Ez is 1944-ben történt
Marosvásárhelyen, 1944. július 6-án.
HARMADIK ÉVFOLYAMOT követő vakációt nem akartam csupán pihenéssel eltölteni, ezért – mivel kilátásom nyílt rá el akartam valahol helyezkedni. Ezért nyár elején, egy verőfényes napon megjelentem a Burger-kertben. Marosvásárhelynek ez egy gyönyörű része, egy rendezett parkerdő (itt tartották nyaranta a kisiskolások nyári táborát). Egyik osztálytársamat is itt alkalmazták. Tetszett a környezet és arra gondoltam, milyen jó lenne nekem is itt dolgozni nyáron. Vilmos bácsi, édesapám kollégája vezette a nyári tábort, az ő közbenjárásával engem is fölvettek a táborba.
Másnap Pityuval testvérbátyámmal mentem fel a Burgerbe. Csodálatos, hogy engem is fölvettek! Már szerdán 8 órakor kezdhetem a munkát! Örömmel újságoltam el otthon szüleimnek a jó hírt.
NAGYMAMÁNÁL PÁVÁN, rokonok körében töltöttem a nyár további részét. Nem sokáig élvezhettem itt a vakációt, mert a történelem mindenbe beleszólt. 1944. augusztus 23-án táviratot kaptam otthonról:
Kata azonnal induljon haza!
Mi történt otthon? Elsírtam magam. Gyorsan csomagoltam, mert már reggel indulnom kell.
Elbúcsúztam a rokonoktól. Szegény Nagyanyám! Azt mondta nekem: Katakám, utoljára látlak! (Utólagos bejegyzés: sajnos, valóban úgy történt, soha többé nem láthattuk egymást!)
Nagyon szomorú búcsúzkodás volt. Úgy éreztük mindnyájan, hogy veszélyes, komoly idők közelednek.
Ilus néni kocsival kísért az állomásra. Ott értesültünk arról, hogy éjjel árulás történt, a románok Yassynál átálltak az ellentáborba.
Nagyon aggódott Ilus néném, hogy hazaérek-e? Mi lesz, ha utazás közben megszakad a vasúti összeköttetés? Akkor aztán se itt, se otthon nem leszek. Ellátott jó tanácsokkal, ha valami nem várt dolog történne út közben, nyugodtan menjek be bármelyik katolikus plébániára, és ott kérjek segítséget.
EZEKET A SOROKAT már itthon Marosvásárhelyen írom. 1944. augusztus 24-ikét mutat a naptár. Tegnap a vonaton mindenki olyan furcsán viselkedett. Hirtelen minden megváltozott. Mindenki a politikával foglalkozott. A körülöttem ülők akárcsak én telefon vagy távirati értesítésre indultak útnak.
Egy kedves tanárnő volt az útitársam, Szeged mellett lakik, ő is a Székelyföldön járt, Kézdivásárhelyen, katona férjét látogatni. Egy fiatal tanító pedig velem szemben ült, ő Kolozsváron lakik. Nagyon foglalatoskodott körülöttem.
Otthon izgalommal várták érkezésem. Féltek, hogy mégsem fogok azonnal indulni. Szerencsére, nem történt semmi baj, fontos, hogy itthon lehetek.
Utolsó vacsora otthon Marosvásárhely, 1944. szeptember 8.
APUKA ÉS PITYU behívót kapott (Guszti bátyám már a fronton van). Még nagyobb a felfordulás a városban, mint eddig. Tegnap a városházán polgári személylapot akartam kérni, s a 46-os szobát már zárva találtam! Érdeklődésemre a folyosón közölték velem:
Szombathelyen tessék keresni!
Köszönöm, válaszoltam, és arra gondoltam: ha már a hivatalokat költöztetik, nagy baj lehet. Apukám otthon azzal próbált vigasztalni, hogy ő tudja, mikor kell majd félni, jók az összeköttetései. Én próbáltam nyugodt maradni, talán valami csodában bíztam, hátha mégis maradhatunk, nem kell elhagynunk az otthonunkat.
Délután Ötvös érkezett a bátyámmal (most kapták meg a képesítőt a tanítóképzőben). Meghívtak estére egy flekken vacsorára, hogy együtt ünnepeljük meg ezt a nevezetes napot. Jó, én benne vagyok. Öt fiú jön (Pityu osztálytársai) és mi ketten lányok).
A Ritz pincébe mentünk. Flekken ugyan nem volt, helyette Tordai-pecsenyét vacsoráztunk. Utána finom, félédes pezsgőt ittunk, amitől megjött a hangulatunk. Dalolgattunk és táncoltunk. A fiúk óriási pirosszegfű-csokorral (50-50 szál!) kedveskedtek nekünk.
Jól éreztük magunkat, mégsem voltunk igazán vidámak. Valami ismeretlen árnyék telepedett közénk, mintha minden megváltozott volna körülöttünk. Lelkileg én se voltam egészen ott, gondolataim messze kalandoztak azokhoz, akik távol vannak ugyan tőlem, de szívemben hordozom őket.
Tizenegy óra után mentünk haza. Legszebb emlékeim között őrzöm ezt az estét, mert ez volt az utolsó, ami még szép lehet itt, Marosvásárhelyen. Csodálatos, hogy ma nem volt légiriadó a megszokott időben. Talán azért, hogy az esténk zavartalan legyen.
Indulnunk kell: Marosvásárhely, 1944. szeptember 9. szombat
ALIG ALUDTUNK valamit. Már közelről hallatszik az ágyúdörgés, a front egyre közeledő, félelmetes moraja. A repülők állandóan zúgnak fölöttünk. Borzasztó a felfordulás mindenütt! Egymáshoz szorosan közel, állandóan mennek a különféle járművek, civil- és hadi felszerelésekkel. Katonák kocsin és gyalog: magyarok; németek… Költöztetik a kórházakat.
A nagy-állomás felé ahol lakunk még annál is nagyobb a felfordulás. Az utakon nem lehet keresztülmenni.
A katonai parancsnokságon ajánlották Apukának, hogy most már vonaton vagy gyalog – ha elhatároztuk, hogy megyünk indulnunk kell a front elől. Itt az utolsó perc. Ki tudja, mi lesz Erdély sorsa a háború befejezése után?
Szüleim döntöttek, hogy azonnal csomagolunk. Hárman megyünk: Anyukám, Bandi testvérem és én. Személyenként egy-egy nagy személypoggyászt lehet feladni, és mindenki vihet magával egy kisebb bőröndöt, amibe a mindennapi személyes holmija, s még egy váltás ruha belefér. Én a kincseimet bepakoltam: imakönyveimet, a fényképezőgépet, családi fotókat, naplóimat.
Guszti bátyámat tavasszal hívták be, már a fronton van. Pista bátyám is megkapta a behívóját, Apám pedig itt teljesít szolgálatot Marosvásárhelyen. Ő se marad sokáig, levente-csapatot menekít Nyugat felé.
Utolért bennünket a front Kisbárkány, 1944. december 16.
HIÁBA MENEKÜLTÜNK ezer kilométert. Az ablakból látom, hogy a szomszéd kert felől orosz katonák tömege érkezik, vállukon, fejükön tarka, zabrált abroszokkal, ágytakarókkal egymás után ugrálnak át a szomszéd folyosójáról az iskola udvarába és sietve távoznak a falu felé. Hozzánk egyikük benyit: Szó nélkül leemeli a konyhaszekrényre fölakasztott egyetlen zsebóránkat, füléhez emeli, zsebre dugja, majd egy másikat fölakaszt a helyére, ami nincs felhúzva.
Utána kedves vendégünk; kínálás nélkül belemarkol a tálba és marokszámra kiemel a friss pogácsából, s a zsebeit megtömve, ahogy jött köszönés nélkül távozik.
Hajnali négy órakor minden zúg és morajlik, remeg az egész környék… Félelmetes, ahogy fejünk fölött süvöltnek a különféle gyilkos lövedékek. Tehát itt, a világvégén sem kerülhettük el a frontot, hiába menekültünk ezer kilométeren át!
Zörgetnek az ajtón, a szomszédból jöttek értem. Egy idegen van náluk, nem értik egymást! Sietve indulok hozzájuk. Egy hiányos öltözetű, riadt ember ül a konyha saroklócáján. Lengyelül és németül beszél. Kifaggattam, s elmondta, hogy az oroszok elől menekült. Kapott enni, meleg ruhát, kabátot, én pedig a kerítésen átmászva jutottam haza.
Az udvar megint németekkel van tele, itatják a lovaikat. Újra kezdődött a csimm-bumm. A németek hamar elindultak Nagybárkány felé, a menekültnek is sikerült velük elmenni. Sokáig tartott a lövöldözés.
Még hogy ez a kicsi falu a világ vége? A front ide-oda mozog. Hol németek, hol oroszok váltják egymást.
Micsoda fontos hely lett Kisbárkány, ez a 44 házból álló kis falu!
FÉLELMETES. Néhány óra alig telt el, s megint tele van az erdőszél orosz katonával, körös-körül feketéllik tőlük a behavazott környék. Mindenhová benyitnak, hozzánk is. Ami kezükbe kerül, mindent visznek. Nyitogatják az ajtókat, szekrényeket, fiókokat, németet keresnek, azt kiabálva: Nyemecki, nyemecki? Idegesek s nem valami barátságosak.
Megint benyit három vad tekintetű orosz, ők is németet keresnek, közben Bandi testvéremre mutogatnak. Anyukám eddig szót tudott velük érteni, de most hiába magyarázta, hogy a fiú nem német, hanem a fia. Megmutatta nekik a pecséttel ellátott arcképes vasúti igazolványát. Elkapták tőle, összetépték, rátapostak, tovább hadonásztak. Mindnyájan halálra rémültünk. Mi lesz most? Nem akarják megérteni!? Azt hittük, hogy a szemünk előtt fogják agyonlőni. Csak nagy nehezen csillapodtak le.
Sokan bejöttek a nagy konyhába, melegedni, a földön körben ülve kártyáztak. Még a lábszárukon is, bokától térdig sok-sok karóra van fölcsatolva. Ki tudja, miért kell nekik annyi karóra?
1944. december 19.
ALEXANDER KATPITÁNY napok óta befészkelte magát hozzánk: Azt mondta, itt marad, hogy ne féljünk. (Én mégis félek.) A frontról jön be pihenni, a konyhában egy heverőn most is alszik. Közben két fiatal katona berobban az ajtón, körülnéznek. Az egyik Pityu bátyám nadrágját gyömöszöli a táskájába.
Anyukám fölébresztette a kapitányt: Kaptány, ébredjen, elviszik a fiam egyetlen nadrágját! Alexander felkelt, nagyon begurult. Elkapta a gyereket, akinél a nadrág volt, és a szó szoros értelmében hátulról belerúgott. Anyukám értette, mit mond neki: Nem szégyellitek magatokat, menekültektől zabrálni? Gyorsan eliszkoltak, s őket többé nem is láttuk.
1944. december 21. csütörtök
AZ OROSZOK bejövetelének első pillanatait a légnyomás miatt kitöredezett ablakú, dermesztően hideg szoba padlóján hasalva, naplómban örökítettem meg. Alig bírom a tollamat használni a dermesztő hidegben. Naponta ide lopódzom be, hogy leírhassam a történteket. Fejünk fölött röpködnek az aknák, csak úgy reng a ház. Amikor nagyon erős a hangja, sarokba húzódom. Vaszillal már megbarátkoztunk, sok orosz szót lediktált nekem, már megtanultam néhány mondatot.
Háborús orosz fánk. Éhes katonák jöttek be felszerelve másoktól elzabrált ételfélékkel. Kérték anyukámat, süssék meg ezt az orosz fánkot.
HOZZÁVALÓK: 2 kg 00-ás lisztet (akkor így hívták a legfinomabb réteslisztet, amiben nem volt hiányunk, mert anyukámnak sikerült beszereznie a család számára megfelelő mennyiséget) összedörzsölünk annyi zsírral vagy vajjal, amennyi éppen akad a házban. Majd egy sajtár (abban az időben tej fejéséhez használt, vödörnyi űrtartalmú edény) friss tehéntúrót (valamelyik gazdától csak úgy áthozták) leszűrjük a savót róla.
Utána a család fürdéséhez használt nagyméretű, (esetleg kisúrolt) lavórjába téve, hozzáadunk 5-6 tojást persze feltörve , amit előzőleg villával felverünk, kevés sót, ha van 2-3 kanál cukrot (akkor nem volt), és az egészet alaposan összedolgozzuk.
Gyúródeszkán is történhet a tészta összedolgozása, ha az éppen nem helyettesíti a lövöldözés közben kitört ablakot, mint akkor.
Jó erőben levő gazdasszony kell a rengeteg tészta eldolgozásához! Szegény anyám – az akkori viszontagságok között éppen elég gyenge állapotban végezte ezt a feladatot.
Közben, lehetőleg a régimódi, rakott-tűzhelyre teszünk két nagyméretű, mély sütőtepsit, azokban felolvasztunk annyi zsírt, hogy félig legyen az edényben. Felforrósítás után a tészta masszáját kinyújtva, nagy fánkokat szaggatunk belőle, majd a zsírba helyezve, mérsékelt tűzön mindkét oldalukon szép pirosra sütjük.
Ha van, porcukorral megszórjuk (akkor nem volt, mégis gyorsan elfogyott).
16 hozzászólás
Kedves Kata!
Érdeklődéssel olvasom soraid. Gombócot érzek a torkomban még mindig.
Félelmetesek lehettek az orosz katonák, és mégis akadt köztük olyan, aki segített, és nem hagyta, hogy bántanak titeket. A férfinép a fronton, édesanyád meg ellátta élelemmel az orosz katonákat. Csak elképzelem, mekkora gombóc lehetett az ő torkában. Minden elismerésem. Ezt átélni, és túlélni, nem lehetett könnyű. Mindenesetre, várom a folytatást.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Jól látod, hogy még az ellenséges katonák közt is akadtak olyanok, akik segítettek, s nem fokozták az amúgy is nagyon kellemetlen időket a front idején. Olyan kivételes esetekről is beszámoltam. Bizony, volt borzalmakban is részünk, mégis túl kellett élnünk.
örülök, hogy itt voltál
szeetettel: kata
Nagyon nehéz időszakra emlékeztet az írásod kedves Kata!
Érdeklődve olvasom és várom a többi "szilánkjaidat"
Szeretettel: Ica
Kedves Ica!
Nem könnyű egy háború alatt a front idejét átélni. Annyi biztos, hogy csak azoknak a milliárdosoknak kedvez, akik a fegyvereket és egyebekkel kereskednek, és mégjobban meggazdagodnak belőle. Szerintem nem csak akiket leigaznak rossz, de azoknak sem, akiket besoroznak katonának és sosem tudják, hogy valamikor még hazatérnek-e. Sose legyen sehol többé háború!
Kösz, hogy olvastad, szeretettel: Kata
Kedves Kata!
´ÁTÉLTÉL´ÁTÉLTETEK´rengeteget!
Nehéz felfogni is!
Tudod,miért csodállak? Azért
mert az átéltek nem törtek meg!
Szeretettel:sailor
Ha egy világháború is bekerül az életünkbe, bizony nagyon sokat, sokkal többet át kell élnünk, mint háború nélkül. Én talán azért nem törtem meg, mert mindig bizakodó voltam, még a legnehezebb időkben is, és valahogy éreztem, hogy én túlélem. A családunkban is – hála az Égnek, hogy mindnyájan megúsztuk, pedig Apukámat ebben a háborúban is besorozták és a legidősebb bátyámat is, frontra kerültek, de sajnos a bátyám három évig orosz fogságban volt. Neki aztán voltak bőven élményei, ami másként nem lett volna. Az a legrosszabb, hogy az egész családi életet feldúlta, mindnyájan más pályára kellett lépnünk, mint amit szerettünk volna. Én is képzhőművészeti főiskolára mentem volna, nem közgazdászi pályán folyt volna az életem. Meg az otthont elvesztettük, ezért aztán a család is szétszóródott. De így is jobb, mint ahol a csalában valaki az életét is elvesztette.
Köszönöm, hogy érdekődesz az írásaim után.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata! Lenyűgözve olvasom ezt a történetet, az akkori időkről. Nagyon személyes, nagyon ember-közeli, felkavarja bennem az érzéseket. Olvasom, és olyan, mintha én is ott lennék. Kisgyerekkoromban keringtek ilyen történetek a családban. Egyszerűen megrendítő hallani, olvasni. Egyik nagybátyám például menekülés közben a vonaton halt meg az anyja karjai között vakbélgyulladásban, mert nem volt orvos, nem lehetett leszállni.21 éves volt, egyetemista. Nagyon tetszik amit írsz, várom a folytatást! Szeretettel: én
Kedves Laci!
Bizony – abban az időben – olyan történeteket kellett átélni, ami most – egyelőre nekünk nincs, de van másoknak, akik most nem csak országokon, hanem földrészeken keresztül gyalogolnak, vagy hajókon menekülnének és már hány hajó és csónak utasai a vízben lelték a halálukat, s nem oda érkeznek, ahová szerettek volna menni. Mondhatom, hogy szerencse és Istennek hála, hogy a családunk minden tagja, még akik fronton voltak és a legidősebb bátyám 3 évig tartó fogságából is szerencsésen visszatért. De sokat szenvedtek, mindenkinek voltak nem kellemes emlékei. Nekem azért van annyi emlékem, mert annyi, de annyi minden történt. Most rendezem az alkotásaimat, és abc-szerint fogom A4-es kötetbe rendezni, s kiadom a rengeteg novellámat, történeteket, majd utána a verseket is. Azt még szeretném megélni. Magamnak is jó elolvasni a régmúlt időben történteket. Köszönettel vettem kedves soraidat. Üdv. Kata
Kedves Kata!
Mi, akik nem éltük át, el sem tudnánk képzelni az akkori napokat. Hiteles tolmácsolója vagy azoknak az időknek, és ezt nem lehet eléggé megköszönni neked!
Szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen!
Azért van annyi történetem, s nekem nem kell téma után nyúlni, mert akkor mindez velem vagy körülöttel megtörtént. A családunk és a saját életem, s ami körülöttünk történt, az már történelem. De pontos, naprakész történelem, mivel én a naplómban még azh órát, nem csak a napot megörökítettem. Mondhatom, hogy magam is szeretek gyakran belelapozni ezekbe, s újra átélem.
Köszönöm kedves soraidat
szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Sok háborús történetet tartalmazó könyvet olvastam, filmet néztem, mégis libabőrös lettem, ahogy történeted olvastam. A tőlem idősebb korosztály és szüleim elbeszélése alapján hallottam, hogyan viselkedtek a katonák. Anyám mesélte, hogy az orosz katonákat étellel kellett kiszolgálni. Éppen gombócot főzött vacsorára, és azt megették. Hitetlenkedve nézték, forgatták a gombócot, hogyan került a közepébe a lekvár? Szerencsére nekem ezeket a háborús élményeket nem kellett átélnem, de nagyon együtt érzek azokkal az emberekkel, akik az életben tapasztalták, milyen a háború. Nagyon tetszik, és gratulálok, ahogy a naplód alapján hitelesen leírod az eseményeket.
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Én is utúlag nagyon örülök annak, még úgy is, hogy majdnem mindenünk odaveszett a menekülésünk miatt, de a naplóim megmradtak. Annak híján ennyire pontosan nem tudtam volna leírni megtörtént eseményeket, még ha a naplót az ember csak röviden szokta lejegyezni, mert abból eszébe jutnak a pontos történések. Most olvasom végig a rengeteg novellámat, amit a jegyzeteimből alkottam. Magamnak is emlékezetesek, s újra átélem a kellemes és riasztó eseményeket is. Örülök, hogy a nálam fiatalabb korosztály ezeket ilyen szeretettel fogadja tőlem.
Köszönöm kedves soraidat, szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Rengeteg dolgot átéltél, sokat tapasztaltál, embert próbáló eseményeken mentél keresztül. Szívesen olvasom soraidat, melyből az emberi nagyság tárul elénk.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Örömmel látom, hogy ismét találkoztunk. Mi már az első időktől ismerjük egymást, legalább is így, írásokon keresztül. Kedves soraidat köszönöm.
Szeretettel: Kata
Kedves Eszti!
Örömmel látom, hogy ismét találkoztunk. Mi már az első időktől ismerjük egymást, legalább is így, írásokon keresztül. Kedves soraidat köszönöm.
Szeretettel: Kata
Kedves Eszti!
Örömmel látom, hogy ismét találkoztunk. Mi már az első időktől ismerjük egymást, legalább is így, írásokon keresztül. Kedves soraidat köszönöm.
Szeretettel: Kata