Anna lehunyta a szemét, és önfeledten odatartotta szőke hajjal keretezett arcát az őszi nap utolsó sugarainak, amelyek a fogaskerekű vasút ablakán kétszeres erővel sütöttek be. Zsóka már vagy két megállóval korábban feladta a próbálkozást, hogy beszélgetést kezdeményezzen a barátnőjével, aki ezen a délelőttön furcsán álmatag tekintettel csatlakozott hozzá a körszállóval szemközti végállomáson. Valami történhetett vele, gondolta a formásan telt, fekete hajú lány, de elhatározta, hogy nem faggatózik. Ha Anna akarja, majd elmeséli, mitől jár ma a fellegekben.
– Jó ötlet volt Mary Poppinstól, hogy ma reggel felkeresse a nőgyógyászát, így legalább tovább alhattunk – törte meg végül Anna a csöndet. Szerette a negyvenes évei közepén járó tanárnőt, aki lelkesen igyekezett beléjük verni a német nyelvtant. Ő aggatta rá a kedvelt mesefigura nevét is.
– Nem lenne rossz mindennap tízre járni – helyeselt Zsóka, és készülődni kezdett a leszálláshoz. – Utálok korán kelni.
A fogaskerekű hangos fékcsikorgással megállt a Széchenyi-hegyi végállomáson. A két lány derűsen csevegve kilépett a szabadba, ám nyomban fázósan összehúzták magukon kigombolt kabátjaikat. Az októberi szél bele-belekapott a hajukba, mintegy tanúsítva, hogy a nyáriasan meleg napsütés ellenére igenis beköszöntött az ősz.
– Brrr! Majdnem fázom – jegyezte meg Zsóka, és megigazította a vállán tankönyvekkel teli bőrtáskáját.
Anna már éppen válaszra nyitotta az ajkát, amikor különös kis csoportra lett figyelmes. A széles járdán két fiatal nő terelgetett egy csapatnyi két-hároméves kisgyermeket, akik egyforma, piros, illetve kék overallokat viseltek.
– Nézd csak, bölcsisek! – bökte oldalba a barátnőjét Anna, és ellágyulva figyelte az apróságokat. – Milyen édesek!
Zsóka unatkozva ásított egyet.
– Államisok – vetette oda közömbösen, majd a szőke lány értetlenségét látva hozzáfűzte: – Intézetisek. Nem tudod, az mit jelent?
Anna bólintott.
– Árvák – felelte elszomorodva.
Az egyik gondozónő érdeklődéssel hallgatta a lányok beszélgetését, majd halkan közbeszólt:
– Nem mind árvák. Többségüket elhagyták a szüleik.
Anna arcára kiült a döbbenet. Vajon mi késztethet embereket arra, hogy a gyermeküket intézetbe adják???
Ekkor a kis csoport odaért hozzájuk. Egy szöszke, angyalhajú kislány meghitten Anna tenyerébe csúsztatta apró kezecskéjét, és hatalmas, tengerkék szemével felnézett rá.
– Néni, te vagy az én anyukám? Ugye hazaviszel?
Ugyanebben a pillanatban egy fekete szemű, rövidre nyírt hajú kisfiú, valóságos kis vasgyúró, belecsimpaszkodott Zsóka nadrágjába, és vékony gyerekhangján követelődzve harsogta:
– Néni, Te engem válassz!
Zsóka villámgyorsan lefejtette magáról a gyerek ujjait.
– Még csak az kellene! Elég nyűg nekem az öcsém! – mondta alig hallhatóan.
Anna megütközve meredt a barátnőjére. Soha nem hitte volna, hogy ilyen lelketlen tud lenni! Miközben lágyan simogatta a kicsi lány keskeny vállát, lázasan törte a fejét, mivel vigasztalhatná meg. A bizalmat sugárzó, kék szempárba pillantva hirtelen gombócot érzett a torkában. Másodpercekig küzdött a könnyeivel, azután vadul futásnak eredt. Szőke fürtjei lobogtak a szélben, ám neki egyre csak ez dübörgött az agyában: Mit is lehetne mondani ezeknek az ártatlan csöppségeknek, akiket elhagytak a szüleik?
– Hé, Anna! Várj meg! – kiáltott utána Zsóka, de Anna csak rohant, egyre sebesebben, mint akit kergetnek.
Futás közben ösztönösen a hasára szorította a kezét, hogy megoltalmazza az odabent növekvő kis lényt, akinek a létezését még csak a férjének árulta el. Mélyen megrázta a váratlan találkozás a kis otthontalanokkal, de egy dologban biztos volt: Bárhogy is alakul az élete, ő soha nem tudná intézetbe adni a gyermekét!
Attól a naptól kezdve Anna egy megállóval előbb leszállt a fogaskerekűről, hogy még csak véletlenül se fusson össze a szomorú sorsú kicsikkel. Úgy érezte, képtelen lenne a szemükbe nézni, bár maga sem tudta, miért…
14 hozzászólás
Ügyes írás. Szépen ábrázolsz hangulatokat!
Az eleje kicsit döcög; könnyű a hosszú mondatokban elveszni (és nem a szó pozitív értelmében), ám a novella egésze nagyon jó. Jól viszed végig a történet, a lezárás is a helyén van. Néhol lehetne egyszerűsíteni a szerkezeteket, de óriási hiba nincs benne…
Gratulálok: Kuvik
Kedves Kuvik!
Köszönöm elismerő szavaidat. Örülök, hogy tetszett:)
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Remek szerkezetű, jól érthető műved, teljesen életszerűen láttatja, érezteti a jelenséget, azt a torokszorító érzést amikor az ember elesett vagy árva gyermekeket lát. Gratulálok
Kedves András!
Elárulom, hogy e találkozást személyesen éltem át évekkel ezelőtt, és azóta sem tudok szabadulni a torokszorító érzéstől… Köszönöm, hogy elolvastad:)
Üdv: Borostyán
A minap láttam egy dokumentumfilmet a nevelőotthonban élő gyerekekről. Mindegyikük szemében ott volt a szeretetéhség az igazi otthon után való vágyódás .Sajnáltam őket nagyon. Történeted szépen fogalmazza meg ezeket a gondolatokat.
Majka
Kedves Majka!
Köszönöm, hogy elolvastad írásomat. Örülök, hogy tetszett. A célom csupán az volt, hogy minél többen elgondolkodjanak az elhagyott sorsú gyermekek szomorú életén.
Üdv: Borostyán
Ha mint novellát nézem, akkor azt mondom, hogy túl sokat pazarolsz az elején a lányok külsejének a leírására. Pl a történet szempontjából lényegtelen, hogy a fekete hajú lány formásan telt-e, vagy éppen fekete haja van-e, és Anna is lehetne barna is, nem fontos. Úgy kellene megírni őket, hogy lássam magam előtt – és nem csak azért, mert te a számba rágtad, hogy ők ilyenek. Egyébként szerkezetileg tetszik, a közepétől már nem pazarolsz annyi időt a külsőségekre.
Történetileg jól végigvezetett, kerek történet, csak nekem a végén van egy kis bukfenc. Ha a lányok még iskolások (tankönyvek, némettanár, mesefiguráról való elnevezés) akkor hogy jön ehhez a férj? Még akkor is, ha egyetemisták. Mert a babát ég csak csak értem… 🙂
Hát, "röviden" ennyi 🙂
panna
Kedves Panna!
A történet velem esett meg úgy ezer évvel ezelőtt:) Egy kétévse nyelviskolába jártam a Rendőrtiszti Főiskola területére, és bizony 19 évesen már férjnél voltam, és nem sokkal később megszületett a legidősebb fiam. A kis elhagyottakkal személyesen találkoztam, és azóta sem feledem őket, a szomorúságot a tekintetükben.
Köszönöm, hogy olvastál:)
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Belegondolotam, hogy én mit csinálnék Anna helyében, de én sem reagáltam volna másképp. Fogalmam sincs, mit mondtam volna. Nagyon tetszenek az írásaid, és ez alól ez sem kivétel 🙂
Tiszta, egyszerű de nem közönséges, tartalmában világos, logikusan felépített írás. Hát igen, így kell ezt csinálni! Üdvözlettel, Katalin
Kedves Katalin!
Örülök, hogy olvastál és olvasol:)
Üdv: Borostyán
Kedves Jessie!
Örülök, hogy a rendszeres olvasóim között tudhatlak:)
Üdv: Borostyán
Számomra döbbenetes, hogy mennyire jól át tudod adni a való élet mozzanataiban rejlő egyszerű igazságokat… amelyek gyakran közvetlenül előttünk vannak, mégsem vesszük észre… pedig fontosak…
Magáról az írásról előttem Katalin már mindent elmondott, csak ismételni tudnám.
A téma pedig… ó, igen… hogyan is lehet elhagyni egy ártatlan kicsi gyermeket, aki az első pillanattól kezdve az anyjára vágyik…
Örülök, hogy van valaki itt, az Íróklubon, aki bátran és mindenki számára érthetően megfogalmazza ezeket a dolgokat! Nagyon becsülendő!
Üdv.: M.
Kedves Mona!
Nagyon köszönöm elismerő szavaidat! Igyekszem közérdekű és talán a kelleténél kevesebb figyelmet kapó témákat feldolgozni, már amennyire ez lehetséges röpke egy oldalon:)
Üdv: Borostyán