A barátságos képű idegen úr hangjában szikrányi nyoma sem volt a fölénynek, úgy szólott Velezd fia Tarkacsuhoz, akárha egyenrangúval állana szemközt.
– Nem volt könnyű reád lelni, jóember! Mostanság nem tanyáztál hosszant egy helyen – lihegte széles mosollyal, majd odébbtéve a piros tollazatú vesszőkkel megrakott tegezt, lehuppant a kidőlt gyertyán öles derekára.
– Kicsoda az úr, és mit akar tőlem? – kérdte a talpasíjász kedvetlen, mivel cseppet sem örült, hogy csöndes elmélkedésre szánt magányában megzavartatott.
Krisztus után ezerháromszáznegyvenhat őszutójának szokatlanul enyhe napja volt – kellemetes langy szellő zizgett a fák bíborba fordult makacs-maradék levélzetében, és a nap sugári még oly erővel melengettek, hogy nem szükségeltetett gyapjúkapca, bélelt zeke, szőrmés süveg.
– Hagyd a pokolba az urazást, szólj úgy vélem, mintha kenyeres pajtások lennénk! Honnét én jövök, ott mindenki testvér, nincsenek urak és szolgák, nincs nemes, nincs pór – mondotta vidám szívélyességgel a hívatlan, és parolára nyújtotta jobbját.
Tarkacsu szemöldöke gyanakodón összeugrott.
– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, és látom is tekintetedben a kételyt – húzta vissza üresen maradt markát a származását megtagadó úrféle. – Nem egy külön országról beszélek, barátom. Csak vannak emberek, értékes, jó emberek, kik megelégelték már az uralkodók, nagyurak, püspökök általi sanyargattatást, és egy új világrend megalkotásán fáradoznak. Olyan hellyé akarjuk tenni a földet, hol mindenki szabad, egyenlő, hol nem köt gúzsba se vallási, se királyi hatalom. Olyan hellyé akarjuk tenni a földet, hol nincsenek kiváltságok, hol mindenki azt teszi, amihez kedve van, hol az egyén szabadsága mindenek fölött áll.
A dubicsányi – visszanyelvén a torkát csiklandozó kacagás-kezdeményt – ezúttal ekképpen ismételt kérdést:
– Ki vagy hát, és mit akarsz tőlem?
– Joákimnak hívnak – mondotta a nyugatfelől-érkezett, és kosfejes botjával koppintott hármat a kőkeményre kérgesedett talajon.
Az íjász hiába várt folytatást, több szó nem ejtetett.
– Ennyi? Csak Joákim, és kész? Se atyád, se nemzetséged nincsen, hogy nevüket viseld? – firtatta csodálkozva.
– Mi, az új világrend megalapítói nem szívesen használjuk felmenőink nevét. Nem az számít, hogy miként szólították nemződet, hanem az, hogy te mit cselekszel. Nem az számít, hogy mit kaptál örökül, hanem az, hogy te mit alkotsz.
Tarkacsu borúsan megvakargatta tarkóját, és imígyen mormogott:
– Ez az ősökkel szembeni tiszteletlenségnek hangzik…
– Ugyan már! – legyintett a hívatlan. – Szamárság!
– Ha te mondod… Na, de bökd már ki végre, hogy mit akarsz tőlem, egy nincstelen vadásztól.
– Azért kerestelek fel, mert tudomásomra jutott, hogy te és társaid megleltétek László király íját.
A dubicsányi gyomrát legott csomóba csavarta a düh, hisz olyant szólt az idegen, miről nem lett volna szabad tudnia! Valóban, ő és három társa egy pálos szerzetes megbízására felkutatta a dicső emlékű Szent László király elveszettnek hitt íját, hogy az – mikoron elérkezik az ideje – Lajos királynak adassék, de erről a veszélyesnak, kalandosnak bizonyuló küldetésről, és főképp annak eredményéről csak igen kevesek bírhattak tudomással. Fizetséget se kaptak cselekedetükért, nehogy valakinek feltűnjék a sorsokban beállt változás, csupán az Öregisten, az Egy Igaz áldását kérte fejökre Kásony, a fehér csuhát öltött táltossarj.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz… – mondotta lassan, óvatoskodva.
– Ne etess maszlaggal, íjász, én sem teszem! Egy ajánlattal jöttem. Tudjuk, hogy majd' egész életedben nélkülöznöd kellett, holott messzi földön nem lelni nálad különb céllövőt. Azt is tudjuk, hogy még mindig szereted azt a leányt, meg hogy az apja azért űzetett el, mert szegény vagy. Vadászattal, zsoldossággal nem lehet családot tartani – prédikált a kosfő-botos. – Mi olyasmit kínálunk neked, amitől megváltozik az életed. Kálmán frátertől mit kaptál életed kockáztatásáért? Egy nagy büdös semmit! Jóravaló ember vagy, és kivételes képességgel rendelkezel, tehát köztünk a helyed. Légy a testvériségünk tagja! Van egy felvidéki nagyúr, kit mi irányítunk, ő személyi testőrének fogad, és onnantól kezdve semmi mást nem kell tenned, mint amire teremtettél. A külvilág számára te leszel az ország legirigyeltebb és legmódosabb mesteríjásza. Sosem kell többé hiányt szenvedned semmiben. Hatalmat kapsz, és olyan titkok tudója lehetsz, ami egy közember számára elképzelhetetlen. No, mit szólsz hozzá?
– Azt, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyék.
A tekintetek összekapaszkodtak – egyikükében parány csúfondárosság, a másikéban zavart bizonytalanság tükröződött.
– Hogyan is hívják a leányt? Réka, ugye? – sercent a kérdés úgy egy minuta múltán, mire önkéntelen bólintás válaszolt. – Tiéd lehet ám! Brokátban, bársonyban járathatod, tejben-vajban fürösztheted. És cserébe csupán annyit kell tenned, hogy megmondod nekem; hol van László király íja.
Tarkacsunak megvolt a magához való esze – mióta szó esett a legendás ereklyéről, tudta, hogy az lesz az alku tárgya. Sóhajtott egy keservest, félrefordult, lehunyta szemeit.
Elképzelte, amint drága ruhában, fényesen szerszámozott hófehér ménen belovagol Dédesbe, egy hasas zacskó aranyat vet a kovács lábai elé, aztán maga mögé rántja Rékát, és elvágtat véle a messzeségbe. Felidézte a már oly sokszor megálmodott takaros erdei gerendaház képét is. Ha leszolgálja idejét, a Szalajka-vögy alkalmatos lenne a letelepedésre, családalapításra – igen szívelte ama vadban és természeti szépségekben gazdag környéket. Eztán kisfiúkat, jánykákat gondolt még szép asszonya szoknyája köré, számos fájintos gyermeket, kiknek soha nem kell nélkülözniük, kiknek békés, játékos, boldog gyermekkor adatik meg, kik felnővén azzá lehetnek, amivé szeretnének…
Az elsőszülött fiút a kevésszavú Miklós után fogja elnevezni, aki feláldozta életét, hogy társai menekedhessenek. Vajh' a kőfaragóval és a vajákosleánnyal mi lehet? Merre vannak? Hogy megy soruk?
Ki nem bírta tartani a száját?! A gerenna-vári lovag, a szarvaskői pap, az ájfalvai úrfi, vagy az a két betléri szántóvető? A bükkszentléleki prior, kinek monostorában elrejtetett a szent király fegyvere, akár az élete árán is megőrzi a titkot, abban biztos volt. Vajh' lehetett még másnak is tudomása arról, hogy meglelték az íjat?
– Ki árult el? – kérdezte szárazon.
– Ej, hát mit számít az? Itt a lehetőség, hogy urald a sorsod. Dönts jól!
A nincstelen talpasíjász legelső vélekedése, miszerint egy ártalmatlan bolondot sodort útjába a szél, már rég szertefoszlott, akár a lapályba gyűlt ködgomoly a felkelő nap sugárától, és érezte, hogy minden szó, mi elhangzott; igaz.
Nem volt szükség további számvetésre, latolgatásra…
Felállt, nyújtózott egyet, és miközben beszélni kezdett, kézbe vette íját, megigazgatta puzdráját.
– Nem sokkal halála előtt az mondta nékem apám, hogy; fiam, ne feledd sose, hogy lelket nem lehet venni, csak eladni! Akkor nem értem fel ésszel, hogy mit is jelentenek eme szavak… Most már tudom! Szedje össze magát az úr, és hordja el innét az irháját jó messzire! Nem váltom pénzre a becsületem! Hogy nézhetnék nyugodt szívvel Réka szemébe tisztességtelenül? Hogy hajthatnám nyugodt álomra a fejem, ha elárulnám nemzetem, ha hűtelen lennék a hazámhoz és a királyomhoz, kinek Isten rendelésére került fejére a Szent Korona?! Nem kérek a kelmedék új világrendjéből, túlontúl nagy az ára!
Joákim képéről tovarebbent a szívélyes mosoly, hogy helyébe tüsténtiben haragos gyűlölség költözzék.
– Barom! Mit képzelsz te magadról! – sziszegte haragosan. – A testvériséggel nem lehet packázni!
– Ne fenyegessen az úr, ha jót akar magának! – köpött a fölre a dubicsányi, majd hosszúra nyújtott szapora léptekkel elindult keletnek.
Az Illuminati – miután lerázta magáról a rököny dermedtségét – dühtől fortyogva felpattant, hogy botját félredobván míves markolatú kardjáért kapjon, ám a penge surranására Velezd fia Tarkacsu sarkon perdült, és egy pillanat töredéke alatt vesszőt varázsolt íja idegére.
– Tolja vissza gyíklesőjét hüvelyébe az úr, különben ellövöm a gígáját! Ilyen távolságból egy bolhát is lefejezek, ezt tudnia kell!
A kardot tartó kar lehanyatlott…
– Okos! – kacsintott vigyorogva a dubicsányi. – No, akkor én menek tovább, kelmed meg menjék vissza arra, amerről jött, és mindketten úgy járunk jól, ha soha többé nem kerülünk egymás útjába!
Joákim tehetetlenül pukkadozva várta meg, míg az íjászt elnyeli az erdő, hogy aztán sietve visszaigyekezzék a félmérföldnyire lévő vízmosáshoz, hol négy állig felfegyverzett zsoldosát hagyta volt.
– Az a kis pondró visszautasított, pedig egy vagyont kínáltam neki. Az Iskárióti annak idején harminc ezüstért eladta nekünk mesterét, ennek meg nem kell a hatalom, a pénz! – dúlta-fúlta embereinek. – Dédes felé megy – mutatta botjával az irányt. – Szedelőzködjetek, eredjetek nyomába, és kapjátok el! Majd dalol a kínpadon, ha a szép szó nem használt! A testvériség ajánlatát nem lehet visszautasítani! Én magam fogom kivallatni, és élvezettel nézem végig, ahogy végül beledöglik a fájdalomba! – fogadkozott, és ocsmányabbnál ocsmányabb káromkodásokat fröcsögvén gyalázta Istent, mígnem kosfejes botja hangos csattanással kivágódott kezéből, hogy egy sziklának csapódván hosszantában végighasadjék…
A furkón hivalkodó Baphomet-főből egy piros tollú nyílvessző állt ki!
– Takarodjatok a környékemről, különben mindannyiótokat levadászlak! – harsogta Tarkacsu egy távoli sziklaoromról. – Nem szívesen ugyan, de ha kell, hát ölök!
– Miért követtél? Honnét tudtad?! – károgott vissza Joákim a félelmes döbbenettől szürkülten.
A völgy hosszan visszhangozta az íjász tisztán csendülő válaszát:
– Apám annak idején azt is mondotta volt; sose bízz olyasvalakiben, ki nem adózik tisztelettel elei hagyatékának!