Egy világ, két világ

Egy világ, két világ.

– Gyere anya, ülj ki a napra! – kiáltott be a rozoga falusi házba egy fiatal nő.
– Jobb nekem odabent, drágám… – hallatszott az egyre közeledő válasz.
– Benn kuksolni? Dehogy jobb! Gyere, ülj ide mellém! – paskolta meg a nő bátorítóan a jobbján lévő poros székpárnát.
Az idős hölgy komótosan odaballagott a számára kijelölt helyhez, majd erőtlenül lepuffant a székre.
– Csak nézz körül! Engedd, hogy magába szívjon a táj! – unszolta izgatottan a lánya.

Nap? gondolta az idős hölgy. Az ég szinte teljesen felhős, alig egy-egy pillanatra bukkan fel a nap. Magába szívjon a táj? A borult ég olyan szürkévé változtat mindent… szürkévé és fáradtá. Ó, ott van a magányos dombon messze az óriás almafa! Micsoda kort megélt már az a növény! Láthatóan töredeznek bele az ágai. Levél is csak foltokban van rajta. Elröpült felette az idő… már a gyümölcsei sem lehetnek túl ízletesek. Mi az ott az ágán? Két madár? Olyan szorosan összebújtak, mintha attól félnének, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetik egymást. Az énekük is szívszorító. Mennybe emelő hangokat tudnak hallatni. A templomban orgonázott zenék örökösen komoly-búskomor hangulatához fogható. Elszálltak. A fa újból magányosan áll ott. Magányosan, megtörten, s már csak a telet várja, reménykedve, hogy az ősz gyorsan átsiklik fölötte. Bár lenne vele valaki, akivel e pillanatban megoszthatná élete gyötrelmét!

Nap! gondolta a fiatal nő. Bár az ég egy kicsit felhős, de hát borúra derű! Érzem, ahogy magába szív a panoráma! A felhők ilyetén játszmája a fénnyel millió különös, csodálatos színnel gazdagítja tovább az amúgysem színszegény világot! Az ég milyen változatossá tesz mindent… dinamikussá és változatossá. Ó ott van a gömbölyded dombon nem messze az óriás almafa! Milyen büszkén terpeszkedik az a növény! Láthatóan meg van elégedve magával. Levelet is feltűnően dúsan növeszt helyenként. Élete teljében van! A gyümölcsei valószínűleg mézédesek. Mi az ott az ágán? Két madár? Milyen szorosan összebújtak, biztos egy turbékoló szerelmespár. A daluk meg felszabadító! Meghallván az ember azon nyomban ropná a táncot, amíg lyukat nem váj a földbe! A zenekarok közül a vidám fuvola pajkos, trillázó hangulatához fogható. Elrepültek. A fa még mindig teljes szépségével és erejével áll ott, büszkén, törhetetlenül, s már csak a telet várja, hogy bebizonyíthassa erejét. Bár lenne vele valaki, akivel e pillanatban megoszthatná élete örömét!

Az idős hölgy és a fiatal nő szemei szinte egyszerre teltek meg könnyekkel, és egyszerre nyúltak egymás kezei felé.