Sándor idegessége szinte méterről méterre fokozódott, ahogy elegáns fekete Toyotájával araszolt a végtelennek tetsző kocsisorban. Ezúttal nem csak a szokásos dugó bosszantotta fel, amely hozzátartozott a fővárosiak mindennapjaihoz. Alig aludt az éjjel, és már reggel gyomorgörccsel ébredt a gondolattól, hogy ismét megalázó elutasításban lesz része. Közel három hónap telt el azóta, hogy elveszítette az állását, és bár jó szakembernek tartották, és kiváló referenciákkal rendelkezett, egyre kilátástalanabbnak érezte, hogy sikerül valaha munkahelyet találnia. Amióta csak az eszét tudta, építészmérnök akart lenni, és amikor fiatal felnőttként kikerült az egyetemről, diplomával a zsebében, azt hitte, övé a világ. Kezdetben minden simán ment, az első helyre, ahová jelentkezett, rögtön fel is vették. Harmincegy évesen megnősült, és pár évvel később megvehették első közös otthonukat. Azután megszülettek az ikrek, így egyszerre letudták a családalapítást. Sándor kiugróan magas fizetése lehetővé tette, hogy az asszony otthon maradjon legalább a gyerekek hároméves koráig. Anna nagyszerű feleségnek és csodálatos anyának bizonyult. Mire Sándor hazaért a munkából, a túlórázások miatt általában nyolc óra után, az egész lakás ragyogott, az ikrek már lefeküdtek, s a tűzhelyen meleg vacsora várta. Hétvégeken gyakran kirándultak a srácokkal, és évente legalább egyszer megengedhettek maguknak egy kéthetes balatoni nyaralást. Mire a fiúk kamaszodni kezdtek, elcserélték a kétszobás panellakást egy háromszobás, Pest környéki családi házra, persze némi ráfizetéssel. Az utolsó években Görögországba és Olaszországba is eljutottak.
Már éppen azt tervezgették, melyik egyetemre felvételizzenek a fiúk, amikor a tervezőirodánál váratlanul leépítésekre került sor. Sándor hiába reménykedett, hogy rátermettségével, szakértelmével és a cég iránt tanúsított hűségével az évek során bebiztosította a helyét.
– Itt vannak a tehetséges fiatal kollégák, kedves Sándor – kezdte a főnöke, amikor egyik délelőtt behívatta az irodájába. – Lehetőséget kell adnunk nekik a kibontakozásra. Nem küldhetem el őket, hiszen…
– Úgy érted, ki vagyok rúgva? – Sándor udvariatlanul a hatvan körüli férfi szavába vágott. Egyszerűen nem akart hinni a fülének.
– Nem kell túldramatizálni a dolgot, Sándor! Te nagyszerű mérnök vagy, bizonyára két kézzel kapkodnak majd érted – csitította az igazgató. – Nekünk viszont szükségünk van némi vérfrissítésre. Megnőtt az igény a modern épületek iránt…
– Mert én túl maradi vagyok, igaz? – Sándor legszívesebben képen törölte volna.
– Megígérem, hogy olyan referenciát adok, amivel egykettőre elhelyezkedhetsz. – A testes férfi szuszogva felállt, és kezet nyújtott neki, jelezve, hogy részéről befejezte a beszélgetést.
Sándorban egy világ omlott össze, de a büszkesége nem engedte, hogy könyörögjön. Inkább teljes gőzzel belevetette magát az álláskeresésbe. Anna igyekezett leplezni a riadalmát, amikor este vázolta neki a helyzetet.
– Ne aggódj, szívem, van annyi tartalékunk, hogy kitart, amíg találsz valami rendes helyet – nyugtatgatta a férjét. – Jó, mi több, remek szakember vagy, hamarosan lesz munkád, meglásd!
Sándor most is a felesége biztató szavaira gondolt, mint minden alkalommal, ha állásinterjúra ment. Mihelyt leparkolt az irodaépület előtt, megigazította a nyakkendőjét, vett egy mély lélegzetet, és belépett a csupa üveg előcsarnokba. Egyenesen a középen elhelyezkedő recepciós pulthoz sietett.
– A személyzeti vezetőhöz jöttem. Kilencre vagyok bejelentve – közölte a csinos, fiatal nővel meglehetősen mogorván.
– Horváth úrnál még vannak. Kérem, foglaljon helyet! – mosolygott rá a szőke leányzó, miközben az óriás cserepekben zöldellő fikuszok felé mutatott, amelyek tövében ultramodern fotelok sorakoztak.
Sándort idegesítette a kedvessége. Mit vigyorog rá ez a nő?
– Minek rendeltek ide kilencre, ha megváratnak? – morogta cseppet sem barátságosan.
– Elnézést, uram, de előfordul, hogy egy-egy megbeszélés elhúzódik – mentegetőzött a lány, s közben mintha még szélesebben mosolygott volna.
A férfi agyát hirtelen elöntötte a düh.
– Nem koldulni jöttem ide, hanem azért, mert dolgozni akarok! – Észre sem vette, hogy kiabál.
– Értem én, kérem, és szívből remélem, hogy sikerrel jár Horváth úrnál. – mondta a szőkeség szelíden, és együtt érzően ráemelte nyílt tekintetét. – Tudom, milyen rossz lehet magának…
Sándor ökölbe szorította a kezét.
– Ugyan honnan tudná! Magának van állása. Egész nap itt ül a kényelmes karosszékében, és idétlenül vigyorog minden erre tévedő alakra – dohogott. – Még hogy tudja…
A lány eleresztette a füle mellett a sértő megjegyzést, és természetes bájjal megkérdezte:
– Hozhatok önnek egy kávét? Kellemesebben telik az idő…
Sándor tétovázott. Bár a vérnyomása már az egekbe szökött, úgy gondolta, legalább dolgozzon meg ez a nőszemély a fizetéséért.
– Jó, nem bánom – vonta meg a vállát.
A lány szeme derűsen megcsillant, láthatólag örömmel töltötte el, hogy tehet érte valamit. Sándor azt várta, hogy feláll, és előjön a pultja mögül, ehelyett ülve maradt, és két izmos karjával lendületesen megtekerte a… a széke hatalmas kerekeit. Halkan maga elé dudorászva kigurult a csillogó járólapra, és meg sem állt a kávéautomatáig.
Sándor elképedve bámult utána. Fel nem foghatta, hogyan lehet egy mozgássérült, fiatal nő ilyen vidám. Akaratlanul is lepillantott saját egészséges lábaira, és hirtelen elszégyellte magát. Hogy merészel panaszkodni a munkája elvesztése miatt, amikor itt ez a nő, aki nem tud járni, mégis majd kicsattan az életkedvtől?
Önmaga számára is érthetetlen módon, szánalom helyett némi irigység lopózott a szívébe…
21 hozzászólás
Szia!
Az ember körülményeinél sokkal fontosabb, hogy hogyan tekinti az aktuális helyzetét. Fontos dologra hívtad fel a figyelmet!
Kedves Inesita!
Igyekszem mindig közérdekű témákat feldolgozni… Köszönöm, hogy olvastál.
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Nagy érdeklődéssel olvastam az írásodat, maximálisan lekötötte a figyelmemet elejétől a végéig 🙂 Tetszett a végén a nőben rejlő kedvesség és megértés… és úgy általában az egész! Nekem is az jutott eszembe a végén, amit Inesita írt, hogy nagyon fontos dologra hívtad fel a figyelmet.
Üdv.: barackvirág
Kedves Barackvirág!
Mindig megörvendeztetsz a látogatásoddal:) Örülök, hogy tetszett ez a kis írásom!
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Az emberek hajlamosak rá, hogy dramatikusan szemlélik a saját sorsukat, mintha a világ készülne összedőlni, minden probléma olyan hatalmasnak tűnik, De aztán egy ilyen találkozás helyrebillenti őket. Rögtön ráébrednek, hogy nem is olyan nagy az ő problémájuk a másikéhoz képest. Legalábbis velem így szokott történni 🙂
Nagyon tetszett a történeted 😀
Üdv.:
Jessie
Kedves Jessie!
Remekül összefoglaltad írásom mondanivalójának lényegét:) Köszi, hogy olvastad!
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Borzasztó tragikusnak látjuk a saját sorsunkat mindaddig, amíg az élet nálunk rosszabb helyzetben lévő embereket sodor elénk, hogy elgondolkodjunk. Tetszik az írásod.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Jelen esetben egyáltalán nem biztos, hogy a mozgássérült lány rosszabb helyzetben van, mint Sándor. Sőt! Mivel ő elfogadta az állapotát és nem kesereg feleslegesen olyasmin, amin nem változtathat, tud örülni az életnek:) De azt hiszem, te is így gondolod, de való igaz, hogy a kerekes szék az egészségesek számára rosszabbnak tűnik minden egyéb gondnál, és ez ráébreszti őket arra, hogy a saját bajuk eltörpül pl. egy ilyen állapothoz képest… Köszönöm, hogy ismét benéztál hozzám:)
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Mindenki azt gondolja az ő baja a legnagyobb aztán sokszor szembesülünk azzal, hogy mások sokkal rosszabb helyzetben kénytelenek élni. Nekem is tetszett a történeted és elgondolkodtató!
Barátsággal Panka!
Kedves Panka!
Örülök, hogy tetszett és köszönöm, hogy elolvastad:)
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Jó kis lecke, annyi szent!
Jó lenne, ha sok ember számára nem kellene minden rádöbbenéshez ilyen erős sokkhatás.
Tetszett a történet!
Gratulálok!
Kedves Eszesg!
Olykor csak egy erős sokkhatás segít a feleszmélésben… Néha pedig még az sem… Köszönöm, hogy olvastál:)
Üdv: Borostyán
Minden relatív. Erről az a mondás jutott eszembe (és ide szó szerint illik), hogy "Mindig sírtam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam olyan emberrel, akinek nincs lába". Tetszett írásod, amely ráébresztett erre az örök igazságra!
Ha egyetlen apró megjegyzést megengedsz (bár tudom, hogy mint írással foglalkozó szakértőnek nemigen van szüksége a tanácsomra), én a végén feleslegesnek éreztem a "Sándor azt várta…" kezdetű mondat első felét. Persze, hogy azt várta! Ha ez nincs leírva, akkor is ugyanekkora (vagy nagyobb) döbbenetet okoz, ha rögtön azt olvassuk, hogy kerekesszékes a titkárnő.
Szeretettel
W
Kedves Weiland!
Az általad idézett mondást én egy keresztyén közösségben hallottam, és valójában ez mozgatta meg a képzeletemet:). A megjegyzésedhez: Mindenképpen be akartam vezetni egy félmondattal a meghökkentő momentumot. Talán jobban hangzana, hogy "Sándor arra számított…" Köszi, hogy olvastál:)
Üdv: Borostyán
Kedves Mindnyájatok!
Engedjétek meg nekem azt a merészséget, hogy hozzáfűzzem véleményemet a tietekhez. Szerintem az, hogy kerekes székben ül a titkárnő valóban szomorú számára és bennünk együttérzést kelt, de ezzel a munkanélküli mérnök még nem tömi be gyermekeinek a száját, ha azok megéheznek. A mozgássérült helyzete valóban drámai, azonban az egészséges és tehetséges munkanélküli kétgyermekes apa helyzete se irigylésre méltó. Igaz, mondhatnák neki, hogy menjen földet hányni, mert jó erős és megbírja…!? Valóban a saját bajod számodra a legsúlyosabb és az, hogy másnak mégnagyobb van az senkit se vigasztal. Borostyán, megint élvezettel olvastam gördülékeny írásodat, amely gondolkodóba ejtett! Szeretettel üdvözöllek benneteket! Katalin
Kedves Katalin!
Úgy érzem, kicsit felhúztad magad… Teljesen igazad van abban, hogy egy másik ember baja cseppet sem vigasztalja azt, aki szintén nyomorúságos helyzetben van. De olykor talán elgondolkodik azon, hogy nem teheti fel magának a "miért pont én?" kérdést, hiszen nem csak ő az, akinek kijut a nehézségekből… És talán erőt ad a küzdéshez, ha látja, hogy mások sem adják fel… Köszönöm, hogy olvastál, kedves Katalin:)
Üdv: Borostyán
Borostyán édes, nem húztam fel magam, szó sincs róla, csak lehet, hogy túl nagy lendülettel kezdtem a magam látószögét élsítgetni. Azt hiszem ez egy olyan probléma, amelyen sokan elgondolkoztunk. Jól tetted, hogy felvetetted írásodban. Kellemes vasárnapot kívánok! üdv. Katalin
Kedves Borostyán!
A téma aktuális-sőt-azt hiszem belépett az örökzöldek sorába.Nagyon hiteles vagy.
Kedves Májusfa!
Köszönöm elismerő szavaidat, nagyon jólesnek:)
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán,
az előttem szólok már mindent elmondtak…….én is csak gratulálni tudok.nem mellesleg ismerek olyan mozgásában erősen korlátozott embert, kiben több élni akarás, s tisztelet van, mint sokakban a mai világunkban
"ha le tennének eléd három batyut bennük három ember bajaival……bizton a sajátodat vennéd vissza"
Köszönöm a gondolatközlést:
john
Kedves John!
Ha az ember képes elfogadni a korlátait és nem tekinti tragédiának a testi fogyatékosságát (vagy bármi mást, ami éppen terheli), kitárul előtte a világ, nem beszűkül:) Én köszönöm, hogy olvastál!
Üdv: Borostyán