Lajosék az egész nyarat kinn töltötték a „prérin,” a semmire sem jó hétvégi házban, aminek az volt az egyetlen előnye, ami a hátránya is: mindentől távol esett. Sokszor október végéig is kinn maradtak, amíg haza nem kergették őket az őszi fagyok. Lajosné kivirult az önkéntes száműzetésben, főzött és takarított, mint akinek ettől függ az élete; ezzel körülbelül el is telt a nap. Lajos egyáltalán semmit sem csinált. Reggel bevágta magát a százéves Ladába, és elment, hogy megvegye az újságokat. Az újságvásárlás sokáig tartott, mert egészen a vasútállomásig kellett menni, és ott volt a kocsma is – Lajos minden áldott reggel megivott egy krigli sört és egy vodkát. Aztán vissza a kocsiba, és haza – ilyenkor már keresztben álltak a szemei, sűrűn és akadozva beszélt – Lajosné szidta, mint a bokrot, és azt kívánta, bárcsak lefülelnél a rendőrök. De a rendőrök nem fülelték le, részben mert úgy érezték, semmi dolguk nincs a prérin, és részben mert Lajos maga is rendőr volt, mielőtt nyugdíjba ment. Ismerték, mint a rossz pénzt, és ezen az alapon a kocsma egész közönségét lefülelhették volna, az állomás teljes személyzetével együtt. Ez meghaladta volna a kapacitásukat.
Néha a zsernyákok is betértek a kocsmába, és az egy sör nem sör, két sör fél sör, négy sör egy sör, egy sör nem sör társasjátékkal töltötték az idejüket. Lajos inkább csak ült, és nézett maga elé. A sokéves, masszív italozás nem múlt el nyomok nélkül, és Lajos most már úgy volt vele, hogy mindent utált, ami alkohol. Kedvetlenül, befogott orral hajtotta le a vodkát, amitől azonnal kirázta a hideg. Gyomra fájdalmasan összerándult, a derekában köröskörül nyilallott a fájdalom. De minden reggel és mindenki itt volt, aki számít, és hovatovább mindenki sokkal fiatalabb. Lajos nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy elmaradjon.
No meg egyébként is gyűlölt minden percet, amit Marival kellett tölteni. Egész nap be nem áll a szája, sorolja, hogy mit kellene megcsinálni, a kerítésjavítástól a fűkaszálásig. Minek már arra a rövid időre, ami hátra van?
Mari se lesz egyre fiatalabb, sovány, mint egy piszkafa, elől-hátul lapos, sötétben sem lehet elviselni. Nem kellett volna elvenni annak idején – de a többi se volt jobb, és a zsernyák ne válogasson. Gyorsan lecsap, vagy hoppon marad. És azt az egyet nem lehet tagadni, hogy nagyszerűen főz ez a Mari. Pörköltet, pacalt, kocsonyát, mindent, ami zsíros és nehéz. Ő maga megvan egész nap egy salátalevélen, de mennyei ételeket rak az ura elé.
Ez lenne a boldogság, amiről minden ember álmodozik? Két felnőtt lány valahol a nagyvilágban, akik élik a maguk életét, főző és takarító személyzet, vodkák és sörök. Nekem nem ezt ígérték, amikor bevállaltam ezt a hosszú utazást! Illetve most, így utólag, már nem is tudom. Ígértek egyáltalán valamit? Vagy csak feltételeztem, hogy jó lesz ez nekem, mert olyan sokan megrohamozták a kijáratot? Amúgy jó is lehetett volna – de valahányszor dönteni kellett, megkötözték a kezemet és a lábamat. Mézédes hangok duruzsolták: de hiszen szabad vagy, valamennyi ösvény nyitva áll előtted. Francokat. Mire észbe kaptam, máris ott álltam, ahol soha nem kellett volna, a vizsgáztató tanárok, a főnökök vagy az oltár előtt. Na jó, oltár csak képletesen – anyakönyvvezető lesz az. Képzeld csak el, egy nő adott össze minket. Egy anyakönyvvezető, aki maga is anya. Ennyi volt, ott rögtön eldőlt a sorsom.
Mari nem akart elválni, az Istennek se, mert az ő családjában az nem szokás. Ki lehet bírni. És mi kibírtuk, összehoztunk három gyereket. Igen, hármat – de annak a kis harmadiknak volt a legtöbb esze, elment magától, visszafordult, mielőtt megszületett volna. Pedig fiú lett volna, egy kis Lajos Lajos.
A sört alaposan felvizezték, és keserű volt, mint az élet. Egyszerre kellett volna ledönteni, akkor gyorsan vége – de itt vannak a haverok, meg az illúzió, hogy még az öreg, mindenből kikopott zsernyáknak is vannak barátai.
Már megtárgyalták az összes helyi szenzációt, amelyek közül kétségtelenül az volt a legfontosabb, hogy időről időre eltűnik a legelőről egy tehén – mindig a legszebb. Miután errefelé se szakadék, ahová le lehetne zuhanni, se gonosz farkas, hogy megtizedelje a csordát, kézenfekvő, hogy egy közönséges marhatolvaj – igen ám, de nem vagyunk a vadnyugaton, és nem is a jenki terjeszkedés hőskorában, amikor az számított menőnek, hogy a hős cowboy rakásra öli az indiánokat. A mai világban egyszerűen nem érdemes marhát lopni, főleg nem többet egymás után. Az emberek pontosan ismerik a szomszédjaik viselt dolgait, és könnyen feltűnne, ha valahol egy egész ökröt nyársra húznak – az ökör hasában disznóval, a disznóban birka, a birkában kappan vagy liba, mint a régi szakácskönyvekben, amelyeket eleink kizárólag a mi bosszantásunkra írtak. Nem létezik, hogy valaha is készült volna ilyen töltött pecsenye. A lopott teheneket eladni sem lehet, hiszen billog van mindegyiken, passzus jár hozzájuk. Pedig azt mondják, nem egyszer látták, hogy egy idegen kódorog az állatok körül. Piros mellénye és fehér köténye van, a vállán húsvágó bárd – mint a hentes a népmesében.
Csakhogy manapság már nincsenek hentesek se, a hús a multik mélyhűtőiben terem, műanyag tálcán, becelofánozva, felcímkézve, és azt rebesgetik, hogy a közelében sem járt élő állatoknak – úgy ragasztják össze szójából, nyesedékből, ipari hulladékból. A steak-et se vágják le sehonnan. A steak egy műalkotás, ha világosabbra sikerül, akkor karajnak nevezik, ha sötétebb, roastbeef néven vesztegetik. Te meg megveszed, nem azért, mert bunkó vagy, hanem mert nem találsz mást, és tankolni kell, különben nem megy a szekér.
A hajdani zsernyák csak legyintett a piros mellényes népmesére. Mindenki tudja, hogy nincs olyan. De most megtörtént az, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Egy lány tűnt el, ugyanarról a legelőről vagy máshonnan, ebben még nem állapodtak meg a szemtanúk. Egy Tünde nevű lány, aki –
A lányt mindenki ismerte, talán a kelleténél jobban is. Nagyvárosban lehet, hogy észre sem veszik, de itt a prérin nincs titok. Barátságos, vidám természetű lány volt, aki nem szeretett nemet mondani. Az asszonyok szerint az első szóra elment akárkivel. Nincs ezzel semmi baj, hiszen nem erkölcstanítónak jelentkezett az egy szem iskolába. Szeretett élni, miért baj az?
Valaki megjegyezte: Egy időben neked is tetszett – mire Lajos felhorkant, és ami káromkodást csak ismert, előadta az egész repertoárt. Kinek nem tetszett az a szuka? Úgy értem, egy-két alkalomra, ha jobb nem akadt – és a férfiak durván nyerítve röhögtek, mert nekik jár, ami jár, és azt el is veszik maguknak. Fene se érti a nőket, hogy először mindig húzódoznak. Nem-nem, csináld a feleségeddel, te mocsok. Amikor majd’ elcsöppen a nyáluk a vágyakozástól. Igaz, hogy ezt mindig csak az a hím látja, aki legyakná éppen. Mert nagy sértés az, ha a szuka nemet mond, pláne ha vonakodik.
Tünde sosem kérette magát. Meg is becsülték a maga helyén. Nem szeressük az ilyet, de úgy kell, mint a szögletzászló a pályán. Anélkül kiszaladnának a világból, amilyen gyorsak a mi csatáraink.
A dolog jó tíz évvel azelőtt történt – Tündét se ismerték még sokan, a szó bibliai értelmében. Szegény ősatyák, azt hitték, ismerik az asszonyt, ha egyszer sikerült – vagy lehet, hogy akkor csupa Sára és Ráhel élt a földön. Ezek a maiak nem adják ki magukat. Meg is mondják kereken: nem vagyok a tulajdonod. Szemben voltunk egymással – vagy háttal, mert ezek a mai csinibabák – na és? Ne gondolj magadról semmit. Sehol se lennél, ha rangsorolni kellene – hányat? Ne szórakozz már velem. Nem vezetek rólatok kimutatást. És semmivel nem kaptatok többet, mint amennyit adtatok nekem. Elbizakodott majmok. Gorillák. Higgadj le, mert te más vagy – és itt Lajos szája széles mosolyra húzódott a vaksötétben. Elhitte, hogy más, miért ne hitte volna el? Amikor olyan jó az, ha valaki hagyja, hogy megvezessék.
Nem tartott sokáig, a lányok rájönnek, hogy a zsernyák előbb-utóbb nyugdíjba megy, és sem a szép szavakból, sem a humorosnak szánt megjegyzésekből nem lehet megélni. Nagy csalódás volt, mert Lajos tényleg azt gondolta, hogy neki aztán van humora. Hol van ettől egy Sass, vagy egy Hofi? Vagy a régiek, hogy is hívták azt a holdvilágképűt, akiről mindenki tudta, hogy nagy komenista – Komlós, igen, az az. Én ezt a Komlóst lemostam volna a színpadról, szép időben, rossz időben, akármikor. Ha olyan kedvem van, még most is szakadnak a haverok. Csakhogy egyre kevésbé van olyan kedvem. Nem vagyok én már jó pojácának. Fáj a gyomrom, a szívem is rendetlenkedik. Én mindig azt hallottam, ha már az ital sem esik jól, akkor van vége a világnak. És látjátok szümtükhel, hová süllyedtem, utálom a vodkát és a sört. Csak azért iszom meg, hogy valamit elfelejtsek. Most mit néztek? Siratom a félretaposott életemet. Barna kislány, a szívemet, sej, de összetörted. A szeretőd úgy szeretett, de te csak gyötörted. Vagy az a másik, aszongya, Megyen már a hajnalcsillag az égen, sej, de jó volt a szeretőm ölében. De amikor lueszt kaptam tőle, meggondoltam, nem mentem el vele esküvőre. Miért nem énekeltek ti is, skacok? Valahol csak ki kell adni a nagy szomorúságot! Megyen már a hajnalcsillag az égen, átdobták a szart a kerítésen. Ha még egyszer meg tudják csinálni, le hagyom a fülem amputálni. Énekelj, arany komám –
A barna lányka sokat csuklott ezen az estén, és ez jól is volt így, mert senkinek sem kell megtudni, hogy én még mindig a Tünde után búsulok. Tünde után, aki fekete volt, mint az éjszaka, és nem is volt csúnya betegsége, vagyis hát akkor nem volt. Egészséges, telivér lány volt, és mindig azt mondta, hogy én más vagyok.
De Tünde eltűnt, és a zsernyákok egyre komolyabban vették a hentes legendáját. Tündéért eljött egy idegen, egy idegen rabolta el mindannyiunk Tündikéjét. Hibátlan ízlése van. A mi Tündikénk akárhol megállja a helyét, Svájcban, Dubaiban, a halálsoron. Magyar apák, legyetek büszkék Tündikére! Azért csak jobb lenne, ha megkerülne, mert amúgy nagyon hiányzik.
Barna kislány, ne csald meg az árva szívemet.
Záróra után, amikor már az utolsó parajrészeg is eltakarodott, valaki befejezte a legendát. Télen, amikor a teheneket nem hajtották ki a legelőre, a gonosz szellem más szórakozást eszelt ki magának. Bevette magát az istállóba. Arra ügyelt, hogy meg ne lássák. Az állatok nagyon nyugtalanok lettek, láncaikat rázták, elszakították a kötőfékjüket. Mit tehettek volna a gazdák? Elhívatták a szent hírében álló kapucinus barátot, aki félelem nélkül, egyedül ment be az istállóba, míg a falusiak odakint körben álltak, és szorosan fogták egymás kezét.
Végre kijött a páter, és egyenesen megindult a közeli domb fel, a többiek meg utána, mint a nagyszombati körmeneten. Volt a dombtetőn egy nagy fa, annak a kérgébe lyukat fúrtak, és a páter abba igézte bele a szellemeket. Viasszal zárták le, de rosszul, mert egész télen látták a piros mellényest, lengett a fehér köténye, és a bárdját lóbálva ugrándozott a havon. Tavasz felé veszett el végleg, úgy látszik, nem szenvedhette tovább az imádkozást.
Jó lesz ez, sóhajtott Lajos, bár én ezt a kapucnis urat nem értem, minek zárkózott be az istállóba. Aztán nagy lélegzetet vett, kiitta a maradék sörét, és a szakadt Lada köhögve indult el hazafelé.