… a düledező, romos betonfal mögött gesztenyefák meredeznek az ég kékje felé, dús koronájukkal belefeledkezve a szél játékába, miközben árnyékukkal lágyan takarják be a körülöttük elterülő harsányan zöldellő füves rétet. Messzebb, a park közepe felé, kopott, piroscserepes omladozó épület álldogált magányosan. Már messziről is látszik, hogy nem egy átlagos, modern ház, nem afféle kertvárosi tucat hajlék, fehér falakkal, barna ablakokkal, zöld pázsittal körülvéve.
Az egész épületen uralkodott valami baljóslatú komor sötétség, valami megfejthetetlen rejtély. A valaha szebb időket is megélt épület még ilyen lepusztult, haldoklásra ítélt állapotában is impozáns, félelmetes látványt nyújt. Borostyánnal befutott falai, mállott vakolata ellenére is büszkén magasodott a rét fölé, mit sem törődve a körülötte megváltozott világgal, a semmiből kinőtt toronyházakkal, a porszemekké zsugorodott apró parkokkal. Gőgösen terpeszkedett középkori szépséget idéző parkja közepén, bizton tudva az idő rajta mit sem változtathat.
A komoran körülötte magasodó, merev, fémes csillogású toronyházak megvető pillantásai közepette észrevétlenül múlatta maga körül az éveket. Az évszakok változásai olyan gyönyörrel töltötték el a házat, hogy ideje sem maradt töprengeni jövőjén. Lekötötte figyelmét parkja fáinak örök szépsége, a hatalmas lombkoronákon játszó napsugarak, az öntöző eső, a mindent elborító és vakító fehérségű hótakaró, a színes őszi kavalkád. A tavasszal nyíló ezernyi virág édes illata átjárta szobáit, besurrant minden sötét és poros helységbe, éppen úgy, mint az eső áztatta friss fű, a hideg, fagyos hó, a borongós felhőkkel kísért szél. A múló napok új és új élményekkel gazdagították, és ő minden egyes évszakot oly csodálattal fogadott, mintha az lenne élete első pillanata. A mellette elsuhanó évek szépségei azonban mély, soha el nem múló nyomokat hagytak rajta.
Az idő múlásával az egyre inkább vacogóssá váló hideg befészkelte magát falainak repedéseibe, az egyre kellemetlenebb, hűvös, nedves eső beleette magát korhadó gerendáiba, a dühöngő, öröké siető viharos szél megtépdeste, összetörte cserepeit, ablakait. Minden év újabb sebeket ejtett rajta könyörtelenül gyötörve, rombolva. Az évek súlya alatt a díszes zsalugáterek megroppantak, eltöredeztek, a büszke ablakok betörtek, a fehér falak sárga, majd szürke színt öltöttek. A vakolatára felkapaszkodó borostyán megához ölelte, körbeérte, és lassan meghajlásra kényszerítette.
A parkba beszökő gyerekek hangos nevetése, kóbor kutyák ugatása ugyan még visszhangzik kivert, bedeszkázott ablaki között, a pajkos szél táncra kell a szobáinak aljára ülepedett porral, a holdfény kékes fénye, rég elmúlt emlékek közt kotorászik a tető gerendái között. De a büszke ház már nem magasodik a rét felé, nem terpeszkedik gőgösen, csak csendben mereng elmúlt élete romjain. Kopott, kiszáradt kertjében magasodó hatalmas gesztenyefák árnyéka átnyúlik a romos, düledező betonkerítés fölött, apró ponttá zsugorodva a semmiből kinőtt toronyházak között…
2 hozzászólás
Kedves Alex!
Hú elég szomorkás hangulatom támadt irásod olvasása közben. Szépen ábrázoltad.
szeretettel-panka
Nem volt szándékom elszomorítani Panka 🙂 Alex