Utolsó döfés

Az asztalon egy kés hever,
A látványtól a víz kiver.
Az asztalhoz közelítek,
Egy álomképet vetítek.
De a késen jelek vannak,
Látom, kezeim mozognak.
Hallom. Suttog nekem a kés:
„Csak még egy utolsó döfés.”
Látom. A kés tökéletes,
És csodálatosan éles.
Belesimul a kezembe,
És csak suttog a fejembe.
A kés irányítja kezem,
Nem az enyém már a testem.
Suttog. Suttog nekem a kés:
„Csak még egy utolsó döfés.”
Megérzem a kés vérszomját,
Gyűlöli régi gazdáját.
Suttogva szól nekem a kés:
„Sietni kell, úgyhogy ne késs!
Szúrni, vágni nem is nehéz,
Csinálom én, de kell egy kéz.”
Gonoszan súg nekem a kés:
„Csak még egy utolsó döfés.”
Már ellenállni sem bírok,
Hiszen már nem is akarok.
Együtt mozgok hát a késsel,
Nem időzöm heveréssel.
Keresem a régi gazdát,
Belemártom tulajdonát.
Suttog, suttog nekem a kés:
„Csak még egy utolsó döfés.”
A kés lelke gonosz, szörnyű,
De ugyanakkor gyönyörű.
Nem nyugszik, míg vért nem ízlel,
És nem éri be kevéssel.
Észbe kapok, nem akarom,
Az asztalra visszarakom.
Könyörögve kérlel a kés:
„Csak még egy utolsó döfés.”