Bolyongó idők csendjein éltem,
mint múlásban kelt, szitáló remény.
Sóhajnyi létén neszező magány-
úgy szállt néha a szó, mint tünemény.
Túl a ködökön lebegőn, némán,
mint intelem, túl a századokon,
mikor betelt már szótlanul a múlt
s a jövendő is örök harcokon.
De te ne félj, csak remélj igazán!
Úgy, mint aki itt szívéből szeret,
mint amikor merengő alkonyon
száll tova a pára s a képzelet.
Csak reméljed azt, mit szív elhihet,
miben bízhat akkor is, ha zordság
keménységén vadul az indulat!
Akkor is, ha már nem tűr a világ
meg pusztán csak azért, ami te vagy,
aminek lenned kell az igazért:
mint aki tanúságul születtél,
ki Istenhez nem mutatásból tért.
2 hozzászólás
Kedves Zoltán!
"mint múlásban kelt, szitáló remény"
Az élet mindig mozgásban,kikerülhetetlen a ´megállás´
elöre az élet parancsa…és tulajdonképpen a múlásba
torkollik az egész.
Egy cél ami mindig messzebbnek és egyben mindig közelebbnek
tünik…és ezt a különös létezést életbe tartja a remény.
Minden probléma felett ott a megoldáS:
:::ÉS TÉNYLEG A REMÉNY ´SZITÁLÓ´
nem jön egyszerre mint felhöszakadás…inkább cseppekben
hullok a szomjas földbe…
ilyen gondolatokat szült írásod!
Gratulálok
csodaszép!
Szép naqpot:sailor
Kedves sailor!
Köszönöm, hogy olvastad versemet s
találtál benne olyat ami tetszett!
Értékelem jöttöd szavait a mindig értő
gondolataidat, miben ott a mélységes
értelem!
Üdvözlettel köszönve látogatásodat!
Vigyázzatok magatokra és egymásra!
Szeretettel : Zoli