Emberségből jeles

– Szóval nem adod a felét? – Bömbölte a Báró, és már ütött is.
A kérdés az éterben, és az ököl az arcon szinte egyszer csattant. Ám kérdés nem volt több, csak ütés, ütések. Báró módszeres természete kibontakozni látszott. Felváltva használta a kezeit, ha az egyik elfáradt, vagy fájni kezdet, elővette a másikat. A fejtől indult és fokozatosan ment lefelé. Jól irányzott emberes ütések voltak. Az öklök halkan induló suhogó hangjai mindannyiszor átváltoztak erőteljes puffanássá, vagy csattanássá, attól függően, hogy hol értek célba. Aztán lassan párosultak hozzá a nyögések, jajgatások, a Báró részéről pedig, a szuszogások, zihálások.
A nemtörődöm álmos város szűk utcájának házfalairól magatehetetlenül csorgott le a járdára az erőszak.
– Báró, elég már! Még megölöd – kiabálta Töcsi, és megpróbálta a lendülő kezet megállítani.
Az lett a vége, hogy Ő maga is kapott egy pofont. Ja, aki tüzet akar oltani, húzzon védőruhát, vagy szenvedje el az égéseket.
A férfi, akit a Báró vert, már egy teljesen felperzselt területnek látszott. Saját tehetetlen súlyát az aszfaltra húzta a gravitáció. Hangtalanul rogyott össze. Kiterült a betonon, mint valami béka. Haldokló ösztönei még a feje elé emelték a kezét, egyébként, pedig a teljes beletörődöttség, mozdulatlanná dermesztette.
Báró befejezésképen még hármat belerúgott. Előre eltervezett, jól irányzott rúgások voltak. A vese, a gyomor, és az ágyék köthetett rövid, de fájdalmas ismeretséget a cipővel.
– Na menjünk Töcsi – lihegte a Báró – ez a sz.rházi többé már nem az én emberem.
Töcsi hangtalanul követte a Bárót. Nézte magabiztos, rendíthetetlen alakját és arra gondolt milyen jó, hogy öt hónapja éppen Ő vele hozta össze az élet…
… Akkor lett elege a falusi szegénységből. Huszonnégy évesen még egyetlen munkahelye sem volt, pedig három szakmát is kitanult. Valahányszor jelentkezett valamelyik közeli városban, már az első kérdésnél elbukott:
– Vidéki? Nem, köszönjük, csak helybeliekkel dolgozunk.
Úgy élt a falujában, mint az öregedő poros házacskák, kik arra várnak, hogy beléjük költözzön az élet. Ám az élet manapság nem szerette a falvakat. Régen igen, az apja mesélte, még a téeszek idejében mindenkinek volt munkája, összejárt a nép, együtt építettek házakat, és minden háznak volt gazdája. A munka után a háztájaikat csinálták. Szorgos összefogással igyekeztek, hogy mindenkinek időben bekerüljön a szénája, hogy mindenki időben learathassa a termését, mert az állatok nem szenvedhettek hiányt semmiben sem. Aztán megváltozott a világ. Egyszerre nem lett fontos a falusi munka. Egyszerre felrúgták az évszázados hagyományt, hogy a falu lássa el a várost. A város nagykorú akart lenni, és maga kívánt gondoskodni magáról.
Ő már ebbe született bele. Az óvodát még otthon járta ki, ám iskolába már busszal járt. Mindennap harminc kilométert a legközelebbi kisvárosba.
– Központi iskolák! Ez a jövő.
Ezt hallotta mindig az okosoktól, és Ő el is hitte, hogy színvonalasabb az oktatás ott, ahová legalább két- háromszáz gyerek jár. Jó is volt ez így, a nyüzsgő, nagy létszámú osztályban mindenkitől mást, és mást lehetett ellesni. Csak amikor esténként hazatért az üres lelkű falujába, és hallgatta apja beszámolóit a régi világról, az úttörőkről, meg az iskolai erdőjáró kirándulásokról, a teadélutánokról, az állami és családi ünnepélyekről, ahová a nyolc osztály minden tanulója lelkesen és örömmel ment. A különböző művészeti versenyekről, ahol a falusi tanító együtt izgult a gyerekekkel, csak akkor érezte úgy, hogy valamit mégis csak elvettek tőle.
– Tanulni kell! – mondogatta az apja – akkor talán lesz helyed ebben a káoszban.
Ő megfogadta, és gyakorlatilag nyolc évet a szüleitől távol, kollégiumban élt. Ha hétvégeken hazajárt maradt az egyhangú, üres rábámulás a haldokló falura, és a számítógépe által a szobájába varázsolt virtuális világ, mely biztos személytelenséget szavatolt.
Aztán lejárt a tanuló időszak is.
Hazatért, és rájött, hogy a frissen szerzett tudását sehol sem tudja érvényesíteni. Ez a társadalom nem építeni akar, hanem elvenni. A kicsiktől sokat, a nagyoktól nem eleget.
Egy évig élt a szülei nyakán. Az elszegényedett nyugdíjból csak a nincstelen életre jutott. A mindennapi túlélésért folytatott harc az elkeseredett falak közé zárta. Menekülni akart.
Feljött Pestre, és az állomáson a Báró volt az első ember, akin megakadt a szeme.
Az Övéit oktatta:
– Nem elég, hogy szépen fel vagytok öltözve, választékosan kell beszélnetek is. Az urak nem szeretik a bumburnyákokat. Megmutatom!
Hirtelen odafordult hozzá:
– Jó napot Uram! Megengedi, hogy a segítségére siessek? Ha valamit látni szeretne ebben a városban, vagy valamit elintézne, én szívesen állok a rendelkezésére. Mindent és mindenkit ismerek itt. Engedje meg, hogy az idegenvezetője legyek.
– Hát, munka kellene! – Buggyant ki Töcsi szájából a szó.
– Dugulj el tökös! Nem látod, hogy próbababa vagy?
Báró szúrós szeme szinte sebeket ejtett a bőrén, sunnyogva próbált arrébb kullogni, de a következő mondat az útját állta:
– Munka? Várjál csak! – Fordult hozzá a Báró, most már sokkal lágyabban.
– Kaphatsz munkát, úgy sem bírom már egyedül az irányítást.
– Mit akarsz ettől a csikótól Báró? – Szólt közbe valaki a társaságból – nem látod, hogy zöld fülű? Semmire se jó!
– Azt bízd rám! – Mordult fel szigorúan a Báró – mit mondtál, hogy csikó? Majd én betöröm. Szeretem az ilyen tökös csikókat.
Így lett a neve Töcsi. Hogy a Báró honnan kapta a nevét? Ezt Töcsi csak sejthette. Valamikor talán arisztokrata ősei voltak? Minden esetre olyan felsőbb rendű eleganciával irányította a csapatát, hogy ez látszott a legkézenfekvőbbnek.
A Báró lassacskán mindent megmutatott neki. Elvitte a bevásárló központokba, ahol az emberei, a kocsik százasaira hajtottak. Meg mutatta a jól öltözött, disztingvált úri embereket, akik különböző karitatív célokra gyűjtöttek. Megismerte a számos öltönyös, nyájas-képű álügyvédet, akik a szegény nyugdíjasok lakásait lopják el előbb-utóbb. És ott voltak a szerencsétlen sorsú emberek is, akik olyan szívhez szóló mesét tudtak előadni, hogy a hallgatójuk biztos megszánta némi pénzzel őket.
Lassacskán megismerte a rendszert, mely a társadalommal párhuzamosan a kizsákmányolásra született.
A Báró közel száz embert mozgatott, és minden befolyt haszonnak a felét követelte.
Töcsi magatehetetlenül sodródott az erősebb akaratú Báró folyójában, és lassacskán abbahagyta a belülről sokszor kitörni készülő kapálózást.
– Visz az ár – gondolta – de legalább tartok valamerre.
Pénze nem igen volt, csak ritkán kapott némi jutalékot, de öltönyben járt, flancos étteremben evet, és esténként a bárok meg a kurvák, minden igényét kielégítették. A puccos szállodában, ahol laktak, egyszerre négyen- öten lesték minden sóhajukat.
A Báró fokozatosan szoktatta hozzá a szervezőmunkához, és a pénzbehajtáshoz. Mostanában már jóformán mindenhová egyedül járt, csak a rázósabb ügyekhez, mint a mostani is, csak ezekre kísérte el a Báró, aki rendszerint így vagy úgy, de mindig pontot tett az egyedül befejezni nem tudó mondat végére.
… Lassan beérte az előtte haladót. A lelkéből kitörni készülő felháborodását is visszatuszkolta már, és csevegő stílusban kérdezte:
– Hová megyünk?
– Eszünk valamit, ebben a melóban egészen megéheztem.
Az aluljáró előtt egy melegszendvics árusnál állapodtak meg. A kövér ember fásult mosolya nyomban felismerte a leendő üzlet lehetőségét. Pavilonja mellett egy koszos, korcs kutya próbált jóllakni a kiáramló szagokkal.
– Hármat kérek – szólt Báró az üveg ablak felé.
Töcsi értetlenül vette el a magáét, és kérdező szemekkel nézte a Bárót, aki a megmaradt két szendvics egyikét a kutya elé dobta.
– Ja Töcsikém, – szólalt meg a Báró – nem vagyunk mi állatok. Hiszen emberség is van a világon!