Valahol – félúton a fikció és a valóság között – egy kietelen folyóparton áll a szürke épület. NIncs rajta tábla, felirat – mégis, akit erre vet a sorsa, tudja, ez a komor hely: FOGADÓ A FEKETE RÉVÉSZHEZ.
A ház belsejében egyetlen helység, akik itt várakoznnak azok nem szoktak lefeküdni. Hideg van, ezen nem enyhít az asztalokon pislákoló gyertyák vak fénye sem. A teremben sokan vannak, mégis néma a csönd. Az asztaloknál asszonyok ülnek, szótlanul, ölükben különböző korú és nemű gyermekek, de furcsa módon itt nincs zsivaj, kacagás. A asszonyok néha egymásra néznek – szemükben fájdalom, néma kérdések sora, vagy szomorú megadás a sorsnak. Várják a révészt – bár sosem jönne! De tudják, hogy jön, és várnak, várnak hosszú órákon át. Az egyik asztalnál fiatalasszöny ül, arcán a szépség harcol a torz fájdalommal. Ölében kisgyerek, alig pár hónapos. A gyertya pisla fényénél le sem veszi takintetét a gyermekéről. A kicsi arca piros, mint a gyertyaláng magja, s a láz rossz álomba küldte. Kintről halk csobbanás hallatszik. Az asszonyok felnéznek, lelkükkel részvétet küldenek a fiatal nő felé – neki indulni kell! Lassan kilép az ajtón, a lába viszi csak, a szíve elszaladna. Kint sötét van, az égen felhők takarják az éjszakai lámpást, s a túloldal nem látszik a folyót borító ködfüggonyön át. A parton ott áll a csónak, benne a Fekete Révész. Arca eltakarva, szikár termetét csukjás fekete köpeny fedi. Most kinyúl a gyermekért, s mert az asszony nem mozdul, sürgetően int felé. Ő, mintha a szíve lenne a tenyerén, úgy adja át a kicsit. Utána lépne – de megdermeszti a felismerés, ő nem mehet! Hasában ott a másik élet, nem viheti magával a túloldalra. Hirtelen gondolattal lép egyet a csónak felé, kiragadja a révész kezéből a gyermeket, és újra magához szorítja. A fekete alak hosszú kezével utána nyúl, de csak a jobb lábát éri el, és szorosan markolja. Ekkor a hold egy tűnő pillanatra lelöki magáról a felhőket, és megmutatja a révész arcát. Nem csúnya, de szenvtelen tekintetű és kortalan. Találkozik a tekintetük – az asszony könnytelen szemében néma könyörgés. És most a csukjás arca mintha megrándulna, valami érzés suhan át rajta. Elengedi a kicsit, és elfordítja a fejét. A nő áll egy pillanatig, majd tétován elindul a fogadó melletti keskeny ösvényen – hazafelé. Útközben találkozik más asszonyokkal, akik szintén a fogadó felől jönnek. Némelyik gyermek nélkül, üres szívvel botorkál, mások mintha nem is hinnék, boldog révülettel szorítják magukhoz kicsijüket, akik mind magukon viselik a Fekete Révész érintésének nyomát. Még éjszaka van, de az ösvény végén a sűrű feketeség már oszlani látszik. A fiatalasszony dübörgő szívvel egyre jobban siet – már nem néz hátra, a lába elé sem – könnyesen boldog szemmel csak gyermekét nézi az ölében, akinek álma már szebb – de jobb lába élettelenül csüng a karjaiból…
Ajánlás: A gyermek-bénulás áldozatainak, sérültjeinek, és csatát veszett,vagy kűzdelmüket azóta is folytató szüleiknek.
6 hozzászólás
Kedves Jodeline!
Aki nálam mélyebben láttathatja, az csak sors-társam lehet…:)Köszönöm, hogy olvastad!
Hátborzongató, de nagyon tetszett! Megrázó írás.
Más: ügyelj a helyesírásra, légyszíves (Csukjás stb.)!
Megrázó. Elsőre és másodikra is. De nagyon emberi. Köszönöm, hogy megmutattad az életnek ezt az oldalát is!
Kedves Gunoda!
Valóban, igazad van, sok benne a melléütés, és van benne két helyesírási hiba is. Tudom, nem mentség, hogy sokszor éjjel, a monitor fénye mellett gépelek. Neked is sikerült rövidke hozzászólásodban egy helyesírási hibát ejteni: “légy szíves” – ezt külön írjuk. 🙂 Köszönöm megtisztelő figyelmedet! Üdv.: Zsuzsa
Kedves Suhanó!
Ezt is meg kell mutatni, mert hozzá tartozik az élethez. Köszönöm a megrázkódtatásodat, mert az is emberi, mint a figyelmed. Üdvözlettel: Zsuzsa
“Kétféle részvét van.
Az egyik a kishitű, tulajdonképpen csak a nyugtalan szívé, hogy minél hamarabb szabaduljon a kínos megrendüléstől, amelyet az idegen szenvedés szabadít rá. Csak a másik az, ami igazán számít, az alkotó részvét, mely nem szentimentális, hanem tudja, mit akar, és kész arra, hogy türelmes legyen, együtt tűrjön a szenvedővel, ereje végső határáig, de még azon is túl.” – Stefan Zweig
Ez egy ilyen írás. A második típusról árulkodik.
Nem is fűznék többet hozzá, a fenti sorok azt hiszem mindent elbeszélnek.
Gratulálok
Kuvik