3. fejezet
Otthonvilág
„ Sosem láttam azelőtt az anyabolygót, de abban biztos vagyok, hogy soha többé nem lesz régi önmaga. Itt nem élhetünk többé. „ – Akhit tábornok
Silla kapitány nem szólt semmit, kivette Akhit tábornok kezéből a szikét és felhasította vele a gennyes petét. Nem örültek különösebben annak, amit láttak kifolyni belőle. Apró, szervekre emlékeztető húsdarabok gurultak ki a sárgás nyálkán csúszva. A boncoló asztalt hamar beterítette a folyadék és elterült rajta hat lény.
Fura formájuk volt, csepp alakú. A vastagabb felén lehetett a feje, volt ott két apró nyúlvány, ami szájra hasonlított, vagy valami érzékelőre. Abból is ez következett, hogy a vastagabb feléből két kisebb láb, fölötte pedig két nagyobb pengére emlékeztető nyúlványa is volt. Akárcsak a hatalmas anyjának.
– Ez furcsa. Kicsit sem hasonlítanak arra, amit mi láttunk a hajtóműnél. – jegyezte meg Akhit.
Silla kesztyűt húzott, majd megmarkolta az egyiket és átrakta egy másik asztalra.
– Essen neki, tábornok. – mondta és közben arra gondolt, hogy a fene enné meg ezt a férfit.
Akhit tudta, miért ilyen „goromba” vele a kapitány, de csak kuncogott magában és elindult, hogy teljesítse a kapitány parancsát. Miközben az asztalhoz sétált, visszanézett a nőre és látta, hogy őt figyeli miközben az előtte maradt lényeket próbálja letakarni egy áttetsző burkolattal.
Ő is kesztyűt húzott és felvette, majd megforgatta a lényt. A hasa tele volt apró szívókákkal és nyúlványokkal. Nagyon kicsi volt, talán féltenyérnyi és elég lapos is, bár szervekből sok volt rajta. Ujjaival megmozgatta a lábakat és a kés formájú csápokat. Közelebbről megnézte a fejét, de sem szem, sem pedig száj nem volt rajta látható. Csupán két nyúlvány. Sehol egy lemezpáncél, ami a sáskákra jellemző.
– Egyedi felépítésű. Az agyhoz hasonlít a legjobban, első ránézésre tele van idegpályákkal, sőt, talán abból van benne a legtöbb. Az érzékelése a legfontosabb számára, még a tápláléknál is. – szerencsére évekig tanult biológiát és egyéb tudományokat, jó tábornok akart lenni, és az is lett.
– Valóban? – kérdezte Silla és odaállt Akhit mellé, hogy jobban szemügyre vegye.
Akhit felvett egy szikét és felvágta a lény alsó részét. Sem vérként szolgáló anyag, sem belső szerv nem folyt belőle. Mindketten meghökkentek, amikor meglátták, hogy semmiféle belső szerve nincsen, csupán idegek és azt segítő rostok, illetve a mozgáshoz szükséges izmok. Egymásra néztek.
– Kapitány itt a hajóhíd! – szólalt meg Silla holopadja, amit aztán elővett és maguk elé tartott. – Megérkeztünk az Ellonhoz.
Ismét összenéztek a tábornokkal. Egyszerre mosolyodtak el, mióta felkeltek a hibernálásból, azóta először.
– Itt a kapitány. Értettem. Vége.
Akhit burkolatot tett a felboncolt lény fölé és azonnal a hídra indultak.
Amikor beértek, azonnal szembe tűnt a hatalmas bolygófelszín. Kavarogtak rajta a vastag, fekete felhők, amik szinte az egész felszínt sötétségbe burkolták. A vörösen izzó napkorong – ami félelmetesen közelinek tűnt – bíborra festette az Ellon oldalát.
Az egykori otthonuk, ahonnan származnak, ahonnan közülük már éltek páran, amikor gyermekként elindultak innen. Ellon volt előttük, az otthonvilág.
– Anya! Küldj egy felszín szondát! – adta utasításba Silla, miután kigyönyörködte magát.
– 100223 számú felszínszonda kilőve. – robotolta el Anya.
Halk puffanás hallatszott, ami ugyan a hajó alsó, dokk részeiben hatalmas csattanásként hathatott. Egy szürke színű, korong alakú tárgy repült a hajó alja felől a sötét felhők közé. Silla leült, hogy a monitoron, nyomon követhesse a szonda útját, de ezt nem tehette sokáig.
– A felszínszonda megsemmisült. Hibakód ismeretlen. – recsegte Anya, miközben mindenki a felhők között vörösen elégő szondát figyelték.
– Ha lehet egy javaslatom kapitány! –lépett előre Akhit, mikor látta, hogy Silla elkeseredik. – Küldjünk le egy skorpiót.
– A skorpiókat harcászati megfigyelésre és szabotálásra használjuk.
– Valóban, de a páncélzata és a műszerei, ezáltal sokkal strapabíróbbak. Talán a légkörben, vagy a felhőben van valami, amit nem bírt az egyszerű felszíni szonda. – érvelt Akhit.
– Jól van. – egyezett bele a kapitány rövid szünet után. – Anya! Egy skorpiót küldj ki!
Egy újabb puffanás. Egy fekete gömbalak repült el a bolygó felé, de semmi hajtóanyagot nem lökött magából, mint az előző szonda. A skorpió egy lidérc méretű harci robot, amit előszeretettel alkalmaznak felderítéseknél, így ha csapdát állít az ellenség, nem vész oda felesleges lidérc élet. Feje fölé nyúló farkában egy kamera, egy lángszóró, egy golyószóró és egy mérgezett bajonett is helyet kapott, ha az ellenség túl közel merészkedne a géphez. Könnyen mozog, falon mászik és nagyot ugrik. A második helyen áll a közkedvelt harci gépek között a lidérc katonák ranglistáján.
– 211 skorpió-felderítő kilőve. – zakatolta Anya.
Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte, ahogy a skorpió eltűnik a felhők között. Hatalmas kő esett le a szívükről, amikor nem láttak vörös izzást felgyulladni. Magában mindenki vigyorgott és figyelt tovább.
– A skorpió földet ért. – jelentette a kapitány hangosan, hogy mindenki tudja, mi történik.
Lenyomott két gombot, amitől a skorpió farkán lévő kamera képe terítette be a hajóhíd hat méter hosszú és három méter magas kijelzőjét. A vigyor mindenki arcáról letűnt egy pillanat alatt.
Egy sivár, fekete puszta tárult eléjük. Fekete volt az ég, mint az fentről is jól látták, fekete volt a szikla, amin a skorpió mászott, de még a kopaszon álló fák és a homok is, amiben álltak. Mintha elégett volna, ami hamuvá emésztett mindent. Most végleg tudatosult bennük, amit eddig is tudniuk kellett, hogy sosem költözhetnek vissza egykori otthonukra, csupán a lelkeket ébreszteni jöttek, aztán tovább is állhatnak. Az Ellon teljesen képtelen lett az élet fenntartására. Legalább is a lidérc életre.
A skorpió gyorsan mozgott, felillant egy szikla tetejére, majd onnan egy magasabbra. Aztán mikor átért a hegyorom túl felére, legalább három hatalmas sáska fészek dudorodott rajta. A növényi maradványokból és állati hullákból összepréselt masszából álló, hólyagokra emlékeztető falaik voltak. A tetején, akár egy hangyabolynak, egy széles lyuk szolgált ki és bejáratként. A skorpió csak lefilmezte, ahogy kisebb sáskák sürögnek a kaptárok körül.
Visszafordult, elindulva a másik irányba. Le a sziklákon, – miközben odafent a Quasarron mindenki csak figyelt – majd átsprintelt egy kiszáradt folyómedren és onnan kimászva megpillantotta, azt, amiről nem hitték, hogy ilyen hamar megtalálják. A távolban ott csúcsosodott a főváros legmagasabb tornya, az egyetlen épület, ami még állt az Ellon felszínén. Itt küzdött meg az utolsó lidérc sereg az inváziós sáskákkal. Tarkos és utolsó pár ezer katonája ezt a helyet védte, akiknek a teste most a Lélekkeltetőben vegetál és várja a pillanatot, hogy ugyan ott ébredjen, ahol meghalt.
A tudományos részlegen valami történt. Elmozdult a burkolat a felvágott petéből előkerült lárvák fölül. Nyálka csöpögött az asztalról a padlóra, ahonnan csíkban mosta el valami. A lény útja tisztán látszott, de csak az ajtóig, ott eltűnt, mintha sosem járt volna ott senki. Az ajtó felett, a sötét sarokban viszont fel volt vágva néhány rács a szellőzőn. A csatorna ezen szakasza csak a folyosóval volt összeköttetésben, így a szökevénynek nem volt sok választása.
A folyosó plafonján, a csövek között iszkolt végig, néha nyálkát eresztett magából útközben. A gázok néha mellé csaptak, de hő látással közlekedett, így mindig tudta hol fog kicsapni a gőzgejzír. Az útvesztőnek tűnő folyosón teljesen kiismerte magát, tudta hova megy, egyenesen oda tartott. Már kiszemelte magának a falakon keresztül a halvány testhőforrást, ami arra utalt, hogy az illető alszik. Ez számára a legtökéletesebb alany.
Laresh éppen a másik oldalára fordult, szembe a kabin ajtajával. Az ő szellőzője is a folyosóra volt kapcsolva, így a lárva ott tépte be magát, halkan felvágva éles kaszáival néhány rácsot. Az ifjonc lidérc tanítvány nem sokat érzékelt abból, ami következett. A lény az arca felé mászott és megállt a szája előtt. A hasán lévő egyik fúvókát a szájába eresztette és az ő száján lévő két csápot feltolta az orrába. A fúvókából sejteket eresztett belé, csápjával pedig a fiú agyára kapaszkodott, hogy átállítson néhány fontos vezérlést és gondolkodási elvet. A sejtek pedig tették a dolgukat, lassan beépültek Laresh szervezetébe és elfoglalták a DNS-ét.
Suttogás hallatszott a hangszórókból. Mintha több lidérc suttogott volna valamit, üzenve a hídon lévőknek, de félve, hogy a sáskák meg ne hallják. Akhit és Silla összenéztek, aztán tovább figyelték, ahogy a skorpió a hatalmas torony felé surran. Messze volt még, egy fekete fűvel borított pusztán kellett áthaladnia, aztán beért a házak közé. A lidérc házak tüskére emlékeztető formájúak voltak, lándzsahegyként álltak ki a betonból. Több ház is egymásnak háttal épült így kört alkotva. A köröket formált lidérc házak így rendezkedtek el az egész városban.
Semmit nem láttak útközben, sem egy sáskát, de még egy petét vagy fészket sem. Csak szürke, elhagyatott épületeket.
A skorpió az épület felé surrant, amikor hirtelen elé szaladt pár – tőle nem nagyobb – sáska. Abban a pillanatban tüzelt. Egy sorozatot engedett le a gépágyúból, majd a mellette lévő lángszóróval perzselte fel a maradékot. A sáskák tehetetlenül, visítva hemperegtek a feltört betonon. Az épületből földet rázó visítás válaszolt a kinti dulakodásra. A skorpió mit sem törődve vele, nekiugrott a falnak és elkezdett felfelé mászni.
Az ötvenedik emeletnél járt, amikor meglátta a koszos üvegek mögül, a fészket. Hólyagokból állt, növényekből és állati maradványokból, az volt a ragasztó, ami összetartotta. Minden narancssárga színű hólyagban legalább tíz pete forgolódott és úszkált. Ellepte az egész szintet. Az üres részeken pedig sáskák ólálkodtak, őrizve a születendőket. Az egyik kiszúrta őt és azonnal neki is iramodott.
A skorpió harcászati felderítő volt, az ilyen eset belé volt programozva, tehát nem várta meg, amíg a sáska kárt tesz benne. Farkával betörte az üveget, átszúrta vele a sáskát és kirántva az emeletről a mélybe hajította. A visító sáska lezuhant, közben a skorpió bemászott a szintre, ahol már vártak rá. Éles kaszák csattantak a felső részén feltépve a burkolatot, de még nem téve kárt a vezetékekben, így volt ideje reagálni. Hátrébb ugrott és lángnyelvvel nyalta körbe a körülötte hemzsegőket. Közben a fészek mögül előmászott egy hatalmas példány is. Észrevette, hogy kicsinyeit a tűz emészti. A skorpió nem tétovázott, rakétákat küldött a felé rontó óriásba. A becsapódás megremegtette a szintet, és talán az alatt lévő tízet is.
A sáska csak felvisított, de ment is tovább, a rakéták nagy része a szinte áthatolhatatlan hátpáncéljába fúródott. A skorpió abbahagyta a tüzelést és a nagyobbik felé fordult, de ekkor már késő volt. A sáska a kamerára köpött valamit, amitől végleg megvakultak a koordinációs programok, aztán már csak a széteső tartozékok hangját lehetett hallani, amint a skorpiót darabokra tépik az éles kaszák.
– Le kell küldenünk egy Vasharcos alakulatot. – szólalt meg Akhit.
– Előbb elemeznünk kellene, amit itt láttunk, tábornok. Nem gondolja? – fordult hátra hozzá Silla.
– Ha így gondolnám, akkor ezt javasoltam volna kapitány. Meglátásaim szerint, az épületet csakis a Vasharcosok tisztíthatják meg a legegyszerűbben és a leghatékonyabban.
– Folytassa!
– Egy szakasznyi elég lenne, aztán mikor végeztek, a torony melletti városrészt le kell bombázni, hogy a Quasarr leszállhasson. Amíg az anyahajó leszáll, és a Lélekkeltetőt használja, a Vasharcos szakasz és egy adag gyalogos fedezi azt. – mondta Akhit folyamatosan, mintha előre így tervezte volna. Valójában csak ennyire értett a dolgához.
A kapitány visszafordult a kijelző felé, amin ismét a vöröslő napot és az Ellont lehetett látni, ami körül keringtek.
– Jól van tábornok. Küldje le a Vasharcos szakaszát! – mondta Silla.
– Én magam vezetem őket kapitány. – mondta Akhit, mire a nő megperdült és összeráncolt szemöldökkel mérte végig a férfit.
– Megőrült? És ki veszi át a helyét?
– Laresht kinevezem századosnak, addig ő látja az én faladatom itt a hajón. Erre már képes. Ha velem történne valami, ébresszék fel Gallan ezredest. – a kapitány még mindig erősen küzdött vele, hogy megmondja, miért nem akarja, hogy lemenjen, de nem tehette. Sem a legénység előtt, sem pedig a férfi miatt. Aztán engedett, kiegyenesedett és visszafordult a képernyő felé.
– Mehet tábornok. És tartsa életben a szakaszát! – mondta a kapitány, de ez nem volt egy általános harc előtti bíztatás. Kiérződött belőle, hogy a nő csak a tábornokért aggódik. Megpróbálta leplezni, sikertelenül.
Akhit mosolygott magában. Pillanatok alatt felmérte a helyszínt és az ellenséget, az erejét. A skorpió jól küzdött, de egy vasharcos az más. Gépbe öltözött lidérc, teljes páncélzattal borítva így testét. Két kezén hatalmas lövegek, hátukon rakétavetők és egy kisebb turbina, amivel nagyobbakat tudnak ugrani, illetve rövid ideig repülni is képes a gép. Négy méter magas és két méter széles gépek ezek, a lidérc seregek kedvencei. Már több mint két ezer éve használják, persze az elsőkhöz képest sokat fejlődtek.
Így hát a tábornok elindult, hogy összeszedje a szakaszt a Koporsóból, és a gépeket a hangárból.
3 hozzászólás
Ebben a részben nem találtam semmi kivetni valót :-). Olyan a hangulata, mint az Alien filmeknek. Ennyiben különbözi is a második résztől, mert az inkább Star Wars-os volt. Nem történet, a hangulat :-).
Örülök, hogy tetszik. 🙂 Remélem a többi is fog… 😉 Igénylem a kőkemény kritikát! 😀
OK, közben észrevettem egy központozási hibát:
"- 211 skorpió-felderítő kilőve. – zakatolta Anya. "
Ilyenkor nem kell a középső pont. Úgy láttam többször is előfordult. De összességében kevesebb hiba volt benn, mint a másodikban.