Fekszem a földön

Fekszem a földön. Az eső esik, az aszfalt furcsán ragad a hátam alatt. Mellettem elnyomott cigarettacsikk, kopott, rozsdás szemetes konténer a fejem felett. Tenyerem egy pocsolyában matat. Apró kövek, üvegszilánkok karcolják bőrömet. Nem érzek semmit. Nem hallok semmit.
Fekszem a földön. Egy férfi alkoholbűzös lehelete csípi az orromat. Egy férfi durva keze markolja a combomat, mellemet, tépi a hajamat, ruhámat. Egy férfi hangja visszhangzik az agyamban.
Fekszem a földön. Ruhám darabokban tekeredik testem köré. Arra gondolok, mennyibe került. Arra gondolok, sose fogom tudni kimosni belőle a városi aszfalt mocskát. Aztán arra gondolok, hogy a szüleim ki lesznek borulva, hogy nem érek időben haza. Arra gondolok fel kéne őket hívnom. Arra gondolok, hogy hol lehet a táskám, a telefonom. Arra gondolok, hogy kerültem ide. Arra gondolok, ez az egész nem is velem történik.
Fekszem a földön. Órák óta nem mozdulok. Hallom a körülöttem zajló világot, de nem jut el hozzám. Csukott szememen keresztül is pontosan látok mindent. Látom az utcát, ahol fekszem. Látom a várost, amely tudomást sem vesz rólam. Látom az elrohanó embereket, akik elfordítják a fejüket. Látom a végtelenül sötét éjszakát.
Fekszem a földön. Orromban érzem, az elmúlt órák minden szagát, a férfi bűzét éppen úgy, ahogy a mocskos ruhámét, amelynek maradványai nedvesen tapadnak testemre. Érzem a hideget, amely átjárja mindenem és bekebelez. Érzem a fájdalmat, amely lebénít, és elhatalmasodik a gondolataimon. Érzem a körülöttem lévő kukák és saját magam orrfacsaró, hányingert okozó szagát. Nem tudom egészen biztosan, hogy mi is történt. Képtelen vagyok visszaemlékezni. Képtelen vagyok gondolkozni. Fázom. Mozdulatlanul fekszem. Nem akarok élni. Nem akarok már semmit sem. Már azt sem tudom, mióta vagyok itt, azt sem tudom valaha képes leszek-e megmozdulni. Nem tudom túl tudom-e élni. Túl akarom-e.
Fekszem a földön, miközben a szégyen teljesen felemészt. Eggyé válik velem. Arcom tüzel, fejem zsong. Érzem, ahogy a megalázottság gondolatára lángra lobban a vérem, felkavarodik a gyomrom. Nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy megmozduljak, hogy segítséget kérjek, hogy kinyissam a számat. Sikítani szeretnék, de torkom kiszáradt, a levegő fájdalmasan tör utat magának. Sírni szeretnék, de a könnyeim elapadtak, szemem ég a beszűrődő fénytől.
Fekszem a földön, zsibbadtan, a halálra várva. Nem érzek semmit. Nem gondolok semmit. Nem várok semmit.
Fekszem. A földön, a sikátorban elmosta annak az éjszakának a nyomát az eső. Az idő újabb és újabb mocsokkal takarta el a régi, fájó éjszaka nyomát, eltüntetve azt mintha sose létezett volna. Az utca, a sarok, a város már elfelejtette, hogy valaha, valamikor ott feküdtem, eggyé válva vele.
Ma már csak én emlékszem arra az estére. Ma már csak én rettegek egyedül. Azóta az éjszaka óta, magamba zárkózva fekszem…