Erdélyben c. fejezet második részlete:
Nagyilondán
1942. augusztus 2. vasárnap. – Napok óta semmi se történik, lassan múlik az idő, mióta vége a táborozásnak. Még a naplóírást is elmulasztottam, most pótolom. Tegnap délelőtt varrtam magamnak egy nyári táskát, délután felsétáltam a táborba. Sajnos, már nem találtam ott Jenőt. Attila az ő nevében is meghívott táncolni a klubba. Nem mentem vele, mert fáradtnak éreztem magam.
Klári meghívott bennünket három hétre. Jucival megvásároltuk a jegyeket az IBUSZ irodán. Már alig várom, hogy lássam őt! Megint teljes lesz a TRIÓ létszáma! Élményeimet megint a naplóból merítem:
Reggel koránkelés, nagy izgalom, készülődés, csomagolás, búcsúzkodás az otthoniaktól. Gyors tempóban haladtunk az állomásra, a vonatot már zsúfolásig telve találtuk, – le se tudtunk ülni Szászrégenig. Ott autóbuszra kellett átszállnunk. Szeredfalván ismét gyorsvonatra ülve utaztunk tovább Désig. Végre, ott már kaptunk ülőhelyet. Ott egy órát várnunk kellett a személyvonat csatlakozásra, ami elvitt Nagyilondára. Amint megállt a szerelvény, szó szerint Klári nyakába ugrottunk, úgy, hogy közben elindult a vonat, a csomagjainkat alig tudtuk leszedni, egy részét útitársaink dobálták utánunk.
Klári szülei szeretettel fogadtak bennünket. Egész nap tartott a nyári élménybeszámolónk. Evés, pihenés után átruccantunk kocsival Büdöspatakára, ahol egy étteremben söröztünk. Sok ismerős fiúval összefutottunk, és kellemes zenére mi is táncoltunk. Olyan két csárdást roptam, hogy mindenki megállt és bennünket nézett. Éjfélig mulattunk, majd a fiúk társaságában hazasétáltunk. Lefekvés után még sokáig beszélgettünk, kiértékelve élményeinket.
1942. augusztus 3. hétfő. – Az esti mulatságot jól kipihenve, későn keltünk föl. Be-sétáltunk a faluba, ahol Kántorral találkoztunk. Hazaérve Klári segített a főzésnél Zsófi néninek (a mamája), mi meg ebéd után az edénytörlésnél ügyeskedtünk. Délután a nagy verandán szórakoztunk, énekeltünk. A jó hangulatunk átcsalogatta a szomszédokat. Később fölkerekedtünk, és a séta kedvéért átruccantunk Büdöspatakára. Megint táncoltunk, utána Kántor velem társalgott, – nagyon jól vezet, az egyik keringő közben a levegőbe emelt. Megint majdnem éjfélre értünk haza. Olyan álom jött a szememre, hogy már ima közben elaludtam.
Keddre virradóan a mély alvásomból harmonika kellemes dallamára ébredtem. Éjjelizenét kaptunk! Nem csoda, ennyi lány együtt, hiszen nemcsak mi hárman voltunk, hanem Klári két nővérével együtt, öten! De a fiúk összetételéből mégis azt lehetett kivenni, hogy az éjjelizene nekünk, hármunknak szól. Kántor, Jenő és még egy fiú érzelmesen, tangóharmonika kísérettel énekelte elsőnek a „Daru madár fenn az égen”, aztán „Nem tudom én, mi van velem”, a következő „Akácos út”, majd „Gyere velem akáclombos falumba” és még ki tudja mik hangzottak el. Klári túláradó érzelmében az ágyra vetette magát, amikor meghallotta Kántor hangján a nótáját. Elképzelhető, hogy sokáig nem tudtunk elaludni, csak hajnal felé vett rajtunk erőt az álom. Reggel pedig tíz után ébredtünk.
Augusztus 5. szerda. – Meglátogattuk Józsi bácsit a jegyzői irodában és lepecsételtettük a menetjegyeket. Délután fürödni mentünk a Szamosra. A falu szélén Kántorral találkoztunk, Ő is csatlakozott hozzánk. Kompon keltünk át a túlpartra. Fürdéshez nagyon jó volt a víz, fél négyre értünk haza. Kicsit még időztünk a kertben. Aztán amikor Józsi bácsi, Klári papája hat óta után hazajött, még egyszer lekísért bennünket a Szamosra. Ez jobbnak bizonyult, mint korábbi, a víz még este is kellemesen langyos volt.
Elhatároztuk, hogy ma már nem megyünk sehova, végre pihenni kell. De másképp alakult minden, mert Józsi bácsi megkért, menjünk Ági elé (Klári nővére) az állomásra. Persze kaphatók voltunk rá, örömmel indultunk útnak. A barátjával érkezett, a hídnál találkoztunk össze. Nemsokára Kántor is megjelent, Klári legnagyobb örömére. Levele érkezett, ezért bementünk Iliékhez, hogy azonnal elolvassa. Olvasás közben ugrált örömében. Nemsokára elbúcsúztunk a fiúktól és hazaindultunk. Éjfélig a verandán énekelve telt az idő. Valahol a közelben megszólalt egy hegedű, és a dalainkat szépen, érzelemmel kísérte; sajnos, nem sokáig, biztosan elszakadt a hegedű húrja, olyan hirtelen lett vége. A sok élmény miatt nem jött álom a szememre, de nem is voltam álmos.
1942. augusztus 6. csütörtök. – Tizenegyig aludtunk. Kimentünk a faluba, ismerősöknél tombolatárgyakat gyűjteni. Délután a kertben, fürdőruhában napoztunk, később az állomáshoz, majd a postára mentünk. Ági valakivel telefonon beszélt, aztán átadta a kagylót Klárinak, ő meg nekem. Lendvay Laci hangját hallottam. Azt kérdezte tőlem: idehívjon-e valakit a telefonhoz? Választ sem várva, hívta az illetőt, s meglepetésemre, a vonal túlsó felén Jenő tartotta a kagylót. Olyan jól esett hallani a hangját még így, telefonon keresztül is… Később ismét tombolatárgyakat gyűjtöttünk. Vacsora után megint Ági érkezését vártuk. Amíg Józsi bácsi és Klári táviratot adott föl, én kinn maradtam a jó levegőn. Sok mindenről társalogtunk Lacival. Hozzám hajolt, és megkérdezte, hogy majd írok-e neki otthonról levelet? Azt feleltem: előre nem írok, de ha levelet kapok tőle, arra válaszolok. Aztán arra kért: válasszunk magunknak csillagot, mert ha távol leszünk és felnézünk az égre, úgy egymásra gondolhatunk. Én választottam magamnak csillagot, akárcsak Petőfi versében Erzsike. A Göncölszekér legkisebb kerekének csillagát néztem ki magamnak, amely szerényen csillogott a fényesebbek között.
Péntek reggel ismerősök hívtak bennünket, menjünk át Büdöspatakára segíteni a terem berendezéséhez. Megígértük, hogy még délelőtt ott leszünk. Mivel Lacival találkoztunk a faluban, későn értünk haza, ezért délutánra kellett elhalasztani az utat. Közben beborult az ég. Józsi bácsinak hivatalos ügyben át kellett mennie egy másik faluba, bennünket is hívott, de kocsi helyett csak szekeret kapott, ezért mi nem mentünk vele. Jó is, mivel nemsokára megérkeztek a fiúk, Patakára együtt sétáltunk át, berendezni a termet. Vonattal jöttünk haza, Laci mellém ült, sokáig beszéltünk. Bókolt és szépeket mondogatott nekem, nehezen búcsúzott el tőlem.
Lefekvés után arra gondoltam: csak nem akar ő is udvarolni nekem?
1942. augusztus 8. szombat. – Ez a nap is várakozással telt. Estére készültünk, a ruháinkat rendezgettük. Megkaptuk a rózsákat, én egy szép narancsszínűt választottam. Kláriék ismerőseivel még három fiú érkezett. Bemutatkoztak, majd megérkezett a mi baráti társaságunk is. Amint megérkeztünk a vendéglőbe, helyet foglaltunk, aztán többször változott a társaság összetétele. Éjfélig vontatott hangulatban telt az idő, talán éjjel egy óra is lehetett, mire feloldódtak a kedélyek. Laci igyekezett mindvégig engem szórakoztatni. A tombolán nyert egy vázát, utána képet, mindkettőt nekem ajándékozta. Belevéstük a dátumot. Ő vacsorát kért, én ugyan nem voltam éhes, de minden falatból igyekezett megkínálni. Utána táncolni kezdtünk, és végül olyan jól éreztük magunkat, hogy az utolsó táncnak egyszerűen nem akart vége szakadni. Mindenki jól mulatott. Én is megállás nélkül, kézről-kézre jártam az ismerős fiúk között. Már többször elindultunk, visszahívtak. Még a kabátból is kibontottak, megint vissza, táncolni, már fél hatra járt az idő és világosodott, amikor végre elindultunk. Karonfogva sétáltunk Lacival hazafelé. Közben valami semmiségen összevesztünk, így elszállt a kellemes hangulatom. Az úton másokhoz csatlakozva érkeztünk haza. Ilyen felemás hangulatban aludtam el.
Vasárnap reggel már lehetett nyolc óra is, amikor arra ébredtem, hogy valami kellemes illat szállt az arcomhoz. A fiúk harmatos rózsaszálat dobtak be az ablakon. Felnézve láttam, az ablak alatt Laci áll Klárival, aki már korábban felébredt. Én még azután is visszafeküdtem, majdnem délig aludtam tovább. Ki akartam vasalni a fehér blúzomat, amit tegnap terítettem ki a verandára száradni, a Klári blúzával együtt. Megyek érte és a blúzt sehol sem látom. Ellopták a többi kiterített ruhával együtt. Sajnáltam a szép új blúzomat.
Ebéd után Ágival elindultunk dinnyét vásárolni. Később sétáltunk egyet, majd átmentünk Patakára. Felmentünk a dombtetőre, én nagyon elálmosodtam, aludni szerettem volna. Örültem annak, hogy a többiek továbbsétáltak. Leültem és gondolkoztam. Bántott, hogy előző este hazafelé Lacival egy semmiségen kaptunk össze, de ő ennek ellenére, ma is eljött. Ági Jucival lement a telepre, de nemsokára visszajöttek, Ági hozzám fordult és azt kérdezte, tudom-e, ki jön a dombon fölfelé? Aztán megláttam, hogy az egyik bokor mögül Laci bukkan ki. Örültem, hogy nem kellett benne csalódnom.
Juci Ágival lement zenét hallgatni a vendéglőbe, mi pedig kibékültünk, majd elindultunk a telepre, hogy fagylaltozzunk, de sajnos mire leértünk, már elfogyott. Bementünk a terembe táncolni. Hazafelé a ház előtt nagyon sokáig tartott a búcsúzkodás. Éjszaka zavaros álmot láttam, de a részleteire már nem emlékszem.
1942. augusztus 10. hétfő. – „Korán” fölkeltünk, alig fél tizenegykor! Ebéd után látogatóba jöttek a fiúk, a kertben szórakoztunk. Vacsora után Ági elé mentünk az állomás felé, s még utána is sokáig sétálgattunk hazafelé. Este eszünkbe jutott, és szóvá tettük, hogy már készülődnünk kellene hazafelé, de Józsi bácsi arra kért, ne döntsünk még, várjunk addig, amíg holnap hazajön az irodából.
Kedd éjjel megint kellemes melódiára ébredtünk. Ablakunk alatt patefonból szólt a dal: „Élt a Maros-partján valahol egy aranyhajú lány…” Hűha, ez nekem szól, csak én vagyok szőke a lányok között! Laci és Ernő halkan énekelve kísérte a zenét az ablak alatt, utána hallottuk, amint halkan beszélgetnek: Laci sóhajtozva többször egymásután azt suttogta: Kató, Katókám! Klári az ablakhoz osont és kinézett, látni akarta, hogy teszik föl a lemezeket. A gyufát alig tudtam meggyújtani, egy másikkal Juci próbálkozott.
Reggel ismét későn ébredtünk föl Jucival. Klári már korábban fölkelt. Vártuk, hogy jöjjenek a fiúk, – azt mondták, délre itt lesznek. Ebéd után meg is érkeztek; a verandán ültünk le velük. Laci megfázott, talán a láza is felszökött, kézfogásnál forrónak éreztem. Nem maradtak sokáig, de megígérték, hogy estére eljönnek, Klári meghívta őket vacsorára.
Előkészítettük a hozzávalókat, sürögtünk-forogtunk a konyhában, és amikor már a piskótát szeleteltük, a megbeszélt időre betoppantak a fiúk. Laci kicsit később jött, elmúlt a láza. Klárit köszöntöttük, holnap lesz a névnapja. Gyulától három szál gyönyörű rózsát kapott, meg egy díszdoboz desszertet, Bandi egy csokor virágot nyújtott át neki. Ernő is befutott, ő hozta a patefont. Tíz órakor kezdtünk vacsorázni. Azt hittük, hogy a sok finomság megmarad, de mindenki kétszer szedett az ételből. Vacsora után Ernő felrakta a lemezeket a patefonra és a verandán táncoltunk…
Kellemesen telt az este, fáradtan ültünk Lacival egy sarokban, halkan beszélgettünk. Talán három óra is lehetett, mire elmentek a vendégeink. Sokáig tartott a búcsúzkodás.
Alig aludtunk el, Klári valami neszre ébredt. Az ablakhoz osont, hát látja, hogy a fiúk ott tanakodnak az úton, – arra várva, hogy elaludjunk. Mivel észrevették, hogy ébren vagyunk még, az ablak alá jöttek, de a tervezett éjjelizene nevetésbe fulladt, ők kint, mi bent nevettünk. Kidobáltuk közéjük a virágokat, ők meg bevilágítottak az ablakon. Sokáig tartott, míg elcsendesedtünk.
1942. augusztus 12. szerda. – Megint tíz után ébredtünk. Rendet rakunk a szobákban. Ebéd után értünk jöttek a fiúk, és indultunk a Szamosra. Juci és Kántor nem tartott velünk. Jól tették, mert még a kunyhóhoz se értünk, eleredt az eső. Ezért aztán fürdőruhára vetkőztünk és úgy mentünk tovább a folyóig. Alig fél órát fürödtünk, aztán visszafutottunk a kunyhóba öltözködni. Az eső vigasztalanul esett, mégsem várhattunk tovább, haza kellett indulnunk. Alig érkeztünk meg, váratlanul befutott Józsi bácsi. Sárgadinnyét ettünk, s amint megérkezett Laci, vele együtt sétálni indultunk.
Csütörtökön tízkor ébredtünk. Takarítás után lementünk a faluba, apróságokat vásárolni. Több ismerőssel találkoztunk. Jenő eljött, Laci nélkül. Nem is bántam, már úgysem leszünk itt sokáig. Elhatároztuk, hogy szombaton, a nyolckor induló vonattal indulunk haza. Marika is velünk tart. Olyan gondolataim támadtak, hogy Lacival való találkozás úgyis csupán egy nyári kaland, ha elmegy, nem találkozunk többé, csak szép emlék marad belőle.
Ágival együtt ballagtunk hazafelé. Vacsora után mégis eljött Laci. Úgy látszik, hogy nekem a tizenhármas szám nem szerencsés, mert megint egy semmiségen összevesztünk. Szóval: meg akart csókolni, én azt mondtam, hogy nem szabad. Félre értelmezte, úgy, hogy nem szabad belém karolnia. Jó, ha nem szabad, ő nem erőszakos lányokkal szemben, mire én azt válaszoltam, hogy velem nem is lehet! Megsértődött. Lassan, szó nélkül sétáltunk egymás mellett, aztán mégis kibékültünk. A komphoz érve fordultunk vissza, utána egészen hazáig kísért. A búcsúzkodás ismét sokáig tartott.
Nagyilonda, 1942. augusztus 14. péntek. – Elrepült az idő, utolsó napunk Nagyilondán. Délben Laci érkezett, Juci nem akart velünk lejönni a kertbe, mi meg nem akartunk kettesben maradni, ezért a verandán ültünk le. Megbeszéltük, hogy gyorsírással fogunk levelezni.
Délután megváltottuk a jegyeket az utazáshoz. Annyira zuhogott az eső, hogy be kellett mennünk egy ismerős családhoz. Kabátokkal, ernyőkkel fölszerelve mentünk haza. Laci csatlakozott hozzánk. Este megint egy jó társaság gyűlt össze, többen sétálni indultak, én inkább maradtam. Valaki feltette a kedvenc lemezemet, elmélázva hallgattam.
Csendesen telt el az utolsó este Nagyilondán. Laci Ernővel újra eljött, elhozta a fényképeket. Tízig maradtunk együtt, sokáig búcsúzkodtunk. Laci megígérte, hogy reggel kijön az állomásra.
Marosvásárhely, 1942. augusztus 15. szombat. – Ezeket a sorokat már itthon írom. Nagyilondán korán keltünk. Készülődés, indulás az állomásra. A vonat most is késett a hadi szállítások miatt, egy egész óráig kellett várakoznunk, amíg végre befutott. Laci is eljött búcsúzni. Ernőt viszont nem láttuk, pedig azt mondta, hogy egészen Désig velünk utazik. Felszállva a zsúfolt vonatra, még állóhelyet is alig kaptunk. Több ismerőssel találkoztunk, Szászrégen vasútállomáson csak annyi ideig állt a vonat, hogy éppen érvényesíttetni tudtuk a jegyeket. Délután három órára, kétórányi késéssel érkeztünk Marosvásárhelyre.
Itthon egyedül voltam, Anyukám már elutazott Pávára, nemsokára ott fogunk találkozni. Kicsomagoltam a holmimat, aztán megfürödtem, majd átmentem Berta nénihez, aki velünk szemben lakik. Kedvesen fogadott, kávéval, gyümölccsel kínált. Később Jucit is meglátogattam, meghívtak vacsorára, mivel tudták, hogy egyedül vagyok otthon. Velük mentem moziba, az „Ősi rög”-öt néztük meg.
Páva, 1942. augusztus 16. vasárnap. – Vakációm további részét most is, mint minden évben, nagyanyáméknál töltöm Páván, ott is szorgalmasan írom a naplómat.
Reggel becsomagoltam, készülődtem az útra. Lajos, Pityu bátyám osztálytársa kísért ki az állomásra, és fölsegített, a csomagokat ő helyezte el a fülkében. Fél tizenegykor ültem föl a vonatra. Szászrégenig csendesen telt az idő, ott sokan leszálltak, és kellemes útitársak ültek be a fülkébe, köztük egy kedves, idősebb székely bácsi és egy jó megjelenésű karpaszományos határvadász tizedes, akikkel út közben jól eltársalogtam. Mindenféle dologról szó esett, még viccekkel is szórakoztattak. Egyszer csak minden különösebb bevezető nélkül szól az öreg székely:
– „Kisasszony! Már ne tessék rám megharagudni, hogy azt mondom, de magukat az Isten is egymásnak teremtette! Még a hajszínük is egyezik, olyan szép pár lenne magukból!”
Talán mondanom se kell, hogy még a lélegzetem is elállt a hallottaktól, de szerencsére a fülke utasaiból kitört a hangos nevetés, ami feloldotta a hirtelen támadt zavaromat. A székely bácsi Szászrégennél leszállt, ahol a fiatalember kihasználva a mozgolódást, udvariasan bemutatkozott. Mező Ferencnek hívják, Kézdivásárhelyre utazik, tehát tovább, mint én. Így még bőven maradt alkalmunk társalgásra. Beszéd közben szóba került, hogy nekem rokonaim élnek ott, akikkel nyaranta gyakran találkozom. Elkérte a címet, majd arra kért, hogy szeretne fölkeresni, ha netán Kézdivásárhelyre látogatnék. Említette, hogy Kovásznán sportnapot rendeznek, amire meghív, kért, ha tehetem, menjek el megnézni.
A vonat – szokás szerint, a hadiszállítások miatt – megint késett. Szászrégenben egy órát kellett várakoznunk, így az együtt töltött idő meghosszabbodott. Nem unatkoztam az úton, ezért nem bánkódtam a késés miatt sem. Másfél órát késve érkeztem Pávára. A rokonok és Apukám várt az állomáson, és nem haragudtak a késésért (igaz, erről nem én tehettem). Este kicsomagolás, és a finom vacsora után lefeküdtem és a tiszta, jó pávai levegőn hamar álomba szenderültem.
Másnap kipihenve magam, elég későn ébredtem föl. Elrendeztem a holmimat, kivasaltam a ruháimat, aztán leültem, hogy ismerőseimnek lapokat, leveleket írjak. Utána Anyukámmal végigjártuk a rokonokat, akik mind jól megnéztek, némelyik azt mondta, hogy sovány vagyok, a másik azt, hogy jól megnőttem. Miután befejeztük a rokonlátogatást, átsétáltunk Zabolára, Ilus néném elé, aki a körjegyzőségen dolgozott. Este átjött hozzánk Szász Klári (másodfokú unokatestvérem, ő is Páván lakik) Ilus nénit köszönteni. Indulásakor kimentem vele sétálni, így már bizalmasan beszélgettünk egymással. Elmeséltem neki a Nagyilondán átélt élményeimet.
Amikor besötétedett és feljöttek a csillagok, eszembe jutott Lacival közösen tett fogadalmunk. Felnéztem az égre és megkerestem a Göncölszekér legkisebb csillagát, közben rá- gondoltam. Vajon ő is nézi? Az igazság az, hogy nagyon szép napokat töltöttünk el Nagyilondán és ehhez hozzátartozott a mi találkozásunk is.
Kedden szinte learattuk a hatalmas virágoskertet. Gyönyörű virágokat kötöttünk csokorba és átmentünk Zabolára, templomot díszíteni. Oda jártunk vasárnaponként, mivel Páván csak református templom van.
Félve gondoltam arra, mit szólnak majd szüleim a tervemhez, hogy szeretném meglátogatni Kézdivásárhelyen Bokor Babáékat!
Kézdivásárhely, 1942. augusztus 19-26. – Nagy öröm ért, amikor Bokor Baba telefonált Ilus nénémnek, és meghívott, hogy legalább egy hetet töltsek náluk Kézdivásárhelyen. Annak is örültem, hogy találkozhatok az útitársammal. Velem tartott Anyukám, igaz, ő csak két napot töltött a rokonoknál, de megismerte Ferit és rendes fiúnak találta. Első alkalommal a moziból egyenesen a találkára jött, és majd’ felborított, úgy sietett. Utána minden estefelé értem jött és sétáltunk a gyönyörű parkban, amelynek bejárata egy díszes székely kapu.
(A képen Kézdivásárhely szép park bejáratánál a székely-kapu előtt állunk. Balról jobbra: unokanővérem: Anikó, Pista bátyám és én.)
Kellemes órákat töltöttünk együtt, sétáltunk a parkban, sok fényképet készítettünk, abban reménykedve, hogy jól sikerülnek. Sajnos, Ferit az utolsó nap beosztották szolgálatba, nem tudott velünk Pávára jönni, pedig meghívtuk egy kirándulásra. Azt viszont megígérte, hogy írni fog nekem. Én meg azt ígértem neki, hogy küldünk neki a fényképekből.
Vasárnap Babával együtt mentünk a templomba, ahol öccse, Sanyika misézett. Nagyon fiatal még, tavaly végezett a teológián. Alacsony termetű, olyan, mint egy gyerek, gyakran a viselkedése is. Sokszor játszottunk együtt, kártyáztunk, a szobában, még párnaharcokat is vívtunk egymással. (Majd a Következő évben áthelyezték Marosvásárhelyre, és ott találkoztam vele.)
Amíg náluk tartózkodtam, Bokorék az én tiszteletemre kirándulást szerveztek, az Ojtozi szoroshoz, ahová autóval mentünk.
Csodálatos helyen, a keskeny hegyszoroson lassan haladtunk végig, mert az utak egész Erdélyben elhanyagoltak. De így legalább hosszabb ideig élvezhettük a szép tájat. Végig-
mentünk le, egészen az Ezeréves Magyar Határig. Aztán a határsorompó túloldalán két fiatal román határőr teljesített szolgálatot, odaérve köszöntöttük őket. Én nem dicsekedhettem különösebben a román szókincsemmel, mégis szóba elegyedtem velük, ha azt ugyan társalgásnak lehet nevezni. Bokorék ott élnek, de ők is csak törik a nyelvet. Annyit megértettem szavaikból – hiszen testbeszéddel is jelezték – mosolyogva hívtak, lépjek át a határon. Persze, én sem vettem komolyan, de Babáék figyelmeztettek, hogy útlevél nélkül még egy lépést sem lehet tenni, ki tudja, mi lenne a következménye?
Páva, 1942. augusztus 26. – Visszatérve Pávára, este Lengyel Ödön, az új kis tanár látogatott meg. Szó szerint értelmezve is kicsi, alacsony fiú, és nem is egy Adonisz, de hát legalább fiatal, és el tudok vele diskurálni, rajta kívül ugyanis a legtöbb rokonunk csak „öreghölgy”.
Ma amolyan pihenőnapot tartottam. Kiültem a kertbe, egy nyugszékre, és Zsigray Julianna: Erzsébet királyné című regényét olvastam. Nagyanyám minden egyes könyvét dedikálva kapja tőle, mert a Finta családhoz rokoni kapcsolat fűzi őt. Ma az egész délutánt olvasással töltöttem, alig tudom letenni a könyvét, annyira tetszik.
Egy csomó levél várt rám. Elolvastam a heti postámat. Kláritól és Jucitól kaptam levelet és lapot. Lehet, hogy már a következő iskolaévben nálunk lakik Klári. Lászlótól végre két levél jött, ezt vártam annyira! Az elsőben nem sok örömöt leltem, a második inkább kedvemre való. Elhatároztam, hogy jól megváratom a válasszal, csak otthonról írok neki.
Elérkezett az utolsó nap Páván, lassan vége a nyárnak és jönnek a dolgos napok, ismét kezdődik az iskola. Anyukámmal csütörtökön, augusztus 27-én utaztunk vissza, Marosvásárhelyre.
4 hozzászólás
Nem hiányzott a romantika, de látom még csak ismerkedtél a fiúkkal, komolyabb még nem alakult ki…pedig néha azt hittem hogy ebből több lesz.:) (Ne érts félre, igaz szerelemre gondoltam.):)
Abbam az időben még a szerelemhez fiatal voltam. Akkor nem siették még el a fiatalok annyira a szerelmet. Aztán akadt elég romantika is, kicsit később, de nemsokára….
Köszönöm a látogatásodat.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Milyen szerencse, hogy megmaradtak ezek a fiatalkori naplóid, és egyebekközt megtudhatjuk belőlük, hogyan is teltek a fiatal polgár lányok nyarai a múltban. Nagyon érdekes olvasmány volt ez is.
Üdvözöllek: Zagyvapart.
Örülök a látogatásodnak, igen nagyon kellemes diákkori élményeim maradtak meg, eredeti alapon, mivel szorgalmas naplóíró voltam. Minden kellemes és kellemetlen törénést megörökítettem. Magamnak is kellemes olvasmányt találok bennük.
Köszönöm, hogy nálam jártál.
Üdvözlettel: Kata