Ajkát forró levegő súrolta, és édeskés, férfias illat kúszott az orrába. Érezte, hogy egyre fokozódó meleg öleli körül. Sóhajtva megpróbált kinyújtózni, de teste hozzáért valamihez, ami válaszul gyengéden nekifeszült. Dorina kinyitotta a szemét. Torkából vékony sikolyt csalt ki rémület, mikor tekintete belefúródott a fekete csuklyába. Megmarkolta az ágyneműt és fel akart ülni, de a különös látogató lefogta a kezét, majd csendre intette:
– Ccs..! Nem bántalak…most nem – súgta határozottan, némi kéjjel a hangjában. – Addig is légy üdvözölve nálam – Dorinának elkerekedtek a szemei, s megremegett, amikor az idegen olyan közel hajolt hozzá, hogy a lány arcát súrolta a csuklya selymes szegélye. Nagyon nyelt, nem mert kiáltani, s azt sem tudta, Attila ott van-e még vele? Halkan szuszogott és rémülten összerándult, ahogy megérezte arccsontján a férfi tüzes leheletét. Amaz átfogta a derekát, és nyakát megtámasztva lehajolt hozzá. Ám Dorina csodálkozására nem húzódott közelebb, csak megszólalt:
– Most pedig aludj, kicsi Galine… – nem értette, miért szólítja így, s nem is volt ideje eltűnődni ezen, mert elragadta a mélységes álom: Újra elhomályosult körülötte minden, s egy pillanat alatt kiszakadt a férfi karjaiból…
A reggel friss illata betöltötte a szobát, a nyitott ablakon át pedig hűvös szellő szökött be, meglengetve a fehér függöny rojtjait. Dorina dideregve összehúzta magát a paplan alatt, és kelletlenül nézett fel a kis órácskára, az éjjeliszekrényen. Aztán megadóan felkönyökölt és körbepillantott. Régen elmúlt nyolc, ideje volt, hogy felkeljen. Sajátja mellett egy másik ágy árválkodott, ám az szépen meg volt vetve. Attila talán szándékosan nem ébresztette fel, de úgy gondolta, ő is nemrég kelhetett. Dorina a falnál álló öreg, fa szekrényhez ment, s kinyitotta. Előző este még beledobált pár meleg ruhadarabot, egyébként, barátjához hasonlóan, minden más ingósága a bőröndökben maradt. Sietve magára kapott pár „régi vacakot”. Kissé kelletlenül vette tudomásul, hogy a ruhák átvették a bútor régies illatát, ám amikor mélyen beszippantotta, rá kellett jönnie, hogy rosszul gondolta. Valami mást érzett… valami aromás, enyhén bódítót… Férfiillat, suhant át agyában a felismerés. Ismerős, mégis új. Becsukta a szekrény ajtaját, és háttal neki támaszkodva, egy pillanatig lehunyta a szemét. Valamiért megszédült. Beleharapott ajkaiba, s enyhén remegve az ajtókilincs után nyúlt. Valami nincs rendben, ütött szöget fejében a baljós megérzés. Kilépett a folyosóra, s valamelyest fel is lélegzett. Nem tudta volna megmondani, honnét a sejtelem, de mégis, mintha valaki irányította volna, egészen idáig is… S ha ennek köze lehetett az álmokhoz, muszáj volt, hogy mihamarabb megértse: miért?
Dorina lesétált a lépcsőn s elengedte a rézkorlátot, melybe addig kapaszkodott. A nappali üvegajtaján át megpillantotta Giselle-t és Rudolfot. A hercegnő arcáról aggodalom sugárzott, míg Rudolf kifejezetten dühösnek látszott. A férfi kedvese kezét szorongatta.
– Ez már komoly probléma! – Hallatszott ki indulattól teli hangja. Dorina a falhoz simult, hogy ne vegyék észre. Vissza kellett volna mennie megkeresni Attilát, mert nem akarta kihallgatni a beszélgetést. Mégis maradt. Érdekelte, mi zaklatta fel a házaspárt.
– Rudolf, mégis mit tehetnénk? Ha elveszítjük a fejünket, annál rosszabbul járunk. Próbálj józanul gondolkodni! – Könyörgött a nő. A válasz egy tompa puffanás volt. A lány ijedten összerezzent. Valaki, vélhetően Rudolf, rácsapott a dohányzóasztalra.
– Szívem! Ennek a fejezetnek réges-régen le kellett volna záródnia. Hogy gondolkodjak józanul, ha most megint elszabadul a pokol?
– Annak már vége! Hidd el! Ez… most valami más! Én érzem. Higgy nekem, kérlek. Bárkinek a keze is van ebben, valami egészen új dolgot akar elérni!
– Jól van… én nem kételkedem a szavadban – próbált lehiggadni a herceg. – De mihamarabb ki kell derítenünk, mi történik itt, mert ez az erő az életünkre tör! És a lányunkon kívül Dorina és Attila is veszélybe kerül! Ezt végképp nem hagyhatjuk! – Dorina felkapta a fejét. Hogy micsoda? Valami hatalmas gond lehet… s eszébe jutott a levél. Rudolf tartózkodóan utalt bizonyos eseményekre, amelyek megzavarták a családi békét. Vajon erről lehet szó?
– Akármi is ez, utána kell járnunk! El kell utaznom… látni akarom, mi történt! – Határozott Rudolf.
– Micsoda? Nem! Egyedül nem mehetsz! Veled megyek…
– Nem, Giselle! – Vágott a szavába. – Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Itt kell maradnod Gaby –val, rá is vigyáznia kell valakinek, és gondoskodnod kell róla, hogy mind a négyen biztonságban legyetek.
– De… hogyan? Mire gondolsz? Csak nem… édesem, ugye nem?! – A nő kétségbeesett. Dorina még jobban a falhoz nyomta a fülét. Nem akart lemaradni semmiről sem. Rudolf csak kis hallgatás után szólalt meg újra:
– Miért ne? – Válaszolt. – Hiszen ez igazán nem nagy dolog, beláthatod.
– Tudom, de ez egyet jelent azzal, hogy felbolygatom a szunnyadó múltat. Ezt pedig, megfogadtuk, hogy sosem tesszük meg!
– Kedvesem… azt hiszem, hogy ezt más már megtette helyettünk is… Még a délelőtt folyamán indulok. Ígérd meg, hogy teszel a biztonságotok érdekében… – Rudolf hangja egészen ellágyult – Ugye megígéred, Úrnőm? – Duruzsolta szerelmesen. Giselle puhán felnevetett.
– Legyen ahogy akarod. Megígérem… kishercegem – Dorina óvatosan kilesett a fal mögül. Rokonai átölelték egymást. A lány fel vonta a szemöldökét. Meg kell keresnie Attilát. El kellett mondania, amit hallott…
– Azt mondod, vitatkoztak valamin? – Kérdezte Attila. A fiú szobájában ültek egymással szemben. – És nem mondták, miről van szó? – Dorina a fejét rázta.
– Nem. Semmi konkrétat nem hallottam. Valahol történt valami, ami felzaklatta őket. Rudolf attól félt, hogy újra „elszabadul a pokol”. Így mondta. Mire Giselle megnyugtatta, hogy az nem lehetséges. De micsoda? És miért kerülnénk bajba mi is, Gabryelle -el? – Attila furcsán nézett rá.
– Ugye, az nem lehet, hogy… – tétovázott. – szóval, mi van, ha Rudolf Giselle testévére…
– Ne bolondozz! – Torkollta le a lány. – Gina és Rolf egy rég lezárt história! Lehet, hogy Rudolf rájuk gondolt, de igaza van a hercegnőnek. Annak vége… Mit gondolsz mit tegyünk? Csak nem kezdünk el nyomozni utánuk? – A fiú legyintett.
– Nem, annak legutóbb se lett jó vége. Különben is annyit már tudunk, hogy itt Gabryelle –en van a hangsúly. Az álmod is róla szól, és valamiért attól tartanak, hogy a kislányuk, velünk együtt komoly veszélybe kerül.
– Elfelejted, hogy kétféle álmom van! – Figyelmeztette a lány. Pontosabban most már három, gondolta. De a legutóbbiról még nem akart beszélni, amíg nem derül ki, lesz-e folytatása. – Itt van még a férfi, aki valószínűleg tudja, milyen a vérem.
– Gondolod, hogy ez összefügg Gabryelle –el?
– Nem vagyok benne biztos – vonta meg a vállát Dorina. – De lehetséges, mert a két álom szinte egymást követte. Azt hiszem, beszélnünk kellene róla Rudolféknak is. Hátha előrébb jutunk – mielőtt azonban Attila válaszolhatott volna, kopogtattak a szoba ajtaján.
– Én vagyok, Giselle! – Mondta, s benyitott. Szorongva összefonta karját a mellén.
– Öh… volna egy kis gond – kezdte. – Le tudnátok jönni a hallba? – Dorina és Attila összenéztek.
– Persze, de mi a baj? – A hercegnő homloka ráncokba szaladt és mélyet szippantott a levegőből:
– Ma reggel azt a telefonhívást kaptuk, hogy valaki betört a családi mauzóleumba… és magával vitte méreghordozó kristályt! – A hatás nem maradt el. Ezzel világossá vált minden. Dorina és barátja leesett állal felpattant és követte a hercegnőt. Lenn Rudolf várta őket. A férfi nem kevésbé zaklatott képet vágott.
– Ez… igaz? – Képedt el Dorina, miután köszönés nélkül berontottak a társalgóba. Rudolf komolyan bólintott.
– Igen. Attól tartok, nagyon is igaz. Ismeretlen tettes betört a sírkamrába, feldúlta, megrongálta a családi emlékeket, de nem vitt el semmit, csupán az ősök mérgét – mialatt elmondta a lényeget, Giselle becsukta az ajtót és elhúzta a függönyöket, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja a beszélgetést.
– És… miért? – A lányban elsőre csak ez a gyermeteg kérdés ötlött fel. A házaspár tanácstalanul széttárta a kezét.
– Bár tudnánk, Dorina. Csak annyi biztos, hogy aki tette, jól ismerte a Meerbach kastélyt és környékét… illetve, azt is tudhatta, mi az, amit eltulajdonít – következtette ki Rudolf.
– Te szent ég! – Sóhajtott Dorina, és lezuttyant a kanapéra.
– De hát, mi dolga lenne vele bárkinek is? – Nézett fel rájuk Attila. – Aki nem ismeri a családotok történetét, az aligha tudja valamire használni a mérget! – A mondatra Giselle és Rudolf sokat mondóan összenéztek. Dorina elkapta a pillantásukat.
– Mi az, talán van valami ötletetek, ki lehetett az? – Kérdezte gyanakvóan. Rokonai egy percig tétováztak.
– Ugye… emlékeztek, mit írtunk a levélben, amit küldtünk nektek? – A hercegnő szinte suttogva beszélt. A másik kettő bólintott.
– Évekkel ezelőtt, miután megszületett, szólunk kellett volna Gabryelle –ről – folytatta. – Az ő születése maga volt a csoda. Nem hittük volna, hogy valaha is megtörténhet ez, hiszen az hogy én élek, sem túl természetes – feszengett a nő. – Egy ideig el is akartuk titkolni, mert jobbnak láttuk, ha csak mi, és néhány közeli családtag tud a létezéséről. Akkor nem is sejtettük, hogy az alaptalannak látszó aggodalom évek múltán rémálommá válik – hajtotta le a fejét. Rudolf szánakozva magához vonta kedvesét.
– De miért? Mi történt aztán? – Tudakolta Dorina.
– Utána? Semmi. Legalábbis nem rögtön. Valójában néhány hónapja kezdődött minden – vette át a szót a herceg. – Gabryelle sokszor felriadt éjjelenként. Sokat sírt, folyton úgy érezte, valaki figyeli és követi. Mi persze azt hittük, mindez azért van, mert kicsi még, élénk a fantáziája… Hiába nyugtattuk, továbbra is félt, hogy a „Sárkányos ember” megtalálja. Így nevezte azt, akiről álmodni szokott. Egy férfiről, akinek fekete köpenyén egy fehér sárkány díszlik. Idővel ezek elmaradtak, és mi is kezdünk megnyugodni, de azért a balsejtelem ott motoszkált bennünk is. Mígnem kaptunk egy levelet. Valaki, név nélkül azt írta, tudja, „mifélék” vagyunk. Tudja minden titkunk, a múltunkkal együtt. Megijedtünk, elvégre, rájöttünk, hogy az a valaki a különös vérvonalról beszél. Szinte félelmetesen bizalmas hangnemben beszélt velünk. Említette, hogy a lányunk születése egy új kor kezdete: Amit mi lezártunk egyszer, azt ő újra életre kelti. Egyből az öt éve történtekre gondoltunk, és rátok! Fogalmunk sem volt, ki ez az ember, de abban biztosak voltunk, hogy nem csak mi, de általa ti is veszélybe kerülhettek. Ezért elköltöztünk a Meer-völgyéből, erre a birtokra, amit régóta nem használt a család. És végül, valójában ezért hívtunk ide titeket is. Azt gondoltuk, ha együtt van a vérvonal minden tagja, erősebbek lehetünk… – fejezte be Rudolf.
– És… hogy értette azt, hogy a lányotok életre kelti azt, amit ti lezártatok? Csak nem arra célzott, hogy Gabryelle –el a vérünk újra… hogy is mondjam… értelmet nyer? – Giselle Dorinára nézett, és biccentett.
– Nagyon valószínű. Sőt, lefogadom, hogy ő volt az, aki elvitte az ereklyét is. De nem tudom felfogni, mire kell neki?! Csak azt tudom, hogy Gabryelle a célpont! A levél írója tehát arra számít, hogy ő feléleszti a bennünk és benne lappangó ösztönt!
3 hozzászólás
sya! ismét kitettél magadért! nekem nagyon tetszik! pussz
🙂 Köszi:) Igyekeztem, már engem zavart, hogy nem fejeztem be…demost megint belelendültem:)
Uhh..az a csuklyás alak… borzasztóan vonzó:))) Teljesen kiráz a hideg tőle:))