Félreléptem

Emlékszem, nyár volt. Talán július közepe. Fülledt meleg ült a városra, amit nem enyhített a napközben hirtelen lezúduló zápor sem, inkább csak még elviselhetetlenebbé tette az amúgy tikkasztó forróságot.
A homlokomról csurgott a verejték, ahogy ültem a baleseti sebészet kezelőjében. Az orvos a bokámról készült röntgenfelvételt tanulmányozta elmerülten, aztán hirtelen hozzám fordult.
– Tulajdonképpen mi történt, kisasszony?

Az a nap teljesen másképp indult, mit a többi. Azon a reggelen más színe volt a kávénak, más íze a kenyérnek, másképpen szólt a rádió, és valahogy még az undok Kovácsné is szebbnek látszott a földszint hatban, mint egyébként. Pedig ha a Kovácsné megszépül, akkor valami különlegesnek kell történnie.
És az is fog történni. Valami nagyon különleges.
Egyszerre voltam boldog, kétségbeesett és várakozó, hiszen ez a nap pontosan arra a napra esett, amire az első randevút megbeszéltük azzal a fiatalemberrel, akivel immár fél esztendeje levelezgettünk. Istenem! Mennyit álmodoztam én erről a napról! Percről percre elterveztem mindent. Hol fogunk találkozni, mit fogok először mondani neki.
Persze a következő pillanatban jöttek a kétségek is szép számmal. Lehet, hogy nem is tetszem majd neki, vagy éppen ő lesz olyan csúnya, mint a Kovácsné rusnya kandúrja, szőrtelen, bajusztalan. Mi lesz, ha meg sem ismerjük egymást, csak állunk a téren, meresztjük a szemünket jobbra, balra, aztán mindketten csalódottan térünk haza?
Hiába, így van ez, ha az ember újsághirdetés útján ismerkedik. Vakrandevú. Itt van a tucatnyi levél a kedves mamáról, a kerti munka szépségeiről, a faluról, ahol lakik, a barackfa elfagyott virágjáról, de sehol egy árva sor a termetéről, a haja színéről, arról sem, hogy bajuszos-e, és milyen ruhában jön, ha eljön egyáltalán.

Elérkezett az óra, a készülődés ideje. Ahogy ez lenni szokott, nem találtam megfelelő öltözetet. A szobám leginkább egy háborús övezethez hasonlított, szoknyák, blúzok szana-szét.
Végül egy könnyű, világos ruhát választottam, hozzá kalap, és az az aranyos kis nyári cipő, amit tegnap vettem erre az alkalomra. Jucus barátnőm mondta is, hogy meg vagyok őrülve, egy gavallér sem ér annyit, hogy az ember új cipőt vegyen miatta, különösen, hogy még nem is ismeri.
Aztán már a téren álltam. Egyik lábamról a másikra topogtam. Minden fiatalembert alaposan megnéztem, de egyikben sem ismertem fel az én gavalléromat. Mind sietett, vagy a kirakatot nézte, de egy sem tűnt olyannak, mint aki vár valakire. Virág például egyiknek sem volt a kezében.
Már éppen indultam volna haza, amikor megpillantottam a tér túlsó oldalán. Az óráját nézte, aztán a téren haladókat. Egy-egy nőre hosszasan rácsodálkozott, aztán levette a kalapját és megtörölte a homlokát. A szívem zakatolt, csak ő lehet az! Szálfa termete egy fejjel a többiek fölé emelte, fekete haja ragyogott a napsütésben, és a szeme! Semmi kétség, csakis ő lehet az én lovagom!
Nem tudom, mi ütött belém, de semmivel sem törődve nekiiramodtam. Át a téren, hogy mielőbb odaérjek hozzá. Az utolsó pillanatban vettem észre a pocsolyát. Sebaj, gondoltam magamban, csak egy ugrás és a kedvesem karjában leszek!

Sajnos nem így történt. Nagy igyekezetemben rosszul számítottam ki a lépést, és a következő pillanatban a pocsolya közepén landoltam. Ráadásul olyan szerencsétlenül, hogy a bokám alám fordult, így még felpattanni sem tudtam, hogy enyhítsek kicsit szégyenemen.
Egy fiatalember lépett oda hozzám. Még véletlenül sem az, akivel a randevúm lett volna. Az én gavallérom aznap el sem jött. Akiről pedig azt hittem, hogy rám vár, akinek majdnem a nyakába ugrottam, éppen összeölelkezett egy szőke fruskával. Milyen szerencse, hogy halaszthatatlan dolgom volt a pocsolyában, nem csináltam magamból még nagyobb bolondot! De egy percig sem búslakodtam, hiszen itt volt nekem Ő, aki taxit hívott, kórházba hozott. Nagyon kedves fiú, el nem mozdulna mellőlem egy pillanatra sem. És azok a gyönyörű bociszemek! Azt hiszem, elvesztem örökre!

Mit mondhatnék most ennek a kedves orvosnak? Túlságosan hosszú lenne elmesélni. Így aztán csak ennyit válaszoltam mosolyogva:
– Félreléptem, de azt hiszem, megérte.