal cinkosan rám kacsintott.