Jellemző, hogy állandóan címkéket ragasztasz magadra. Azt mondhatod, „jól nézek ki, rosszul festek, okos vagyok, szerencsétlen vagyok, csőd vagyok, sikeres vagyok, izmos vagyok, kövér vagyok, gazdag vagyok, szegény vagyok, hülye vagyok…”, egy nap számtalan ítéletet mondasz saját magad fölött, vagy mások illetnek valamilyen megjegyzéssel. Ha ezek negatívak, és bírálnak, lehet, hogy nem fog túlzottan tetszeni neked, és meg akarsz majd változni. Talán épp most is ez zajlik benned, és akkor ez az írás neked szól.
Kezdjük ott, hogy bárki bármit mondjon rólad, annak semmi köze sincs hozzád. Maximum annyit árulhatnak el, hogy az illető milyen hangulatban van. Valójában, még annak sincs semmi köze ahhoz, aki vagy, amit te mondasz saját magadról.
Hadd magyarázzam meg: álltál már tükör előtt azon gondolkozva, hogy ki is vagy te valójában? Ha nem, érdemes lehet kipróbálnod.
Igazság szerint sok mindent mondhatsz magadról. Beszélhetsz a családi hátteredről, a munkahelyedről, foglalkozásodról, a rokonaidról, barátaidról, a hobbijaidról, a múltadról, a terveidről, a vágyaidról, azokról amik aggasztanak, amik jó kedvre derítenek. Mesélhetsz a tulajdonságaidról, a testfelépítésedről, a betegségeidről, képességeidről, tehetségedről. Egyszóval rengeteg információt oszthatsz meg magadról, mint személyiségről.
De elgondolkodtál-e már valaha, hogy vajon ez-e a valódi éned? Te ugyan beszélhetsz magadról, de te benne vagy-e a szavakban? Egyenlő vagy-e azzal, hogy mi történt veled, hogy mivel foglalkozol, hogy mire vagy képes, hogy mit gondolsz, mit érzel, mit teszel?
Kételkedsz már? Ha nem, figyelj csak: felsorolhatsz minden létező fogalmat, amit az ember alkotott, mióta él, amiről úgy érzed, hogy kapcsolódik hozzád. Mondhatod, hogy „az én személyiségem, az én tulajdonságaim, az én viselkedésem, az én gondolataim, az én érzelmeim, az én testem, az én tetteim, az én házam, munkám, történetem, múltam, jövőm, pénzem, vagyonom”, és még sorolhatnám. De ki az az én? Ki az, akinek ez mind van?
Te vagy. Az igazi Te. Az a Te, akiről semmit sem lehet mondani, mert tiszta ébrenlét, tudatosság. Bármit mondasz erről, az nem fogja tartalmazni az igazságot, mert az igazság túl van a szavak birodalmán. Így hát, mindenfajta próbálkozásod hasztalan erőlködés lesz, amivel megpróbálod szavakba önteni azt, aki vagy. Lehetetlen. Olyan ez, mint az a kérdés, hogy „A semmi valami?”
A semmi az semmi. Nem mondhatsz róla semmit sem. Mert bármit mondasz, az már valami lesz. Ugyanez a helyet a csenddel, vagy az ürességgel. Ezeket definiálni sem tudod, csak az ellentétük segítségével mutathatsz rájuk.
Ott tartottunk tehát, hogy rólad semmit sem lehet mondani közvetlenül. Mondhatok rólad információkat, de attól még senki sem fog téged megismerni. Ha még mindig kételkednél afelől, hogy egyáltalán nem számít, ki mit mond rólad, még a saját véleményed sem, gondolj csak arra, hogy két különböző ember képes teljesen eltérő álláspontra helyezkedni veled kapcsolatban. Az egyiknek barát leszel, a másiknak rivális. Az egyiknek szimpatikus, a másik a háta közepére se kívánna.
Mindkettő te volnál? Vagy inkább egyik sem?
Ha már meg akarsz változni, jó, ha feltűnik, hogy most is tökéletes vagy. Az egyetlen, ami hibás, az a gondolkozásod, ami megállás nélkül lefoglal a karattyolásával. Folyton ítélkezik, megjegyzéseket fűz mindenhez, címkéket ragaszt mindenre és mindenkire. Ez az ítélkezés az, ami tönkreteszi a tökéletességedet, azáltal, hogy ilyen-olyan véleményeket közöl rólad, pozitívakat, negatívakat, és ezeket te el is hiszed, eggyé válsz velük. Mindennek, amit mond, köze van az „én”-hez valamilyen módon. Ez egy kitalált énkép. Egy mentális gondolathalmaz, amivel azonosultál. Ez vagy akkor, amikor nem vagy tudatába annak, hogy ki vagy. Figyeld csak meg. Alapjáraton bele vagy veszve a gondolkozásba, tisztára mintha aludnál. Ritka az a pillanat, amikor felfigyelsz arra, hogy tudatában vagy annak, hogy most éppen gondolkozol.
Pedig csak akkor vagy szabad. Ugyanis amikor „alszol”, akkor fogalmad sincs arról, hogy éppen mit csinálsz. Olyan vagy, mint egy gép. A gépen gombok vannak, és aszerint, hogy milyen gombot nyomnak meg rajtad, te úgy fogsz reagálni. Most kedvesen szólnak hozzád, te is kedves leszel. Megdicsérik a fölsődet, és örülni fogsz neki. Aztán leszólják az ízlésedet, nem értékelik a munkádat, és rossz kedved lesz, dühös leszel, stb… Elképesztő? Az.
Úgy rángatnak az emberek, ahogy nekik tetszik. Nagyszerű, nem igaz? Tökéletes gép lettél. Ennek neveltek. És még azt is beléd táplálták, hogy eszedbe se jusson ilyesmin elgondolkozni. Sőt, az iskolával, munkával, élvezeti szolgáltatásokkal annyira lefoglalják minden idődet, hogy semennyit se tudj belőle fordítani önmagad megismerésére. Csak tedd a dolgodat, és kövesd a társadalmi sztereotípiákat. Az egyéniséget nem díjazzák. Aki ismeri saját magát, aki ébren van, azt „sajnos” nem lehet irányítani.
Azt hiszem, remek munkát végzett a társadalom… A kérdés csak az, te is így látod-e? Szeretnél-e továbbra is szunyókálni, és báb módjára járni-kelni a világban?
De most arról beszéltünk, hogy hogyan is tudsz megváltozni. Az első és legfontosabb, hogy tudatos legyél, és meg tudd változtatni a gondolkozásodat. Ameddig ugyanis nem vagy tudatában a hibás gondolatoknak, amik szenvedésedet kreálják, addig azok kontrollálnak téged. Ha felismerted őket, már nem tudnak irányítani többé.
A második, fenntartani a figyelmedet, hogy észleld a múltbéli tapasztalataid alapján berögzült reakcióidat, amelyekkel bizonyos jelenlegi helyzetekre válaszolsz. Ha például minden egyes alkalommal ordítani kezdesz, amikor valaki beléd köt, és te megadod az illetőnek azt a hatalmat, hogy téged megsérthessen, akkor legközelebb próbálj meg ráébredni erre, mielőtt reagálnál. Hiszen csak akkor tudod elengedni az efféle elmemintákat.
Harmadszor, ez össze fog függeni az előzőekkel, de kicsit más szemszögből. Érdekes, hogy mi mindent el tudsz követni azért, hogy megváltozz. Rámegy egy csomó energiád, és gyakran mégsem jársz sikerrel.
De hogyan is járhatnál? Változás csak akkor mehet végbe, ha búcsút mondasz egy részednek. De hogy szabadulhatnál meg bármitől is, ha közben kötődsz hozzá? Nem járhatsz két pár cipőben egyszerre. Ha újat vettél, el kell dobnod a régit. Persze azt gondolhatod, hogy nem szoktál kötődni. Sőt, egyenesen taszítani szoktad azt, amitől szabadulni akarsz… Azonban, amit el akarsz lökni magadtól, attól képtelen vagy megszabadulni. Miért? Mert ahhoz, hogy meg akarhass szabadulni valamitől, ahhoz rendelkezned kell vele. Látod már, hogy kötöd magad hozzá bizonyos tárgyakhoz, érzésekhez, véleményekhez és személyekhez, miközben a „pokolba” kívánod őket? Csak azért magadhoz láncolsz bizonyos dolgokat, hogy elmondhasd, hogy most már meg akarsz tőlük szabadulni. Aztán ördögi kört nyitsz: a szabadulni akarás megszüli a szenvedő taszigálást, a taszítás újraszüli a szabadulni akarást.
De miért is akarsz megszabadulni valamitől?
Mert ellenállsz. Meg vagy arról győződve, hogy ami van, az rossz, és nem kéne így lennie. Te valahogy mindig jobban tudod, mi a jó neked. Jobban, mint a világegyetem, ami megalkotott, és aminek te is része vagy. Figyeld meg, hogy ennek az alapja is az, hogy tudattalanul gondolkozol. Csak akkor jelentheted ki valamiről, hogy rossz, és fordulhatsz szembe vele, ha működésbe lépett a múltban elsajátított, magadtól vagy másoktól eltanult cselekvési mintád. Mert akkor határozott elképzeléseid vannak arról, hogy mi a jó és mi nem az. Shakespeare fogalmazta meg remekül ezt a jelenséget: „Semmi sem jó vagy rossz, csak a gondolkozás teszi azzá.”
Tehát azt mondod, hogy a jelen rossz. Ostoba módon, ami mégis természetesnek tűnik, nemet mondasz arra, ami van. Semmi sem hasztalanabb pedig annál, mint nemet mondani arra, ami már úgyis van. Hát hogy várod el tőle, hogy hipp-hopp megváltozzon a kedvedért? Változtatni rajta már nem lehet. Te mégis akarsz, mert máshogy „kellett volna” történnie. Kész is a probléma, amire megoldást kell találnod. Fixálnod kell, javítani, változni, változtatni. Meg akarod feleltetni a valóságot az elképzelésednek. Csakhogy az elképzelésed az, ami nem felel meg a valóságnak. Téveszmék között élsz, ráadásul tudatában sem vagy ennek. Így ellenállásod örökre hozzáköt ahhoz, aminek ellenállsz.
Nagy butaság, hogy az emberek mindent meg akarnak javítani. Jószerivel fel sem merül bennük, hogy ha valami „hibás”, akkor az okkal lehet az. A leginkább ez akkor lehet feltűnő, amikor a nagy jótékonykodásból rossz sül ki a végén. Például valaki mindenáron segíteni szeretne a barátjának, mert azt látja, hogy az illető boldogtalan a párkapcsolata miatt. Ő persze azonnal nekilát a problémának, és megszervez egy találkozót, hogy a felek kibéküljenek. De az rosszul sül el, és csak még nagyobb vita robban ki. Mi lett volna, ha a helyzetet nem „hibásnak, rossznak” fogja fel, és hagy nekik időt arra, hogy feldolgozzák egyedül a problémát? Talán egészen másképpen alakulnak a dolgok.
Itt egy erőteljes felszabadító gyakorlat: amikor azt veszed észre, hogy valami nem olyan, mint amilyennek lennie kéne, akkor egyszerűen hagyd úgy! Fogadd el! Add meg magad a pillanatnak, és hagyd, hogy az énkép csorbát szenvedjen és megemelkedjen az ébrenlét.
Na és mi újság a kötődéssel? Az, hogy nem veszel tudomást az ellenállásodról, nem oldja meg a helyzetet. Viselkedésed megváltoztathatod, ám Te magad nem változol meg tőle. Ha elfutsz a probléma elől, ha lecseréled egy másikkal, ha megkeményíted magad előtte és bezárkózol, azzal nem jutsz előrébb, maximum csak megerősíted azt és lehorgonyzod az életedben. Ha hátat fordítasz neki, az is utánad fordul, és a sarkadban lesz. Negatív érzéseid, gondolataid örökké üldözhetnek.
És akkor ez még nem minden. Kötődsz ugyanis a változásról alkotott elképzelésedhez is, hogy egyet mondjak. Szükséged van a szabaddá válás szükségességének gondolatára ahhoz, hogy biztosíthasd magadnak a boldoggá válás feltételességét. Érted ezt? Megtagadod magadtól, hogy boldog légy most, azért, hogy valaminek a teljesítésével később elnyerd azt. Hát nem abszurd? A saját szabadságod utáni vágy foszt meg a szabadságodtól. A változás utáni sóvárgásod akadályoz meg abban, hogy megváltozz. A boldogság utáni kajtatásod foszt meg az igazi boldogságtól. Képtelenségnek tűnik, és mégis így van. Mindenhez kötődsz, amit utálsz, megvetsz, elítélsz, de még ahhoz is, amit rajongással és kitüntetett figyelemmel szeretsz. Így sétál el melletted az élet. S könnyedén lehet, hogy minderről semmit sem tudsz.
A kötődésnek van egy más fajtája is, a ragaszkodás. Amikor azt mondod egy bizonyos tárgyra, személyre, ideológiára vagy egyébre, hogy nélküle nem lehetsz boldog. Mivel ebbe az illúzióba ringatod magad, hogy szükséged van bizonyos dolgokra ahhoz, hogy boldog legyél, rettegsz attól, hogy azokat a dolgokat elveszítheted, és mindent meg fogsz tenni, hogy magad mellett tartsd őket, állandósítsd azokat.
Szerencsére ezt a ragaszkodást nem nehéz észrevenni: ugyanis elég csak elképzelni egy szeretett dologról, hogy elveszíted, és a reakciódból máris kiderül, hogy ragaszkodsz-e hozzá, vagy sem.
Addig ugyanis, amíg ragaszkodsz valamihez, sosem szeretheted azt igazán. Hiszen amire szükséged van, az rabként tart fogva téged, annak ellenére, hogy te zártad magad a cellájába, és lehetőséged is van onnan kijönni. A szeretet nem ismer kötelezettséget, korlátokat, mert hatalmasabb annál, és mindörökké szabad.
Ameddig ragaszkodsz valamihez, addig az eszköz lesz a szemedben a boldogságodhoz. Egy eszközzel pedig nem bánsz élőlényként, legyen bármily drága neked, és még kevésbé fogod engedni, hogy a saját útját járja.
Egy másik csábító tényező, ami csapdába ejthet, az a vágyakozás. Valójában minden vágyakozás elvezet a ragaszkodáshoz. Ugyanis onnantól kezdve, hogy vágyakozol, már nem a jelenre figyelsz, hanem az elképzelt jövőre. A vágyakozás feltételezi a most pillanatával szembeni ellenállást, hiszen egy jelenleginél „jobb” lehetőséget jelenít meg a szemeid előtt, és célul tűzi ki azt. Ha a jövő jobb lehet, mint a most, akkor a most az ellenségeddé válhat. Onnantól kezdve rossz lesz. „Nem kéne ilyennek lennie”, te pedig emiatt szomorkodsz. De ott a fényes remény: ha a kitűzött célt elérted, boldog leszel.
Illúzió.
Feltételek teljesítése nem tesz tartósan boldoggá. Ha úgy volna, már most is az lennél, nemde? Mit tegyél hát?
Add fel a ragaszkodásaidat. Légy tudatában, és az ellenállásnak, ami benned van, majd figyeld meg azt! Tartsd szemmel, hogy egy percre se veszítsd szem elől! A megértés fényében ugyanis szertefoszlik rabláncaid sötétsége. Figyelj! Ez az egy dolog, amit tenned kell. Az ítélkezés és megjegyzések nélküli figyelem. Ez juttat el végül a megértéshez, ami felszabadít, mert feloldja ellenállásod.
Legyél itt, a jelenben. Ez az egyetlen pillanat, ami létezik, és ez az egyetlen, ahol megszűnnek a problémáid. A jelenben minden tökéletes, és minden a lehető legjobb, mert nincs benne gondolat, és így nincs benne ítélkezés. Mentes a fogalmak világától, feltételektől, várakozástól, jótól, rossztól, hibától, bűntől, bűnöstől. A jelenben mindig az lehetsz, aki vagy.
Ha feladtad a ragaszkodásod, szabad vagy. Onnantól kezdve teljesen mindegy, hogy megváltozol-e, vagy sem, hogy teljesül-e amit vártál, vagy sem. Onnantól, hogy feladtad elvárásaidat a világgal szemben, az élet varázslatosan átalakul. Rá fogsz jönni, hogy szándékosan lettél bevonva egy színdarabba, szándékosan idomítottak be arra, hogy gépiesen viselkedj, és hogy folyton-folyvást azt kutasd, ami mindig is a tiéd volt. Mert ha nem élsz birkamódra, nem vagy befolyásolható.
Amikor erre rájössz, akkor azt is megérted már, hogy senkinek nincs hatalma fölötted. Te vagy a döntéshozó. Senkinek és semminek nincs hatalma téged boldoggá vagy boldogtalanná tenni, és valójában semmire és senkire nincs szükséged ahhoz, hogy élvezd az életet úgy, ahogyan az a maga teljességében megnyilvánul.
Nem utolsó sorban, kételkedj erősen. Kérdőjelezz meg mindent. Mindent és mindenkit. A szavakat is, amiket olvasol, annak ellenére, ha egyet értettél velük. Mit számít a felismerés, ha közben ismét hagyod magad befolyásolni egy másik ember szavai által?
2 hozzászólás
Bonyolultság sorozata, amit olvastam arról amit a változásról, változtatásról írtál. Valójában, minden a fejben döl el. Nagyon, nagyon nehéz. Mégis érdemes szembe nézni, kitartással, ha nem is gyökerekben, de bizonyosan létezik olyan cselekedet, amelynél változni képes az ember. A cselekedeteink által bírálnak, és a cselekedetek által bírálunk. A legtöbb esetben.
Szeretettel:Selanne
Elképzelhető, hogy tényleg bonyolultan fogalmaztam, pedig törekedtem az egyértelműségre, de ha valamit nem értesz, szívesen válaszolok a kérdésre.
Úgy vélem nem azzal van a baj, hogy nem tudunk megváltozni, hanem azzal, hogy anélkül akarjuk megtenni, hogy megértenénk azt, amit meg akarunk változtatni. A "meg akarok változni" egyszerű oka az, hogy ellenállok annak, ami van, mert úgy gondolom, hogy nem jó, nem ennek kéne történnie. Azért gondoljuk azt, hogy valaminek nem kéne megtörténnie, mert határozott elképzelésünk van arról, hogy minek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy boldognak érezzük magunkat. Ha ez nem történik meg, rosszul érezzük magunkat, szenvedünk. De az, hogy valaminek be kell bekövetkeznie a boldogságomhoz, csak egy kitaláció, az elme fikciója. Végeredményben csak a saját gondolkodásunkkal okozunk szenvedést magunknak.
Örülök, hogy itt jártál és megosztottad a véleményedet!
Béke
Tamás