Vajon mi kell ahhoz, hogy az ember teljesen megőrüljön?
Hol van az a határ, amit ha átlépsz, többé sohasem térhetsz vissza?
Mi ad erőt, hogy meghúzd a ravaszt, miután a pisztoly csövét a halántékodnak szegezted?
Félig önkívületben volt, és a kérdések csak úgy cikáztak a fejében. Egyetlen pillanatra sem álltak meg, csak gyötörték tovább a még megmaradt agysejtjeit, amiket nem ivott el és nem szívott szét- még.
Egy sarokban gubbasztott, felhúzott térdeit átölelte, fejét ráhajtotta és hintázott.
Előtte pedig ott volt az üres pisztoly, mellette egyetlen golyóval.
Miért érdemes élni?
Itt csak a mocsok van, és az emberek észre sem veszik, hogyan pusztítják Gaiát maguk körül…
Miért érdemes meghalni?
A túlvilágon sem lesz jobb…
– Mennyi idő telt el? – kérdezte a felügyelő, miután belépett a sötét helyiségbe. Előtte egy elsötétített üveg mögött láthatta a sarokban ücsörgő srácot.
– Úgy tíz óra – felelte a doktor, és közelebb lépett az üveghez. – Nagyon jól bírja – tette hozzá egy félmosollyal, mire a felügyelő mérgesen hátat fordított, és becsapta maga mögött az ajtót.
Elkezdte számolni a szobában megjelent kígyókat. Egyre több lett belőlük, habár nem tudta, honnan jönnek, hiszen be volt zárva egy steril szobába. Az egyik falán hatalmas tükör volt, bár jól tudta, hogy mögötte mindig ott van valaki, és őt figyelik, még ha nem is láthatja őket.
Egy pillanatra meglepődött ettől a hirtelen támadt tisztán gondolkodástól, de aztán jöttek újra a kígyók. Nem csináltak semmit, egyszerűen csak jöttek és elborítottak mindent…
A kezdet és a vég…– gondolta, mikor az egyik felé igyekvő, aranyzöld színben játszó apró kígyóra pillantott. Az a szemébe nézett, majd fejét a farkára téve egy kört formált, és elaludt. …amely feloldódik a végtelenségben… Ő is utánozta a kígyót, és összegömbölyödve ledőlt a padlóra. A kialvatlan, bedagadt szemei a kicsi hüllőről a pisztolyra vándoroltak. Kinyújtotta felé a kezét, de aztán megállt és visszahúzta.
– Ennek nincs semmi értelme!- dühöngött a felügyelő meglátva a földön fekvő fiút.- Adjanak neki még többet!!
– Sajnos ez lehetetlen- mosolygott negédesen az orvos. – Nem tehetünk mást, mint várunk.
– Maga is nagyon jól tudja, mi volt a parancs- sziszegte a férfi, miközben megragadta a másik fehér köpenyét; a sztetoszkóp leesett a földre.
– Nem szabad felizgatnia magát! Ha így folytatja, be kell adnom önnek egy adag nyugtatót…- mondta aggódást színlelve, mire a felügyelő kiviharzott. – Hülye barom – közölte a doki a csukott ajtónak, és megigazította a szemüvegét, majd megfordulva ismét a srácot kezdte figyelni.
Az egésznek nincs semmi értelme. A méregnek már régen le kellett volna gyűrnie. Hiszen világosan emlékezett rá, érezte, hogy megmarták.
-Teljesen felesleges próbálkoznod- hallotta valahonnan távolról a fátyolos hangot, és érezte, ahogy leszorították a karját, és egy injekciós tűvel megmarták.
Ő nem fogja hagyni magát- ellenkezett a tudata, és fetrengve ugyan, de kinyúlt, és elvette a földről az üres pisztolyt. Az összes kígyó hátrébb húzódott, majd szép lassan eltűntek. Egyetlen egy maradt vele, a kicsi aranyzöld. Még mindig össze volt gömbölyödve, és mélyen a srác szemébe nézett. A fiú nem bírta állni a tekintetét, sírva fakadt, és kiejtette a pisztolyt a kezéből. Arcát a karjaiba temette, és csak zokogott.
Könnyen véget vethetsz neki– hallotta a hangot a fejében. Tekintete ismét a fegyverre siklott, majd a mellette lévő golyóra, de aztán kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen.
Ne ellenkezz! A duruzsoló hang kezdett fenyegetőbbé és elviselhetetlenné válni. Felkapta a golyót és a pisztolyba tette, de utána ismét lelassult. Visszatette maga elé, ismét felhúzta a térdeit, ráhajtotta a fejét, és hintázva nézte a megtöltött fegyvert.
Nem kapsz több terhet, mint amennyit elbírsz viselni hallott egy másik, egész vékony hangot, de ez sokkal erőteljesebb és megnyugtatóbb volt, mint az előbbi.
– Végtelenség…- suttogta maga elé.
Baromság! Felejtsd el ezt az egészet és húzz már innen a fenébe!!
Képes vagy rá…
– Hangok…- Veszekedtek a fejében, egyre elviselhetetlenebbül.- A hangok, szavak és csendek…- Az egész feje két összefolyt, artikulálatlan üvöltéstől zengett…- Üldöznek örökkön és körém térdepelnek…
A srác letérdelt, és felemelte a pisztolyt. Az apró kígyócska felnézett rá, és kiegyenesedett- kezdetnek.
– És a vég…- suttogta a srác, majd meghúzta a ravaszt…
Vajon mi kell ahhoz, hogy az ember teljesen megőrüljön?
Hol van az a határ, amit ha átlépsz, többé sohasem térhetsz vissza?
Mi ad erőt, hogy meghúzd a ravaszt, miután a pisztoly csövét a halántékodnak szegezted?
1 hozzászólás
Szia!
Elég durva lett. Amúgy jó. Amit hiányolok belőle, hogy nem világos a cél. Nem érthető, mi szükség van erre a … kísérletre? Kicsit zavaros is a nézőpont váltogatása, de ez azt hiszem, ebben az esetben rendjén is van. Kell ahhoz, hogy kifejező legyen a zavarodottság.
🙂