Már csak a haja volt szép rajta, a haja meg a szeme. Nagy, barna, majdnem fekete, gyönyörű. Élesen elütött sovány, megsápadt arcától meg a sok fekvéstől gyűrött, fehér párnától. Talán az örökös láz tette, de az utóbbi napokban különösen megfényesedett a tekintete, akár a nagy, fekete bogarak csillogó páncélja.
A gyerek felé fülelt. A kicsi lány az udvaron játszott. Valami dalt dúdolgatott, óvodásat. Aztán, hogy egy darabig csönd lett odakint, elfogta az aggodalom.
– Csak nem történt baja?
De már hallatszott is a kis fakocsi zörgése, amit a lányka maga után húzott, ahogy jött befelé a szobába, egyenesen az anyja ágyához. Nagy gonddal rakosgatott ki néhány félérett szilvát a takaróra.
– Hoztam neked. Leestek a fáról.
– Vidd ki, kincsem! Piszkos lesz a takaróm.
Ahogy a szilvákat nézte, szeme akaratlanul is rátévedt arra a paplanba burkolt, lesoványodott valamire, ami a testéből megmaradt. Amit még nem égetett le róla a láz.
A gyerek kiment a konyhába. Már sötétedett. Pipiskedett, de így sem érte el a villanykapcsolót. A sámliról igen. Enni kezdte a szalámis vajas kenyeret, amit a nagymama készített ki neki, mielőtt elment.
– Apa mikor jön haza? – szólt be anyjának a szobába.
– Jön mindjárt, meglátod.
De tényleg. Mikor jön? Már rég itthon kellene lennie. Minden hétvégén egyre később ér haza. Mielőtt keserű könnyek gyűltek volna a szemébe, maga elé idézte a férje alakját, és furcsa elérzékenyülés vett erőt rajta a vádaskodás helyett.
Szegény, minek is sietne? Egészséges, életerős, jóvágású férfi. Ahogy a szomszédok szokták mondani: "Kató, a maga ura igazán szép ember."
Elmosolyodott kicsit. Igen. Szép pár voltak ők ketten. Még a fényképész is rájuk csodálkozott az esküvőjük napján. Hat éve már. És mi lett őbelőle ez alatt az idő alatt? Nem asszony többé, nem anya, csak egy verítékszagú, fájó idegcsomó. Ma már az ujjai is alig engedelmeskedtek, a kis Katika haját sem tudta befonni, csak kifésülte úgy ahogy.
A gyerek letette a nagy alvós babát, amivel a sarokban játszott, és szemét dörzsölgetve odament az ágyhoz.
– Anya! Álmos vagyok. Le akarok feküdni! Mikor jön már apa?
– Nem tudom, kicsim. De fordulj meg, kigombolom hátul a ruhádat, hogy le tudd venni. Aztán szépen lefekszel. Lassan, nehézkesen oldalra fordult, kikerülve a nyilallást a derekában.
A kislány engedelmesen várt. Aztán észrevette, hogy az anyja sír. Megfordult.
– Nem tudom kigombolni. Látod, nem mozog az ujjam.
A gyerek tágra nyitotta fekete bogárszemét. Csodálkozás és valami furcsa ráébredés keveredett benne.
Hogy anyja beteg, abba beleszületett, ebben nőtt fel, szinte természetesnek vette, hogy így van.
De most – még nem volt ötéves-, megsejtett valami olyasmit, amihez, úgy érezte, neki még nem lehet köze. Ez a felnőttek dolga. Hogy az anyja nem sokáig lesz már itt vele, hogy nem látja majd a fehér párnán a fekete haját, az izzadságtól mindig nedves homlokát, sápadt, sovány arcát és a szemét, ami mindig követte őt, bármerre is ment a szobában.
Megfogta a merev, görbedt ujjakat, kis gyerekkezével megpróbálta kiegyenesíteni.
– Kopogj át Katikám a falon a szomszéd néninek, majd ő átjön, levetkőztet, lefektet.
Ahogy később a kislány az álmából felneszelt, az apja hangjára ismert a halk pusmogásból. Apja a betegágy szélén ült, valami kedveset mondhatott az anyjának, de csak szófoszlányok jutottak el hozzá.
Majd izgett-mozgott még egy kicsit, aztán befúrta a fejét a párnába. Félálomban megnyugodva érezte, hogy legalább holnap reggelig ő és az anyja biztonságban vannak.
9 hozzászólás
Szia Kati!
Novellád mélyen megérintett, szívbemarkoló. Teljesen a hatása alá kerültem.
Nagyon szépen adtad át mind tartalmi, mind formai szempontból.
Nem volt jó olvasni, mert eleredtek a könnyeim, de megmarad az emlékezetemben, mert értékes, magas színvonalú írás, ahogy tőled már megszoktuk. Sajnos ilyen sorsok is vannak. 🙁
Köszönöm, hogy olvashattam.
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Köszönöm, hogy elolvastad. Sajnos, ennyi maradt meg nekem anyámból.
Szeretettel: Kati
Kati, így még erősebben hat. 🙁
Kedves Kati!
Nagyon szomorú, hogy a betegség ennyire tönkre tehet egy családot.
Szeretettel,
Ica
Köszönöm Ica, hogy elolvastad. Igazából csak anyám anyját meg engem, a lányát viselt meg a halála. Engem is csak később, amikor már felfogtam, hogy másképp is lehetett volna minden az életemben. Érdekes, hogy az ember a legfájóbb pontjait milyen nehezen tudja megjeleníteni valamilyen formában.
Szeretettel: Kati
Kedves Kati! Tetszik ez a novellád, mert szép és igaz. Egy magasabb rendű igazság szerint, egy költői igazság szerint, amit akkor is elhisz az ember, ha nem szó szerint történik minden úgy, mint a valóságban. Nem könnyű megírni egy történetet. Mennél rövidebb, annál nagyobb a kihívás. Egy rövid sztorinál minden szónak a helyén kell lenni, minden kifejezésnek. Eggyel több, már sok, ha viszont egyel kevesebb, akkor olyan, mint a sótlan leves. Arányok, kezdés, befejezés, feszesség. És elkerülni a két nagy csapdát, az érzelgősséget, és a hatásvadászást. Klassz lett!!! Üdv: én
Köszönöm Bödön a hozzászólásodat. A csapdákat igyekszem mindig kikerülni vagy átlépni.
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Már a címe érdekelt! Mindig jó drámákat írsz.
Valahogy megrázó, de szép. Úgy szép ahogy írsz róla!
Más címmel lehet, hogy jobb lenne!Amúgy érdekes!
Az egésznek valahogy "lelke van" Tetszett, ahogy erről a témáról írtál!
Szeretettel:Ági
Kedves Ági!
Azt hiszem, ez azon történetek egyike, amiben nincs semmiféle kitalált elem. A gyerek én voltam, a beteg nő az édesanyám. Még abban az évben meghalt, amikor a történet játszódott.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati