Fájdalom

Köszöntem, és elmentem. Még hallottam, hogy mondtak valamit. Nem érdekelt. Rágyújtottam. Fájt. Miért szívom? Gondolkodtam a semmin, lépkedtem halkan. Néztem a cigimet, a háromnegyede leégett. Vártam, hogy a végére érjek. Bámultam a földön a lehullott leveleket. Már a felét szorongattam. Szorult a tüdőm. Szegény. Miről tehet? A negyedénél tartottam. Az állomásra vezető hátralevő útnak is. Ekkor megláttam. Ő az. A kék csíkos pulcsiban, amit akkor régen felvettem, és ami egy órája kifordult magából, kérges szíve vadul lüktetett, kátránytól sötét tüdeje felszínre köpte mocskos titkát.
Odaértem. Az ajtó fülsértően nyikorgott, mikor én némán beléptem. Leültem. Ő mellém. Motyogott. A legszebbeket. Kár, hogy nem fogtam fel. Szófoszlányok Ahogy becézni szoktuk egymást. Gyönyörű szavak. Rágyújtottam. Megint. Hányinger kerülgetett. Szívtam egy slukkot, nem esett jól. Fájt. Még mindig fájt. Szűnni nem akaró émelygés; felálltam. Elindultam a mosdó felé. Ülni akartam, nem lehetett. Pedig ültem volna… Pedig az előbb is ültem. Mintha a fájdalom a testhelyzettel változna. De jó lenne! De jó lenne ülni…
Kijöttem, visszaültem mellé. Nem éreztem. Nem voltam álmos, nem kellett sírni, nem voltam mérges, nem voltam szerelmes… Semmi voltam. És ez a semmi volt minden. Magához húzott, direkt, hogy fájjon az a pont az arcomon, ahova az övét szorította, hogy mély barázdákat vájjon a szempillája, hogy aztán lássam a nyakát, és erre a nyakra most könnyem tapadjon a forró csókok helyett; hogy érezzem… megbánta. Beérkezett a vonat, szó nélkül felálltam. Engedett. Pár lépés után megállított, átölelt, suttogta, hogy szeret. Kibújtam a kellemes szorításból. Felszálltam a vonatra, és néztem ki az ablakon. Néztem őt, ahogy a szomszédos vágányon megy az ellenkező irányba.
Csak néztem. Aztán elővettem tollat, papírt, és írtam. Most tél van, és csend, és hó, és halál… – akartam írni. Lehúztam. Miért hazudjak? Az ősz közepén járunk…