Eleredt az eső

Eleredt az eső
Tudod, néha csak úgy beüt a mennykő. Minden előjel, vagy ok nélkül. Amikor az ember nem is igazán számol vele. Nem is lehet rákészülni, meg aztán értelme sincs – mindig akkor jön, amikor nem számítasz rá, amikor azt hiszed, minden a legnagyobb rendben van, tökéletes az idill, napsütés van és madárcsicsergés, amikor úgy érzed, soha ilyen jó még nem volt semmi.

– Szeretlek, – mondtad reggel – szeretlek, mert olyan vagy, amilyen.
Aztán kávét hoztál az ágyba. Viccelődtünk és nevetgéltünk. Jó volt nekem akkor veled.
– Ezt nem csinálom tovább! – vágtad hozzám délután – Egyszerűen téged nem lehet szeretni. Hiába próbálok mindent, képtelenség veled együtt élni!
Csak néztem rád szótlanul, akkor már nem voltak szavaim, és nagyon sajnáltam azt a reggeli kávét. Igen, a kávét, és azt, hogy nem állíthattam meg akkor, ott azt a pillanatot. Nem érezhetem már a kávéillatot, hanem csak a magány fojtogató, fanyar szagát, ami keveredik a kiábrándultság keserű ízével.

– Elmehetnénk délután kettesben valahova – mondtad reggel. – Vegyük elő a bicikliket és kerekezzünk ki a folyópartra.
Vártam a délutánt. Gyerekes izgalommal készülődtem. Gondolatban megterveztem minden percét. Minden apró mozzanat a helyére került, fejemben képek szaladtak és felfedezésre váró tájak suhantak. Olyan voltam, mint egy gyerek.
– Váljunk el! – mondtad délután – Olyanok vagyunk, mint tűz és víz. Én mást akarok, te másra vágysz. Külön jobb lenne nekünk.
Csak a délutáni programot tudtam sajnálni. Az elmulasztott tájakat, az elmaradt képeket, a szellőt és a napsütést. Az elkészített elemózsiát sirattam, vagy nem is tudom, de kinn eleredt az eső.