A málló vakolatú szoba közepén állva próbálok úrrá lenni a kezem remegésén. A levegőben a lőpor égető szaga keveredik a penész bűzével. Mivel közelről lőttem, a ruhámat vérfoltok borítják. Erősen rámarkolok a kezemben tartott kilenc milliméteres Beretta markolatára. Ez az egyetlen támaszom.
A nap sugarai elgyengülnek, mire átküzdik magukat a koszos ablaküvegen. Sápadt fénnyel töltik meg a szobát. Hátranézve látom, hogy az egyik társam óvatosan felemeli a keservesen síró csecsemőt a földről, és kiviszi a lakásból. Kis szerencsével talán magához veszi a család egyik rokona, feltéve, ha van egyáltalán. Ha nincs, árvaházba kerül, ahol a vágy, hogy végre igazi családba tartozzon minden nap együtt él majd vele. Ő fog vezekelni az apja bűneiért.
Lecsatolom a golyóálló mellényt a testemről, majd a sisakomat is leveszem. Hajam csapzott tincsekben hullik a szemembe. Leülök az egyik fotelba, habár nem lenne szabad semmihez sem nyúlnunk, nehogy nehezítsük a helyszíni vizsgálatok menetét. Nem tudom, mit károsíthatnánk. Nyomokat? Teljesen mindegy, mit találnak majd a fehér köpenyes kollégák, és az ő tévedhetetlen vizsgálataik. Egy csecsemő árván maradt, egy kisgyermek holtan fekszik a konyhában, az anyjuk pedig átlőtt fejjel hever a nappaliban. Nincs az a nyom, nincs az a lehengerlő felfedezés, ami változtatni tudna ezen.
Nagyot sóhajtva előredőlök, és lehunyom a szemem. Érzem a fájdalmat. Mind érezzük. Az árván maradt csecsemő fájdalmát, a konyhában heverő, alig ötéves fiúét, akinek az apja keresztüllőtte a mellkasát egy vadászpuskával, az anyáét, akit akkor ért a halálos lövés, mikor éppen telefonált, hogy segítséget kérjen. A fájdalom itt van velünk. Ott van a koszos parkettában, a kopott bútorokban, minden szobában, minden lélegzetünkben.
Elviseljük. El kell viselnünk, ez a dolgunk, erre vállalkoztunk.
Mind csendben vagyunk, nem mozdulunk. Elhagyhatnánk a lakást, kimehetnénk a folyosóra, de nem tesszük. A gyász néma nyelvén mondunk imát az anya és a kisfiú lelkéért, és a kisded jövőjéért. Ha mi nem tesszük, senki sem teszi.
Felállok, és kimegyek a konyhába a társaimhoz. Egyikünk kinyitja az ajtót, majd egymás után, lassú léptekkel elhagyjuk a lakást. Csak a kínzó fájdalmat visszük magunkkal. Együtt élünk vele.
Ez a múltunk, ez a jelenünk, ez a jövőnk.
1 hozzászólás
Kedves Alastor!
Nehéz bánat ül meg fájdalmas soraid között. Tudom, nehéz, minduntalan embert próbáló hivatás, feladat, s tán sokan nem is esküdnének fel rá… Hosszú évek kíméletlenül mardosó gyötrelme, mi próbálja megtanítani, a hivatás maradjon a hivatalban…
Lassan 30 éve térek haza nap, mint nap, hogy borzalmak felszakadt sebeit, könnyeit kényszerültem végig nézni. Meg kellett tanulnom úgy hazatérni, hogy ezt a kínt magam mögött hagyjam. Szinte lehetetlen.
Sok erőt kívánok Neked, mind a hivatásodhoz, mind pedig az alkotáshoz!
Szeretettel: C.