Én és a varródoboz (részlet egy agglegény naplójából)

– avagy, az első akupunktúrás élményem –

Biztos akad olyan ember még rajtam kívül, ki mikor a frissen vasalt ruháját kirántva a szekrényből fájó szívvel kellett hogy konstatálja, bizony az ing egy gombbal rövidebb, vagy éppen hónaljban szellőzik a kabátja. Mit lehet ilyenkor tennie egy agglegénynek, mikor rajta kívül senki nincs otthonában, és vészhelyzet van? Hát először is a légzés nagyon fontos: egyenletesen kifújni, majd beszívni a levegőt. Nem is szabad avval törődni, hogy arcunk vörös, a szívünk meg ezerrel kalapál. Semmi sem tart örökké, így a kétségbeesésünk sem.
Gondolkodni kell.
Van egy dobozunk a mikrohullámú sütő feletti szekrényben, mint ha azt neveztük volna varródoboznak.
Felrántjuk a szekrényajtót.
HEURÉKA!- senki sem vitte magával, még a múlt heti besurranó tolvaj sem, nem úgy a söröskorsó gyűjteményem.
Kezünkben tartjuk hát Pandora szelencéjét. Félve merjük csak kinyitni, kezünk mintha görcsbe állna. Mennyi csillogó-villogó kütyü, s még több színes cérna.
Az első akadály legyőzve. Máris itt a következő.
Nem is gondolná az ember, milyen nehéz legalább színben hasonlító gombot találni, de egy előnye van kutakodásunknak: megtaláljuk a 1990-es FTC gombfocicsapat hiányzó darabját. De belegondolva, Lipcseit mégsem varrhatjuk fel. Félórai vesződés után rábökünk az asztalra kiborított gombhalmazon egyre és diadalittas ábrázattal a fény felé emeljük azt.
De álljunk csak meg egy pillanatra! A tűket nem tízes csomagolásban, előre befűzve árulják? Újra elszámolunk tízig, s csak hogy kellő nedvességgel rendelkezzen ajakunk a cérnavég megnyálazásához, a hűtőhöz lépve pohárba töltünk egy kis sört.
Két eshetőség akad: vagy a cérna túl vastag, vagy a tűnkön baromi kicsi a luk. Meg van a megoldás. A tűbefűző. Első esetlen mozdulatunkkal letörjük azt vékony végét, ahova a cérnát dugni kéne. Semmi pánik, van másik. Ekkor már fél kézzel a homlokunkat törölgetjük, mert izmosan gyöngyözik. Mint hímes tojást, úgy tartjuk kezünkben kitartásunk gyümölcsét és egy masszív végcsomót kötünk rá. Hát ez még egy cápát is elbírna, ha damil lenne. Gondolná-e valaki mekkora odafigyelést igényel egyszerre tartani és bökni?
Valami belénk hasít. Nem, nem a felismerés, hanem a fájdalom. Esküszöm egy kínai orvos nem tudná ilyen mértani pontossággal eltalálni egyetlen érzőideg-pályánkat sem, mint ahogy mi tesszük azt egy egyszerű varrótűvel. Az Úr kegyelmére, csak össze ne vérezzük az inget, mert halványlila segédfogalmam sincs róla, mivel jön ki a folt.
Egyik lukon be, a másikon ki. A gombot lassan egy páncéltörővel sem lehetne lerobbantani az ingről, úgyis fogalmazhatnék, hogy legközelebb az ing esik le a gombról, s nem fordítva. De van még cérnánk. Így eshet az meg, hogy az elvarrásból származó cérnabogyó lassan befedi a gombot.
Kész. Elvághatjuk.
Jöjjön a kabát. Masszívabb anyag, nem is siklik úgy a tű keresztül, mint a lenge ingünkön. Ráhatást gyakorolunk az anyagra, melynek eredménye egy gyors felszisszenés és az összes létező szent nevének felemlegetése röpke tíz másodpercben. Már nem érdekel minket miként öltünk, csak az a szakadás ne tátongjon ott. Még szerencse, hogy korunk sebészeit nem a mi útmutatásunk szerint képezik, mert akkor találkozhatnánk egy-két érdekesen összeöltött fejű embertárssal az utcán. Bök, szisszen, húz. Bök, szisszen, húz……
Hát ezt is túléltük. Most megyek és nyalogatom sebeim és keresek egy-két ragtapaszt. Sok szerencsét a varráshoz.