Érzés 18.

Visszazökkenve a hétköznapokba, próbáltam józan maradni. Lepleztem a bennem élő szerelmet. Nem tehettem másként, féltem, hogy férjem észreveszi rajtam a változást.
De sikerült.
Pár nap múlva hívott, jól van és most egy koncertkörútra megy és addig nem igen tud jelentkezni. Nem is bántam, sok mindent rendezni kellett magamban.
Az elkövetkezendő életem, azt hogy hogyan legyen ezután. Csak egyet tudtam nagyon biztosan, azt hogy most már nem engedem el Jorgost.

Talán te Élet tudsz megoldást, hisz eddig is mindig te döntötted el, hogy hogyan legyen. Most mikor ilyen nagy szükségem lenne rád, nem jössz, hagyod, hogy egyedül kínlódjak. Mikor lesz már amikor egyet akarunk?

Teltek a napjaim, és nem lettem okosabb, nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Szívem ment volna Jorgoshoz, de az eszem közbe szólt. Nem lehet…nem tehetem…nem csak magam miatt, de Jorgossal se tehetem. Nem robbanhatok be a családjába, feldúlva azt. De akkor mit tegyek? Megint csak én szenvedek.
Dúlt bennem az a régen elfelejtett, nagyon nagy betűkkel írt: ÉRZÉS!
Befurakodott megint a bensőmbe és megkezdte őrületes munkáját…suttogott…duruzsolt….felemésztette azt a megmaradt ellenállásom is.. Gyere ÉRZÉS, hatalmasodj el rajtam, mutasd meg igazi arcodat! Nagyon régen voltál már nálam, gyere és maradj itt, ahol olyan régen már mindennapos vendég voltál. Találj vissza hozzám. Hozd el nekem azt a csodálatos mivoltod, amit olyan szűken adsz.
Érzem jelenléted, ahogy egyre jobban munkálkodol, egyre jobban bele viszel a bűnbe…igen a bűnbe, mert az amit Jorgos iránt érzek, most már bűn. Bűn a férjemmel szemben. De nem tudok magamnak parancsolni, nem tudom elfelejteni azokat az éveket, amit együtt töltöttünk. Ha lehunyom a szemem még most is látom az akkori életem minden pillanatát. Hát hogy feledhetném el azokat az éveket, mikor a világ legboldogabb asszonya voltam? Hogy lehet elfelejteni Jorgos akár egyetlen csókját is? Hogy feledhetném azt, mikor Héra Istennőként éltem az én görög Istenem oldalán.
ÉRZÉS, itt vagy? Gyere és simogass, ringass el, végy öledbe és vigyél vissza az Olimposzra, kell hogy még egyszer feljussak oda. Hiszen már egyszer felvittél. Gyönyörű napok és évek voltak. Ó, ha tudnád mennyire vágyom oda. Kész vagyok mindent feladni, eldobni és nem vissza nézni csak menni előre és előre, oda hol, a boldogság vár és Jorgoss.

De tudom, hogy nem lehet, nem tehetjük azt amit akarunk. Kizártuk az érzéseinket, nem beszéltünk róla, tulon túl fájdalmas volt. Maradtak a telefonok. Még csak meg se csókoltuk egymást, tudtuk hogy onnan nem lenne visszaút. Elvesznénk. Nem tudnánk ott megállni.
Sokára hívott, kint volt külföldön. Nagyon befutott zenész lett. Neve van a szakmában. Büszke voltam rá. Akkor nem volt hiába való a szerelmünk feláldozása. Legalább ezzel tudtam vigasztalni magam.
Mikor egyszer a tv-ben láttam, tudtam, hogy ezt nekem is köszönheti. Nagyot dobbant a szívem, mikor a koncerten a mi számainkat énekelte, azokat amiket nekem írt annak idején.
De egyben fájdalmas is, hiszen most nem én állok mellette, nem én fogom a kezét, nem én csókolom. Mindig csak messziről nézhettem, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. Változik ez valaha? Most még nem tudom, és azt se, hogy egyáltalán akarjuk-e?