Már tompul a gyötrő kín,
Elenyészik a fájdalom,
Csak könnyeim sóját,
Érzem még a számon.
Már csak néha remegek bele,
Ha élő ajkak veszik szájra nevedet,
S oktalan gyűlölni tudom azt,
Ki a földdel egyenlővé tette testedet.
Ritkán hallom már a hangot,
Mely formálta szavaid,
S csak titkon vágyom arra,
Hogy öleljenek karjaid.
De emlék-szőtte világban,
Látom még felragyogni arcodat,
S látom azt is, ahogy öregesen,
halkan sírogatsz.
A te kezed munkáját
Érzem még minden kenyeren,
Téged látlak sétálgatva,
Utcákon és tereken.
Siklok a tudat fölött,
Hogy már nem vagy itt,
Sikoltva marcangol a múlt:
"Hogy mertél itt hagyni?"
Néma órán, ha egy
megsárgult képre téved szemünk,
Szeretnék felkiáltani Hozzád,
Hogy mi sosem feledünk.