Éjszaka

EzüstFarkas nehezen tudott elaludni este a meleg miatt, ezért felhúzta a redőnyt, hogy jöjjön be egy kis hűvös levegő… nem sokat ért. A párja már aludt, és EzüstFarkas most a gyenge szellőben némán hullámzó fehér függöny derengését nézte, és megint Rád gondolt. Arra, hogy tudsz-e aludni, vagy Te is valakin gondolkodsz, miközben csöndben fekszel a sötétben.

EzüstFarkasnak eszébe jutott, hogy tavaly, vagy tavalyelőtt egy ugyanilyen meleg nyári éjszakán a Szomorú vasárnapot nézték a párjával, mindkettőjüket elvarázsolta ez a film, és kedvük támadt meglátogatni azokat a macskaköves budai utcákat, amiket a filmben láttak. Fogták magukat, felkerekedtek, és éjjel fél kettőkor lementek farkasvölgyi lakásukból a Budai várnegyedbe, ahol a Szomorú vasárnap egyes jelenetei játszódtak. Nagyon kellemes volt éjszaka sétálni a meredek kis utcákon. EzüstFarkas szereti az éjszakát, szereti, ahogy a sápadt lámpafényben ezüstös-feketén csillog az úttest, és szereti, ahogy a sötét sarkokban, vagy a fal tövében elsurranó macskák megállnak egy pillanatra, mikor őt észreveszik, a szemébe bámulnak és tovaillannak titokzatos éjszakai ügyeiket intézni. EzüstFarkas különösen kedveli a macskákat.

Hanem valami sokkal varázslatosabbat tartogatott EzüstFarkas számára az az éjszaka, és most, ahogy a sötétben feküdt ébren, ezt idézte fel magában.
Csendben sétáltak az egyik kis utcában. Elhaladtak egy nyitott ablak alatt, és akkor meghallotta a lélegzésedet. Megállt és még levegőt se vett, hogy jól hallja, ahogy Te lélegzel. Aznap este a spontán kis kaland (a nem tervezett éjszakai séta) annyira feldobta, hogy egy kicsit meg is feledkezett Rólad. De akkor, ahogy meghallotta szabályos, mély, egészséges lélegzésedet, elöntötte valami gyengédség, és hangtalanul elmosolyodott a sötétben. Párja jól ismeri, rögtön tudta, hogy szeretne itt egy kicsit most csendben megállni, és türelmesen és szótlanul állt mellette.
EzüstFarkas szinte beleszédült, ahogy elképzelte, hogy most mindenki alszik, csak ők vannak ébren, és az utcán kószálnak… Te is alszol, aki nappal zajosan intézed az ügyeidet, néha talán erőszakosan, máskor türelmesebben, néha erővel tele, máskor fáradtan, de okos, éber tekinteted ilyenkor is elárulja, hogy ott vagy bent, észlelsz és gondolkodsz. De most alszol. Nem vagy “ott bent”. Az életerős, éber lény, aki kinéz azokon a szemeken, akinek a tekintete is áthangolja a környező világot, most messze jár, és a test tehetetlenül hever az ágyban, súlyos mozdulatlanságban. És védtelenségben. Ahogy az autó áll a garázsban éjjel elhagyatottan, úgy fekszik a test az ágyban, és mint jól beállított automata, lélegzik szép szabályosan. EzüstFarkas tudta, hogy a tested lélegzését hallgatja, és, hogy Te nem vagy itt. De azért jó volt hallgatni, és jó volt Rád gondolni.

“Menj tovább, megijeszted”- szólt a Hang EzüstFarkas fejében, és ő észbe kapott… amennyire rendben van, ha egy szülő alvó gyermekét figyeli, annyira nincs rendben, ha egy “idegen” hallgatja egy alvó lélegzését a nyitott ablaka alatt. Ha bárki meglátja, tolvajnak nézheti, ha az alvó látja meg, megijed. EzüstFarkas tudta, hogy ő nem “idegen”, és, hogy úgy hallgatja az alvót, ahogy a szülő a gyermekét, de azt is tudta, hogy ezt más nem tudja.
A Hangnak igaza volt, és EzüstFarkas továbbment.

Akkoriban már jól ismerte ezt a Hangot. Már nem emlékezett rá, mikor hallotta először, de úgy gondolta, hogy valószínűleg mindig hallotta, csak nem volt tudatában. Mint mikor ezerszer átsétálsz egy parkon és egyszer csak megcsodálsz egy gigantikus platánfát. Hárman, ha körülérnék a törzsét – nyilvánvaló, hogy nem tegnap ültették. Akkor meg hogyhogy nem vetted eddig észre? Ugye-ugye… Így van ez ezzel a Hanggal is. Sokszor azt hitte, önmagával folytat párbeszédet, míg a Hang nem mondott valami teljesen meglepőt. Aztán lassan hozzászokott, hogy ez másvalaki, és persze tudta, hogy ezt hívják Belső Hangnak, a Lélek hangjának, ez szól, amikor valamit “súg a szívünk” – EzüstFarkas úgy gondolja, ez Isten. Persze tudja, hogy Isten ennél sokkal több, de úgy gondolja, hogy ami tényleg több, az erre is képes. És miért is ne tenné…
EzüstFarkas úgy gondolja, ha ő egyszerű halandóként ennyit gondol Rád, miért ne gondolhatna őrá az Isten?

Mert nem az a kérdés, hogy megérdemli-e. EzüstFarkas nem azért gondol Rád, mert megérdemled, hanem mert szeret Téged. Ezért EzüstFarkas úgy gondolja, ha az ő egyszerű emberi lelke ilyesmire képes, akkor az Isten lelke még inkább képes rá, tehát EzüstFarkasnak nem kell kiérdemelnie, hogy az Isten figyeljen rá és szeresse. Mert az Isten nem azért szereti EzüstFarkast, mert ilyen vagy olyan, hanem, csak mert létezik, és Istennek öröme telik benne.

EzüstFarkasnak pedig öröme telik az Istenben, és Benned.