– Örülök, hogy semmit sem tudok rólad…és te örülsz, hogy te sem tudsz semmit magadról?
– Amíg nem ismerem meg önmagam igazán, addig lesz értelme élnem!
– És mi lesz, ha egy napon felkelsz, meglátod az igazi önmagad, és kiábrándulsz abból az emberből, aki több mint 20 évig voltál?
– Akkor lépsz majd be újra az ajtón, és azt mondod: most már tudok rólad mindent, nem kellenek új kezdetek, unalmas lenne üres lappal az életünk, csak keressük meg egymásban önmagunkat, és legyünk végre azok, akik egykoron voltunk!
– Gondolod, hogy ketten egy utat képesek leszünk járni, hiszen te vagy az ég, én a föld? Te vagy a tűz én meg a víz; te vagy a fény, én a sötétség.
– Ha én vagyok az ég, most egy kicsit arra vágyom, hogy leereszkedhessek. Ha én vagyok a tűz, érzem, túlságosan lángolok, lehűlni támad kedvem. És ha én vagyok a fény, úgy érzem, elvakulok önmagamtól, szükségem van arra, hogy a sötétben elrejtőzhessek és megpihenjek.
– Én pedig már a tűzre vágyom, hogy lángoljon testem-lelkem. Az egekig szeretnék úszni, repülni – mindegy hogyan, csak jussak el a magasba. És egyre vonz a fény, a megvilágosodás, mert érzem, ott olyan világ és személyiség vár rám, ami valójában lenni akarok.
– Akkor talán eggyé fonhatnánk mindazt a csodát, amit mi külön-külön birtoklunk…
Megölelt…és én lettem a legtisztább föld, a legtüzesebb víz, a legfényesebb sötétség. És ő?
Maradt olyan, amilyennek megismertem…de boldogabbak voltunk, mint valaha.