Kezemben tartom
a csöppnyi életet.
Nem érezem súlyát,
alig nagyobb,
mint egy kétkilós kenyér.
Csendesen alszik,
kétórás, ráncos arca
egy öregemberé.
Érzelmek tiporják egymást,
legtöbbjüket a szótárak
sem ismerik,
dübörög a dzsessz
bordáim alatt,
reszket a két kezem,
petárdák robbannak,
színes csillagok.
Áll a világ.
Áll a pillanat.
Hárman vagyunk,
friss ősrobbanás,
univerzum, új sejt
az élet testében.
Látok másokat.
Bolyongó ősök
az időben,
hosszú lánc,
vége éri a végtelent.
Kezemben tartom.
Kicsi, kiszolgáltatott,
tiszta, mint a hó,
határtalan erő
vibrál a bőr alatt.
Földre léptek az angyalok.
A fekete megfakul,
a színek élni kezdenek,
újabb esély
útra kelni lent a porban
a mindenség felé.
5 hozzászólás
Csodás, szinte éteri. De a cím olyan" semmitmondó" ehhez a gyönyörűen kibontott, megfogalmazott gondolatsorhoz. Üdv, Poppy
Kedves Vaj!
Az egyetlen kritikám talán csak annyi, hogy az a dzsessz kifejezés nem annyira illett oda, de ez semmit nem rontott el. Gyönyörűen kifejezted a "megérkezett életet". Boldog, egyedi és szeretetteljes vers!
Gratulálok!
Nem is tudom, mit írjak. Ez annyira csodálatos, egyszerűen eláll a lélegzet…
Colhicum
Köszönöm szépen a véleményeket. Annál is inkább örülök a pozitív fogadtatásnak, mert ez volt az első versem, amiben nem voltak rímek. Olyan terepre merészkedtem, amit nem ismerek, féltem is rendesen, hogy nem működik. Köszönöm a bátorító hozzászólásaitokat, üdv/vaj
Az álló pillanat alatt
érkezik a remény,
hatalmas küldemény
az álmok világából
és a multak virágából
új szirom festi át az eget,
míg tenyered melegéből
két kis csillagszem nézeget,
talán épp tőled másolja át
a szemedben csillanó csodát
és elméje első e világi fényeit
amivel világító lámpásként
egyengeted majd eljövendő útjait.