Gyilkosság a második emeleten 3.

7.
Kitti ennek ellenére mindig tartott Miklóstól, főleg mióta ugyanabban a házban laknak, s gyakrabban találkoztak. Nem is olyan régen, mielőtt Miklóst kezelésre bevitték a kórházba, átjött Kittihez, sokáig beszélgettek. Miklós érdeklődött a lakás megvétele iránt, ugyanis akkor jelent meg az a rendelet, mely szerint a város kezelésében levő lakásokat a benne lakók megvásárolhatják.
Amikor a lánya hazajött este, elmondta neki, hogy itt járt Miklós, és sokáig ültek a nappali kisasztala mellett, és elmondta neki, mit kell tennie, ha ők is meg akarják venni a lakásukat.
Most, amikor eszébe jutott, megborzongott. Mi lett volna, ha éppen akkor jön rá ez a gyilkolási-kényszer, amikor ketten ülnek a szobában…

8.
A szörnyű gyilkosság nagy port vert fel a városban, s a hír úgy szállt a levegőben, mint tollpihe szélben. A városban már emberemlékezet óta nem fordult elő hasonló eset. De máshol, a megyében és országszerte is cikkeztek róla, mert a sajtó minden kirívó esetre így reagál. A súlyos bűntényeket a helyben székelő megyei bíróság és ügyészség vizsgálta és bonyolította le.
Nem kellett keresgélni a gyilkost, mert a szerencsétlen maga telefonált a rendőrségre, amikor rádöbbent rémtettére, ő jelentette be, hogy éjszaka lefejezte a feleségét és az ajtó elé ülve várakozott rájuk…
Borzasztó volt még hallgatni is, amikor a részletek nyilvánosságra kerültek.
Ő maga, megbuggyant agyával felkészült a gyilkosságra. Az asszony is megérezte, félt tőle, s nemhiába kérte a kórházi osztály vezetőjétől, hogy kezeljék az elme osztályon. Elmondta a kezelőorvosnak azt is, hogy fél tőle, mivel már nem egyszer megfenyegette őt, és a gyermekeit is. Kérte, ne engedjék haza, fél vele egy fedél alatt maradni.
Hiába. Az elmeorvosok időnként furcsán gondolkodnak. Talán a gyógyszerek hatására, a szelídnek tűnő betegeiket megsajnálják, amikor azok hazakívánkoznak, s legalább néhány napot családi körben szeretnének eltölteni. Most is így történt. Az asszony kérése ellenére, egyik hétvégén, váratlanul megjelent a lakásban…
Valamilyen zenei találkozója is lehetett a zeneiskolában, de ki tudja miért, oda késve ment, és utólag kiderült, hogy ott az ablakon jutott be valamelyik terembe, s onnan valamit ellopott, ami egyébként nem tartozott a szokásaihoz, hiszen hasonlót korábban sohasem tett.
Az asszony igazán nem örült neki, amikor meglátta, de nem mutatta ki félelmét, igyekezett természetesen viselkedni előtte. A férj viszont felkészült a tettére. Már vacsora közben erős nyugtatót csempészett az asszony italába, aki elálmosodva, igyekezett mielőbb lefektetni a gyermekeit, és ő is hamarosan elaludni tért.

Aztán valamikor éjfél után fölébresztette a gyermekeit, a mély álomba merült anyjuk ágya mellé kisszékekre ültetve őket, rájuk parancsolt, hogy egy pisszenést sem akar hallani, mivel meg fogja büntetni a mamát!
Aztán elővette az előzőleg jól kiélesített, legalább 20 centis nagy, disznóölésre alkalmas kést, és elkezdte véghezvinni szörnyű tettét, a két ártatlan, tíz év alatti gyermeke szemeláttára!
Amikor azok látva, mire készül az apjuk, megriadva sírni kezdtek, szemük elé tartották a karjukat, akkor szigorúan rájuk parancsolt, hogy egy pisszenést sem akar hallani, mivel akkor ők is úgy járnak.
Végig kellett nézniük, amíg lemetszi anyjuk fejét, és vérbe-fagyva otthagyva az ágyon, a gyermekeit bezárta a belső szobába, nehogy kiabálásukkal, vagy hangos sírással felhívják magukra az alvó szomszédok figyelmét.
Lehet, hogy Hédi éppen akkor állt meg gyermeksírásra figyelve az ablak előtt… Másnap azt mondta Kittinek. Ha akkor tovább hallok gyermeksírást, biztos, hogy bekopogtam volna az ajtón – majd borzongva folytatta – meggyőződni arról, mi okozza az éjszakai gyermeksírást.
Jaj, lehet, hogy a véres késsel a kezében, Miklós nyitott volna ajtót, s ki tudná megmondani, mi fordult volna meg a zavaros agyában… talán még engem is megtámadt volna… Vagy ki tudja, az is lehet, hogy akkor még élt az asszony…

9.
Bűnözők – garázdák – gyilkosok…
2006.11.10.

Bűnöző Úr! – Igen, van olyan is, hogy emberi méltóság. De kinek az emberi méltóságát kell védelmezni? Annak-e, aki vétett mások ellen, vagy akik elszenvedték tetteik hatását?
S mit jelent a törvények betartása?
Ki mellett áll a törvény? – netán a bűnöző mellett?
Azért tettem föl kérdésként, mivel nemegyszer, aki ellen vétettek/elkövettek valamilyen bűn- vagy erőszakos cselekményt, sokszor annak kell félnie a törvénytől, mert a lényeget félreértve, Bűnöző Úr emberi méltóságát oltalmazzák, a sértett ember pedig félhet annak következményeitől. Mit szólhat, hogyan védelmezze magát, mit mondhat, – Isten ne adj’, véletlenül meg ne sértse azt, aki ellene már vétett, neki kárt vagy sérelmet okozott.
Az én véleményem: ha Bűnöző Úrnak nem volt jó élete gyermekkorában, és „kénytelen volt” rossz útra térni”, vagy más ellen vétve bűn útjára lépni… mégis: miért kellene őt védeni, főleg azzal szemben, akinek ártott!
Megbotránkoztat, amikor riportert- vagy másvalakit, a tévé képernyőjén Bűnöző Úrral látunk-hallunk beszélgetni „kellő és mély tisztelettel!”
Úgy érzem: bizonyos dolgokat túlzásba visznek. Amikor valaki már nyilvánvalóan nagy bűnt követett el, a legnagyobbat, netán’ valakit meggyilkolt, pláne olyasvalakit, aki éppen a tisztességes embereket védi a hozzá hasonlóktól, olyankor nem tudom megérteni, miért kell mindenáron, látványosan „védeni a bűnt elkövető emberi méltóságát”? – azzal szemben is, aki ellen vétett.
Érzékelheti a hallgató vagy néző a médiákban, mintha a törvény is őket, Bűnöző Urakat-Hölgyeket (!) védené…
Engem – de nemcsak egyedül engem, hanem sokunkat – az efféle magatartás megbotránkoztat.
Mert a szabadsággal, demokráciával lehet élni, de lehet azokkal visszaélni is! Tanúi vagyunk annak, mivel látjuk, tapasztaljuk, hogy egy kicsi ország népe hogyan szakadt ketté. Ahelyett, hogy a két tábor vezetői igyekeznének megérteni egymás nézeteit, együtt vállvetve küzdenének és megteremtenék a jobb jövő alapjait, helyette egymásnak esnek, csak azért, mert egyik csoport elképzelései szerint: aki nem az ő nézeteiket vallja, az ellenség és hazaáruló. Sajnos, az ilyen országban a kormánynak nem ellenzéke, hanem ellensége van!

Annak a kis nemzetnek „félreértett forradalmát” közvetítette a magyar televízió is. Hitetlenkedve néztem, amikor tanúja voltam annak az eléggé el nem ítélhető garázdaságnak (bűnténynek), amikor „békés tüntetés” címszó alatt, nemzetünk zászlóját lobogtatva, sípszóval, a köztük elkeveredett huligánok szétverték gyönyörű fővárosukban a TV-székház bejáratát, azzal a bugyuta céllal, hogy valamilyen felhívást tegyenek közzé. Közben ott csoportosultak a különféle hírközlő szervek kamerákkal, mikrofonokkal és a szervezőknek eszébe se jutott, hogy közülük egy valamirevaló értelmes ember felálljon a magaslatra, és elzengje az egész emberiségnek világraszóló szózatát…
Nem, ez nem lett volna elég, mindenáron be akarták mutatni „honszeretetüket”, mintha idegen csapatok és tankok ellen kellene megküzdeniük, a velük érkezett csőcselék, a tüntetést szervezők szemeláttára – erejük teljes bedobásával rontott rá a „bűnös” székház vaskapujára.
Ki tudja miért, az önként nem tárult szét előttük! Igaz, a bejáratot őrizni kirendelt, védő rendőrkordont bottal, vasrudakkal, téglányi méretű – az utca föltépett köveivel dobálták, majd a megvadult tömeg a kaput betörve, az épületbe örömujjongással bezúdulva, dúlták szét a berendezést, kiraboltak büfét, eltulajdonítottak minden megfogható és elmozdítható gépezetet és nagy értékű szerkezetet, ott randalíroztak, romboltak, széttörtek mindent, amihez hozzáfértek, nemtudománymilliós kárt okozva a nemzetnek. Közben „országépítő munkájukat” a televízión ország-világ nézte, s gondolom, milyen véleményt alkottak annak az országnak „békés népéről”, ahol ilyesmit meg lehet tenni!
A magukból kivetkőzött randalírozók a kivezényelt rendőröket megtámadták, téglányi, az út és tér fölszedett köveivel dobálták; a dulakodás közben sokan megsebesültek, és mentőautók szállították őket kórházakba.
A „békés tüntetést” szervezők részéről mindez bocsánatos bűn, sőt, hazafias cselekedet volt, mivel istenként ajnározott vezérüket nem sikerült trónra ültetni.
Elfelejtették, hogy a tüntetést szervezőknek mindenkor kötelessége gondoskodni arról, hogy békés tüntetésnek meghirdetett összejövetel ne fajuljon zavargássá.
Nem akadt a szervezők között senki, aki korlátozta- vagy megálljt parancsolt volna a megvadult gyülekezetnek. És sajnos, tehették akkor, és utána is próbálkoznak erejüket hadirendbe állítva, a kis ország törvényesen megválasztott kormányát megdönteni.
Azonban ha a rendőrök elkapják Bűnöző Urakat-Hölgyeket, akkor szerintük nem ők, hanem a rendőr hibás, az „erőszakos-brutális-rendőrség” (annak egész szervezete), holott csupán a kötelességüket teljesítették, hogy a rombolást, a pusztítást megakadályozzák, hogy a jóérzésű emberek biztonságát és értékeit védjék az ilyenekhez hasonló, magukból kivetkőzött randalírozóktól.

A tüntetők meg értelmetlenül ordítozva csak sípoltak, és lengették zászlaikat, a nemzet szent lobogóját odáig lealacsonyítva, hogy a csőcselékkel egy húron pendültek.
Már kezdtem azt hinni, hogy egyedül vagyok hasonló gondolatokkal. De Istennek hála, többen vagyunk, akik elítélték a lezajlott, a képernyőkön látott megnyilvánulásokat, az ilyen brutális politizálást. Csak az a baj, hogy a kis ország másik fele hallgat, akik a csendes békességet óhajtanák…
Magam részéről ilyet látva, legjobban azt nehezményeztem, és kritizálom, hogy sokan nem fogják fel a nemzet zászlójának a lényegét sem.
Ugyanis hozzátartozik annak ünnepélyes megjelenítése: a környezet, a békés ünnepi hangulat, az is, hogy nem lehet mindig, mindenütt lobogtatni, felhasználni igazán nem magasztos célokra, mint ahogyan, akkor, az általuk önkényesen „elfoglalt” szép teret beszennyezték, és piszokkal, emberi végtermékkel megfertőzött talaján cselekedték.
Nekem a magyar zászló legalább annyit jelent, mint a Magyar Himnusz. Ha elhangzik, könny szökik a szemembe a meghatottságtól (nem tudom, miért), ugyanúgy vagyok a zászlónkkal is: ha látom, bennem ünnep van, és akkor csak magasztos, ünnepi célokért küzdhetek, vagy ünnepelhetek. Ezért nem volna szabad megengedni, hogy hozzá nem illő célokért sárba tiporják, megbecstelenítsék, gyűlöletet szító csoportosulásokon lobogtassák, miközben számtalan sípszó rontja a zászlóhoz igazán nem méltó ünnep csendjét, és hangulatát.

Folytatom.