II. fejezet
Az útpadka mellé húzódva az autó kerekei lassan megálltak. Az öreg taxi, pont egy félhomályosan világító lámpa alatt állt meg. A hátsó ajtó felkattant, majd félig kitárult. A nő, egyik lábával kilépett.
– Mennyi lesz? – kérdezte hűvös hangon, a taxistól.
A sofőr a nagy pocakja miatt, csak nehezen fordult hátra. Vállánál és karjainál, megfeszült bőrdzsekije, aminek anyaga jellegzetes hangon engedett. Majd vastag őszülő bajusza alól derűsen szólt a sofőr Katához.
– Egy Mátyás lesz kedveském.
Kata, a táskájába túrt, és előkotort egy gyűrött
ezrest. A sofőr felé nyújtotta. A férfi nem érte el, ezért fordult még egy kicsit. Dús bajusza alatt megfeszült a szája, a kényelmetlen mozdulattól.
– Sokat eszik ez az öreg járgány, talán le kéne cserélni. – mondta Kata, gúnyos iróniával.
– Ugyan már kisasszony, ezzel legalább már megszoktuk egymást. Meg aztán nem mindenki kedveli azokat az elegáns formás idomokat, amilyenek ezek a mai fiatal gépjárművek. Ha érti kisasszony, hogy miről beszélek?
A férfi kivette a nő kezéből a pénzt. Majd kuncogni kezdett. De Kata nem tudta eldönteni, hogy a sofőr min múlatott, ilyen jól, magában. Azon, hogy milyen frappánsan tudott válaszolni, vagy egyszerűen a pénz érintése, és megszerzése töltötte el boldogsággal. Bármelyik is volt, valahol mélyen most szánalmat érzett iránta.
– Köszönöm. A viszont látásra. – mondta Kata.
Aztán kiszállt, becsapta a taxi ajtaját, és már maga mögött is hagyta a történteket, meg sem hallva a férfi hangját.
– Isten áldja kisasszony. – kiáltott utána a taxis, a letekert ablakon kidülleszkedve.
Az autó elhajtott a belváros távoli sötétje felé. Kata átsietett az út túloldalára. Felszökkent a járdára és gyors léptekkel igyekezet az utca végén álló kocsma felé.
Belépve az ajtón, jobbra hosszú pult terült el. Előtte bárszékek. A pult végétől pár lépésre a mellékhelyiségek. A terem hátsó részében asztalok, körülöttük székek. A belső sarokban két biliárdasztal. A legtávolabbi részben egy kis színpad volt, a vendégzenekarok részére. De ez most üresen állt. Csak hétvégén játszottak rajt fiatal, amatőr zenekarok. Így adtak lehetőséget, a magukat tehetségesnek, és hallgathatónak gondoló együtteseknek. Vagy inkább, legfőképpen maguknak, hogy az ifjú nemzedéket, becsábítsák, akik persze mértéktelenül fogyasztottak a kocsma olcsóbb italaiból, főleg sörből. Az idősebb nemzedék pedig már csak hétköznap járt ide, hogy ne keljen nekik józanul hazaérkezniük, kinek – kinek a csendes vagy a túlságosan is zajos otthonába. Ennek a befásult nemzedéknek már nem volt érdemes bált rendezni, ők már magukba voltak roskadva. A báli szezonnak vége volt. A hatóság állandó zaklatása miatt pedig az ifjú zenészek is aggódhattak, hogy meddig bulizhatnak még itt kedvükre. Így hát a hely egyre inkább eligénytelenedett, és lezüllött. Füstös, büdös, zajos és izzadt csehó kezdet válni belőle. De a legtöbb embert, pont ez csábította ide. A személytelenség. Hogy senki nem foglalkozott a másikkal. Nyugodtan az ital fölé lehetett hajolni és titkokat súgni a pohár fenekének. Vagy lehetett egyestés biliárdbarátságokat kötni és sírva nevetni az új cimborákkal.
András barátjával, Tamással a bárpultnál ült. Tamást szinte minden este idehozta magányos szíve. De András más volt. Ő csak szolidaritásból volt itt. Vagy talán csak azért, hogy ebben a káoszban lelkének utat keressen. Némán, üres szívvel, és üres fejjel hajolt a bárpult fölé. Az alkohol pedig ostromolta a benne nyugvó fájdalmat. Ami most ismét hirtelen, de már megszokottan tört fel belőle. Éles, szúrós nyilallást érzett fogínyében. Megszívta fogát, majd meghúzta a sörösüveget. Persze a fájdalom nem enyhült. Már jó ideje nem akart elmúlni. Orvoshoz nem ment, mert úgy gondolta, szenvedése, ahogy jött, úgy majd el is marad. Addig is szedte a fájdalomcsillapítókat, és száját alkohollal öblögette esténként. Már észre sem vette, hogy sokszor a piára vett be a gyógyszert. De talán igazán nem is érdekelte. Talán már semmi nem érdekelte. Úgy érezte harmincöt éve ellenére annyi szörnyűséget és rosszat tapasztalt ebben a világban, hogy neki szinte már minden mindegy volt. Megfáradt. Így hát az élet vágyainak és törekvéseinek hátat is fordított. Ezzel a melankolikus hangulattal, meg is találta az örök barátság fonalát Tamáshoz, aki éppen, lapos szemekkel nézett rá, és már igen csak illuminált állapotban volt.
– Akkor mi lesz? –szólt Tamás, folytatva a beszélgetést.
– Nem tudom. Majd alakul valahogy. De azt hiszem már sosem lesz másképp.
– Te is tudod, hogy nem lesz.
– Igen, azt hiszem, sejtem. – sóhajtott fel András.
– Boldog ember! – jelentette ki Tamás.
– Úgy nézek én ki?
A két férfi elmosolyodott.
– De tudod én nem akartam, hogy így legyen. – sopánkodott András.
– Ez kevés.
– Sokan már az elején azt mondták, hogy ez egy rossz házasság lesz.
– Várnotok kellett volna még.
– De a gyerek. Timi már terhes volt vele.
– Nem tartoztál felelősséggel, nem a te gyereked volt.
– Én így is mindennél jobban szerettem ezt a nőt.
András lehajtotta a fejét. Tamás összekoccintotta a két sörösüveget.
– Barátom. – súgta együtt érzőn Andrásnak.
– Még mindig szükségem van rá, hogy szerethessek valakit.
A kocsma ajtaján Kata lépet be. Röviden körbenézett, mint aki keres valakit. Aztán elindult a kocsma hátsó részébe. László megpillantotta a nőt. Felemelkedett a székéről, hanyagul intett. Kata, ahogy észrevette, hirtelen ara fordult és semmivel nem törődve, célirányosan, határozott léptekkel az asztalhoz sietett. Lerogyott a Lászlóval szembe lévő székre, majd táskáját a karfára fűzte.
– Helló. Nem valami hangulatos hely. – bökte oda a férfinek, még szinte pihegve.
– Nekünk jó lesz! Itt legalább senki nem figyel ránk.
Kata a kis asztal közepén lévő üveg hamutartóra nézett. Az egyik sarka le volt pattanva. Megtört – gondolta. Így már nem is való ide. De mégis itt felejtve hever a karcos asztalon, a bura alá rejtett cigarettafüstös, pislákoló világosságban. Kata lassan körbenézett. A fal megfáradt vakolatára újságlapokat ragasztottak. Kezdetben csak párat, olyan poszterként. Most meg már lassan elural mindent az újságtapéta, még a plafont is. Így hát, aki magányosan tévedt be ide, semmitmondó híreket olvashatott a falon. Katában ez nyomasztó érzést keltett. Mintha újságpapír galacsinban lenne, és fújná a szél, nekicsapva a város sötétjében a kukás konténernek.
– Szóval?
Térítette vissza László hangja a valóságba. Kata értetlenül nézett a férfire.
– Beszállsz?
A férfi kortyolt a kezében szorongatott sörösüvegből. Kata némán, elkalandozva nézte Lászlót. Már biztosan rég rákészült erre a mozdulatra, hogy ihasson. Aztán majd rákészül arra is, hogy rágyújtson. Nem azért, mert ő ezt akarja, hanem mert a hely szelleme így kívánja. Ahogy általában nem azért cselekszünk dolgokat, mert úgy szeretnénk. Valami mégis megkívánja, és előre viszi ezeket, a tetteket. Az Isten? Ez csak nevetséges magyarázkodás. De elszámolni, azt majd viszont kell. Legkevésbé az Istennek. Gondolta Kata, miközben László letette az üveget az asztalra. Látszott a derűs képén, hogy jól esett neki. Egy kis titok volt ez az érzés, amin jól vigyoroghat magában.
– Szóval beszállsz? –kérdezte a férfi.
Aztán nyelt egy nagyot, és pulóvere ujjával letörölte száját.
– Már megmondtam. – válaszolt a nő szűkszavúan.
– Mert ha meggondoltad magad, akkor kár róla beszélni.
– Nincs miért meggondolni magam. Nem azért jöttem.
– Akkor jó.
László komor lett, és felelősségteljes. Arcán a vonások kezdtek mély ráncokká válni. Akár a kivágott fák évgyűrűin, úgy látszódott rajt, a feje felett elmúlt idők, minden bevésődött barázdája. Már közel járt a hatvanhoz. Nézésével mintha azt sugallta volna, hogy mély és bölcs gondolkodás folyik agytekervényeiben. De ősz halántéka most hirtelen kisimult. Szertefoszlott a kor tapasztalatát sugárzó tekintet. Egyhangúan kérdezte.
– Iszol egy sört?
– Nézd, régóta ismerjük egymást…
– Talán túl régóta, hogy be akarjalak szervezni egy ilyen veszélyes buliba. Még totyogós kislány voltál…
– Inkább térjünk a lényegre. – vágott közbe határozottan Kata.
– Jól van.
László az asztalra könyökölt és közelebb hajolt Katához. Sunyin és laposan körbenézett, mielőtt megszólalt.
– De akkor is, már gyerekkorod óta ismerlek, hiszen már az apád is jó barátom volt. Tudom, hogy bízhatok benned. És ami a lényeg… – Itt a férfi tartott egy kis szünetet – Azt is tudom, hogy keménytökű csajnak nevelt, és hogy megtanított profin lőni a puskával.
Kata türelmet erőltetve magára, hallgatott. László közben előkotorta zsebéből a cigarettát. Már kezdett kínos lenni a pillanatnyi szótlanság.
– Mit akarsz ezzel? –kérdezte végül Kata.
– Hogy bánni tudsz a fegyverrel az nem kétség, de használni is tudod, ha kell?
– Hogy érted?
– Tudod te!
László meggyújtott egy száll cigarettát. Annak vége erőteljesen felparázslott, és napságán izzani kezdett. A férfi kiköhögte a füstöt. Sűrű füstfelhő takarta el az arcát.
– Csupa sz.rság. – szólt Kata.
– Mi? – kérdezte, még mindig köhécselve.
– Ahogy élsz. Kész öngyilkosság. Lehet, hogy jobb lenne, ha lelőnének.
– Aha vicces. Megtennéd?
– Számomra fontosabb dologról van szó.
– Tehát igen?
Kata lehajtotta a fejét és lesütötte a szemét. Alig észrevehetően bólintott.
– Igen. – suttogta. – És csak azt sajnálom, hogy vele nem én tettem meg.
A férfi ebből a fél mondatból mindent megértett. Hiszen jól tudta, hogy kire gondol Kata, ekkora gyűlölettel.
– Jézusom, azt hittem, csak viccelődsz.
László ijedten hátrahőkölt.
– Hogy beszélhetsz így az apádról?
– Nekem nem az volt az apám, aki neked a barátod.
A férfiből megállíthatatlanul kibuggyantak a sértődött szavak.
– Teljesen magába keseredett, amikor azzal a sráccal elszöktél.
– Ne akarj te is képmutatónak tűnni, nem igazán ilyennek ismertelek. Rád, azért mindig számíthattam. De közülük nem sírt senki utánam, és nem keresett senki. Mert nem kellettem senkinek.
– Az apád igenis jó ember volt. Te fordítottál hátat nekik.
– Mért akarod mindenáron védeni. Te munkatársként ismerted, én apaként. Ne mond, hogy apának jó volt! Ha csak rá gondolok, felfordul tőle a gyomrom.
Kata akaratlanul is visszaidézte magában apját. Kicsi, kopasz, kövér fickó volt. Bár első pillantásra úgy tűnt, hogy egy jó kedélyű ember. De mindenkinek van egy másik énje, amit titkol a világ elől. Amit magába folyt, hogy aztán megjátszhassa magát, a többi ember előtt. Sokakban különböző ez az én. Apjáé az agresszív, uralkodó jellem volt, aki úgy élte meg ezt, hogy terrorban tartotta családját. Persze az uralkodás és parancsolás nem állt tőle mesze, hiszen őrnagy volt a hadseregben. Lászlóval való barátsága is innét származott. A férfi szintén ott dolgozott, de gépkocsi szerelőként és többek között, Kata apjának sofőrjeként. Így hát jól ismerte az őrnagy züllött életét és mértéktelen italozási szokását. A közös titkok, pedig barátságot kovácsoltak köztük. De Kata apjának életritmusa nem maradt bosszú nélkül, hisz az élet idővel leszámolja a különbözetet. Az őrnagy impotens lett, de ez csak az őrületig fokozta agresszív hajlamait. Felesége mindent eltűrt tőle, hiszen azt gondolt ez a világ rendje. Ennek az asszonynak a legnagyobb bűne az volt, hogy lányt szült. Katának pedig a legnagyobb hibája, amiért mindig okolta, hogy egyáltalán megszületett. Mert ő, fiút szeretett volna. Ennek az apának pedig a vadászat volt a hobbija, de az örömöt csak a gyilkolás jelentett neki. Szenvedélyesen felszabadultnak és könnyűnek érezte magát, amikor egy vadállatot úgy talált el, hogy annak még volt ideje és lehetősége kiszenvedni. Talán ez a perverz hajlam vitte rá arra, hogy Katát mindenáron megtanítsa a fegyverrel bánni. Azt gondolta, hogy ez olyan erőteljes és férfias. Tanításának pedig sokszor ostorral adott nyomatékot. Az asszony, a jámbor feleség pedig csak tűrt, és inkább megtagadta lányát, minthogy szembeszálljon férjével. Így hát Kata lázadónak született, vagy azzá vált. Egy napon pedig, húsz évesen, megoldásként elszökött a szülői háztól, egy kalandor férfiúval. Még nem tudván, hogy majd mi vár rá. De a bizonytalanság csábítóbb volt számára, mint az édes otthon. Nézete pedig akkor sem változott meg, amikor egy ragyogó nyári délutánon László felhívta, hogy apja meghalt. Szeretett hobbija lett a végzete. Egy vadászaton csúnya baleset érte az őrnagyot. Vadászpuskával szétloccsantott agyvelejét, szinte úgy kellett kikapargatni, egy fa kérge közül. Az ügyet persze eltusolták, mert befolyásos emberek társaságában esett meg, akik egytől egyig részegek voltak.
– Jól van. Ezt hagyjuk inkább. Tulajdonképpen nem ezért vagyunk itt. – szólt László.
Kata próbálta visszafogni zaklatottságát. Légzése ütemessé és egyre lassulóbbá vált.
– Már nem érdekel. – mondta egykedvűen Kata.
– Inkább hoznék egy sört.
– Én nem kérek, már mondtam.
– Nem, azt hiszem, nekem lenne szükségem rá.
– Maradj csak, majd én hozok egyet.
– Kösz, rendes vagy.
Kata felállt az asztaltól. Rémisztő nyugodtsággal suttogta László felé:
– Tudom.
Majd a táskája felé biccentett.
– Figyelj addig a cuccomra.
– Oké. – mondta László félszegen.
Kata kecses nőies mozdulatokkal elindult a bárpult felé. László utána sem nézett, csak megkönnyebbülve sóhajtott egyet az asztal felett.
András meghúzta a sörösüveget, majd határozott mozdulattal a pultra tette. Kifordult a bárszékről, közben zsebéből előkotort pár darab félbehajtott papírpénzt.
Tamás görbülő szemekkel, pityókás hangon szólt barátjához.
– Hová készülődsz?
András barátja vállára tette kezét.
– Indulnom kéne haza! – mondta egyhangúan.
– Még meg sem ittad a söröd! – bökött rá az üvegre Tamás.
– Hm, talán már nem is kívánom.
– Ilyen keserű a szájízed?
András nem szólt semmit, csak üres tekintettel nézet maga elé.
– Ezt még idd meg velem, úgy látom, neked már csak ez segít. – mondta Tamás gúnyos vigyorral.
– Csak felkavarná a gyomrom.
– Ostoba. – mondta megvetően Tamás.
– Részeg vagy már. Gyere, elviszlek inkább haza.
– Mit csináljak én nálatok? – rikkant fel Tamás.
– Hozzád haza.
– Minek? Engem nem vár otthon senki. Különben is, még előttünk az éjszaka.
– Hát használd ki, és pihenj.
– Most inkább hagyj magamra, ha úgysem lehet rád számítani. Cimbora. – szólt Tamás, sértődést mímelve.
– Gyere, menjünk, ne járasd le magad.
– Ha ennyire féltesz, és vigyázni akarsz rám, akkor idd meg még ezt a két kortyot! Aztán ígérem, indulhatunk.
Ahogy András barátját noszogatva türelmesen várt, a tömegből lassan Kata alakja vált ki. A pult felé tartott. András mégis úgy érezte, mintha felé lépkedne. Ösztönszerűen a szemébe nézett. Azokba a meleg barna tekintetekbe. Egy pillanatra megmerítkezett bennük. De aztán megriadt, mikor tekintetük, véletlen utakon, egy szempillantásra, szinte egybe forrt. Ahogy Kata a pulthoz akart fordulni megtorpant Andrással szemben.
– Ezt még gurítsd le! – szólt Tamás.
Lendültessen kifordult, kezében a sörösüveggel, ami Katának csapódott és az üveg a padlóra zuhant. Hangos és mégis tompa puffanással vágódott a járólapra. Megroggyanva tört szilánkokra az üveg és szaladt ki belőle a folyadék. A tömeg egy másodperc alatt szétnyílt, Kata ijedten hátraugrott.
Tamás megszeppenve ült és bámulta a törött üveget. András még mindig csillogó szemekkel Katára mered. A nő mikor felocsúdott az eseményekből, leguggolt hogy összegyűjtse az üvegszilánkokat. András gyorsan mellé telepedett. Finom mozdulattal kiemelte Kata kezét. Ekkor egy kissé megborzongott. A nőnek kellemes, lágy tapintású vékony fehér ujjai voltak. Mikor felnézett Andrásra, tekintetük találkozott. Összefonódott pillantásuk azt sugallta, felismertelek. De ebben a másodpercben nem is igazán érintésük és tekintetük találkozott, hanem valami más. Talán a lelkük fonódott össze. Olyanok voltak, mint a vándor, ki hitéért átszeli az úttalan utakat. Megpihentek egymás tekintetében, mert megtalálták a kincset, aminek most csak ők tudják a nevét. Szerelem.
– Ne haragudjon. – szólt Kata – nem figyeltem.
– Nem tehet róla. – mondta András, kissé szemérmesen.
– Ideengednének? – hallatszott egy morgolódó hang.
Az egyik pultos hölgy, vergődött át a tömegen. Kezében söprű és lapát volt. Kata és András hátrébb lépett. A pultos gyors mozdulatokkal összekotorta az üvegdarabokat. Majd lehajolt, és a lapátra terelte az apró szilánkokat. Tamás kissé szédelegve leugrott a székről, és a pultos kilátszó tangáját bámulta. Ekkor Kata tovább akart lépni, de András megfogta a könyökét.
– Jól van? – kérdezte András Katától.
– Igen, köszönöm.
A pultos közben dolga végeztével felpattant, mogorván Tamásra nézett, majd elviharzott.
– A barátom szeretne elnézést kérni. – mondta András.
– Nem történt semmi.
– A minimum, hogy bocsánatot kér.
– Csak véletlen baleset volt. Nem történt semmi. – mondta Kata, kedves hangon.
– Igaza van a barátomnak. – szólt Tamás – Ő egy úriember, legalábbis hozzám képest mindenképp. Elnézést kérek hölgyem!
– Köszönöm. De azt hiszem én is hibás voltam. Egy kicsit, elmerengtem. Nem figyeltem.
– Még egyszer elnézést kérünk. – mondta András izgatottan.
Majd nagyot sóhajtott, mint aki, ezzel akarja kiűzni magából az izgatottságot. Katára nézett, hogy lopjon tőle egy utolsó pillantást. Tekintetük, ismét találkozott. András hiába akart szólni, nem tudott. Mindenáron meg akarta őrizni a pillanatot, de minél inkább ragaszkodott ehhez a vágyához, annál inkább elveszni látta. Most szólni kéne. Gondolta. Mégis csak egy mosoly bújt elő arcvonásaiból, ezt is idegenek érezte magától. Aztán úgy érzékelte, a legcélszerűbb lesz visszavonulni, ebből a számára egyre kínosabbnak tűnő szituációból. Mert úriemberből sikerült magát egy másodperc alatt idétlen fickóvá változtatni. Tamáshoz fordult, és gombóccal a torkán, elcsukló hangon halkan mondta.
– Mennünk kéne.
– Aha. – mondta Tamás fáradtan.
András háta mögül, megszólalt egy kedves hang, Kata hangja.
– Akkor helló.
András hideg verejtékkel a homlokán fordult meg. Úgy érezte, itt kell tartania Katát. Valaminek még történnie kell. Mert ezt megérzi az ember. Valami irányít minket, valaki megszabja az utat. Bár ezek a dolgok ismeretlenek, de András érezte, hogy valaminek másképp kell történnie, hisz nem csak ennyi volt, amiért felismerték egymást. Ez az érzés most Katán is átfutott. De ez csak egy sejtelem volt. Maga sem értette miért, Kata a mosdó felé indult. András figyelte, ahogy elmegy mellette, majd bénultan utána szólt.
– Azért örültem.
Kata visszafordult, Andrásra pillantott és halványan elmosolyodott. Majd maga elé nézve lehajtott fejjel lassan kezdett eltávolodni. András még látta, ahogy a nő eltűri haját a szeméből, és ujjait lassan végighúzza fürtjei között egész a nyakcsigolyákig.
Valami most véget ért, gondolta András. De miért kezdődnek el olyan dolgok az ember életében, amik egy másodpercre kizökkentik, majd tovább folynak a félhomályban, mintha sosem történtek volna. András most megbizsergett. Talán ez csak egy újbóli átélése egy szituációnak, ami változást sugallt volna az életébe. Lehet, hogy már egyszer megtörtént és akkor is így, befejezetlenül. Ezért kell, hogy megtörténjen még egyszer, és még mindannyiszor, amíg az ember nem hajlandó a saját kijelölt útján járni és kikerülni a körforgásból. András kedvetlenül lehajtotta a fejét.
– Menjünk! – szólt Tamáshoz
Ismét a körforgásban maradtam, gondolta.
Kata, ahogy belépett a mosdóba, halkan becsukta maga mögött az ajtót. Egy pillanatig némán állt. Csak a kinti zaj szűrődött be. Egyedül volt. Ahogy néha az ember azt a képtelenséget érzi, hogy egyedül van a világban. De most ez a kis helyiség tényleg csak az övé volt. Nem volt senki más az ammóniabűzös helyiségben. Csak a kopott falak, málladozó csempék vették körül. Lepattogzott mosdók, rozsdás csapok, a másikon oldalon pedig vastagon, zöld zománccal bemázolt vécé ajtók sorakoztak, mögöttük leamortizált budikkal. Kata az ajtónak támaszkodott. Felsóhajtott, mint aki bombát akar hatástalanítani. De úgy érezte, ez a szerkezet éppen benne ketyeg, az időzítő pedig a szíve dobbanása. Ami most nem úgy jár, ahogy ő szeretné, hanem össze-vissza kalimpál.
Majd az egyik tükör elé lépett, és meredten belenézett. Megtámaszkodott az előtte lévő mosdókagylón. Aztán lassan megnyitotta a csapot. A víz monotonon csobogott. Kata tekintete gondterheltséget sugárzott. Tenyerébe vizet merített, és többször megmosta az arcát. Ahogy a fáradt munkás, letisztítja vonásait, úgy próbálta lemosni a nő, ábrázatáról az érzelmeket.
András vállán elgyengülten az alkohol mámorától támaszkodott Tamás. Így léptek ki a kocsma ajtaján. Tamás megszédült a friss levegőtől. Lábai kacsázva szédelegtek elgyengült teste alatt. András magához szorította barátját, hogy talpon tudja tartani.
– Azt hiszem már megint, csúnyán berúgtam. – mondta Tamás
– Ne is törődj vele!
– Hogy ne törődnék, hát hogy ne törődnék. Nézz rám!
András nem különösképpen foglalkozott most Tamás mondandójával.
– Ez az életem. – motyogott maga elé Tamás. – És még ezt sem tudom tisztességgel elpotyázni.
– Csak fáradt vagy, ahogy én is. Holnap pedig ismét kötelezettségeink lesznek. Fel kell ébredni.
A két barát átsétált az út túloldalára, a parkoló autókhoz.
– Add a kulcsod! – szólt András.
Tamás végigtapogatta a zsebeit. Nadrágja bal zsebéből előkotorta az autója kulcsát. Átnyújtotta Andrásnak. A riasztót kikapcsolva pár méterre tőlük felvillantak egy piros autó indexei.
– Csak tegyél be az autóba, aztán már haza megyek.
– Ilyen részegen?
– Haza találok így is.
András most nem volt vevő Tamás humorára. Összehúzott szemöldökkel, ráncolt homlokkal, próbált mérgesen nézni barátjára.
– Tudom, hogy neked nem fontos, hogyan jutsz haza, de nekem igen.
– Téged várnak otthon András, ne velem törődj!
– Nekem nem csak az a fontos, aki engem vár. Könnyebb késni, mint várakozni.
András hangja elcsuklott. Szíve belefacsarodott, kimondott szavaiba. Már nem is tudta, mily régóta várta a boldogságot, a szeretetet. Sokszor már nem is mert, hinni a létezésében. De úgy érezte, hogy talán az előbb ott benn, a hit nekirohant szíve kemény falának egy pillanatra.
– És én egyre többet várakozom. – suttogta András.
– Ezt még józanul sem értem. – nézett édesbúsan Tamás. – Inkább menjünk!
András visszafordult a kocsma felé. Egy pillanatig elfeledkezve magáról, elmerengve figyelte a kijáratot. Várt valamit, de szinte reménytelenül. Mert magában tudta, hogy ezt a dolgot, igazán nem várnia kellene, hanem megélni, de ahhoz még nem volt elég mersze.
– Szóval szeretsz? –kérdezte Tamás, huncut gyermeki vigyorral.
– Barom. – vágta rá András.
1 hozzászólás
Kicsit mintha nehezen indulna a történet…bár a regény terjedelme lehet hogy indokolja.:) Mindenesetre várom a folytatást.:)